Negyedévre Andrással ketten maradtunk a "csapatból". Korábban négyen voltunk, akik a bukaresti idegenségben magyarként egymásra találtunk. Szobatársak voltunk a diákotthonban, a Petőfi Házba is együtt mentünk, és téli vasárnapokon síelni Predealra. Ám 1974-ben ketten befejezték tanulmányaikat és hazatértek. Nekünk Andrással még két évünk volt az ötből az energetika karon. Andrásnak a hidro-, nekem a termo-energetikán, ami azt jelentette, hogy voltak közös előadásaink, s bár a szaktantárgyakat külön tanultuk, azért az órarendünk egyezett, s ez arra is lehetőséget adott, hogy egy kantinjegyen éljünk meg ketten, - duplázásnak nevezte ezt a gyakorlatot a diákzsargon - némi zsebpénzre téve szert ilyen módon.
Valamikor 1975 januárjában lehetett az a műsoros bál – farsangi talán - a Petőfi Házban, amelyen egy szavalattal magam is szerepeltem. Ismeretlen diákként rangos előadók megtisztelő társaságába kerültem, a Petőfi Ház pedig megtelt zsúfolásig magyar diákokkal és bukaresti magyarokkal. Emlékszem Józsa Erika és Horváth Károly fellépésére, meg arra, hogy Halász Anna Karinthy verseket adott elő. Én Magyari Lajos versét szavaltam, a Csoma Sándor naplóját. A vers hosszú, előadása legalább negyedóra. Bár tudatosan választottam, mégis megrendített, hogy a bukaresti magyarokban és az otthonuktól távol szakadt diákokban milyen drámai visszhangra talált a vers majd minden sora: „..óvom a szót, a hazulról hozottat. Idegen csendben rügyezik ki bokra.” Tudtam, hogy a teremben levők a munkahelyükön, sokan a családban is románul beszélnek, és épp a magyar szó kedvéért jönnek el egy ilyen rendezvényre. Ki érezhette volna náluk jobban, hogy mit jelent meghalni „idegenek és máslelkűek közt”? Mit jelent az, hogy „üzent utánam az otthoni világ”? Vagy az, hogy „mindenemet otthon őrzöm,/ semmim sincs, hát lehetetlen,/ hogy kincseim sorsa ne gyötörjön.”
A taps elkísért az öltözőig, ott leültem, várva hogy véget érjen. Halász Anna jött utánam: - Vissza kell jönnöd, és el kell mondanod még egy verset. Vonakodtam, még a versmondás élménye, és a nem várt siker okozta izgalom is gátolt, kint pedig zúgott a taps, amelyet nem annyira az én teljesítményem, mint a vers és annak sajátos bukaresti akusztikája váltott ki. Végül elmondtam ráadásként Tóth Árpád „Aquincumi kocsmában” című versét. A közönség soraiban ott ült András és a menyasszonya, későbbi felesége, Éva, aki néhány napra lejött Bukarestbe. Őket szemeltem ki magamnak, akiknek a verset mondjam, többnyire az ő szemükbe néztem. Mellettem voltak, amikor fogadtam a gratulációkat, vagy hallgattam az aggódó kérdéseket, hogyan is mertem ilyen verset választani? - Itt megjelent vers ez - mondtam én, ám az idős bukaresti magyar ember, akinek ugyan tetszett az egész, de azért aggódott is, azt mondta: „Az nem számít fiatalember. Attól magának még lehet baja.” Nem lettem ettől különösebben nyugtalan, azt megelőzően is együtt éltem a tudattal, hogy valószínű megfigyelnek, és a securitate keze elér egyszer engem is.
Nem tudom már pontosan mennyi idő telt el ezután: egy hét, tíz nap? Egy este ott ültem megint a Petőfi házban, hangos társaságban, amikor feltűnt András, és messziről intett, menjek ki, beszélni akar velem. Szokatlanul sápadt volt és nagyon komoly. Elmondta, hogy megkereste a securitate két tisztje, be akarták szervezni, ám ő megtagadta az együttműködést. A nev
emet nem ejtették ki, de ő elébe is ment ennek, mert jelezte, hogyha családtagról vagy barátról kérdezik, akkor ő legrövidebb időn belül tájékoztatni fogja az érintetteket. Részletesen elmondta nekem az egész beszélgetést, és mindketten úgy gondoltuk, hogy rám kíváncsiak. Most, mikor több mint harminchat évvel a történtek után az én megfigyelési iratcsomómban olvasom a jelentést az András beszervezésére tett sikertelen kísérletről, megállapítom, hogy igazunk volt, valóban rám voltak kíváncsiak. De alkalmam van megismerni ennek a beszervezési kísérletnek az előzményeit is. 1974. december 2.-én Dinu Dumitru hadnagynak jelenti írásban Corneliu fedőnevű informátor, aki évfolyamtársam volt – a jelentés ugyanis így kezdődik: „Nota - În legătură cu Izsák Balázs, coleg de an de naţionalitate maghiară”, azaz „Jelentés Izsák Balázs magyar nemzetiségű évfolyamtársamra vonatkozóan” - elmondja, hogy zárkózott és távolságtartó vagyok, nincsenek barátaim, kivéve a szintén magyar nemzetiségű Kalfás Andrást. A jelentés margóján Dinu Dumitru hadnagy felettesének a bejegyzése olvasható: „Pe lînga IB să se creeze noi posibilităţi informative cât mai urgent.” – Azaz „I.B. mellett új információs lehetőségeket kell minél sürgősebben teremteni”. Ez volt hát az előzménye annak a beszervezési kísérletnek, amely barátomnak, Andrásnak zaklatást hozott, de a becsület és barátság bátorsággal kiállt próbatételét is. Harminchat év után tudtam meg, hogy több jelentésben is szerepel ugyan, hogy járok a Petőfi Házba, ennek a január végi közjátéknak azonban még sem volt köze farsangi szereplésemhez.
A beszervezési kísérletről Bota Emil hadnagy ír jelentést, amelyet 1975. február 3.-án iktatnak. A jelentésből k
iderül, hogy kollégájával, Palade Nicolae hadnaggyal 1975. január 30.-án keresték meg Kalfás Andrást, aki közli velük, hogy nem érdekelt abban, hogy a securitatenak dolgozzon, nem kíván együttműködni a securitate szerveivel, és szeretné úgy kikerülni (kidriblizni - így áll a jegyzőkönyvben), hogy soha ne legyen velük dolga. A kérdésre, hogy miért, András azt válaszolja: „A securitate olyan eszközöket és módszereket használ, amelyek nekem nem tetszenek." (Securitatea foloseste diferite mijloace, si metode care nu-mi plac.) Aki megélte azt a kort, aki legalább hallomásból tudta, hogy mire képesek a román politikai rendőrség fogdmegjei, az bizonnyal tisztában van azzal, hogy nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy valaki ezt két securitates tisztnek az arcába mondja. Ez a beszélgetés különben a Ciresica vendéglőben folyt le, - még az András elbeszéléséből tudom, - alig egy ugrásra a Cismigiu park sarkától. A belügyminisztérium központi épülete környékén gondolom több ilyen vendéglőként működő vallatóhely volt.
A jelentés nem tartalmaz nyilván mindent, amit András nekem elmesélt, de amit tartalmaz, azt én már szó szerint ismertem az ő elbeszéléséből. Amit ő sem tudhatott, és én is cs
ak most tudtam meg, a jelentést író Emil Bota hadnagy javasolja a felvételét az „ellenjavalt" személyek nyilvántartásába – „evidenţa persoanelor contraindicate” – feltehetőleg azért, hogy a jövőben ne próbálkozzanak a beszervezésével, és javasolja a megfigyelését a továbbiakban.
Az iratcsomóm még három iratot tartalmaz Andrásra vonatkozóan. Az első a Bukaresti Securitate átirata a Hargita megyei Securitatenak, amelyet Stan Nicolae vezérőrnagy és Lazarut Ioan alezredes ír alá, és amelyben tájékoztatást kérnek Andrásról. A Hargita megyei Securitate válaszát 1975. január 3.-án iktatják, ezt Singeorzan Dumitru és Kiss Ludovic alezredesek írják alá. Ehhez csatolnak egy részletes jelentést András szüleiről, testvéréről, amely azonban nem tartalmaz semmilyen lényeges információt, csak személyi adatokat és azt, hogy egyikük sem fejtett ki ellenséges tevékenységet. Ezt a jelentést Barabás Lajos/Barabas Ludovic alezredes írta alá.
Az emberek többsége, amikor a szeku szóba kerül, a besúgókról és az alkalmazottakról, azaz a fogdmegekről beszél. Van mit mondani róluk, az biztos. De soha, vagy nagyon ritkán beszélünk azokról a névtelen hősökről, akiket nem védett a tulajdon ismertségük, azaz a nyilvánosság sem, és akik mégis képesek voltak nemet mondani, szembeszegülni Európa legfélelmesebb elnyomó gépezetével, a román politikai rendőrséggel. Ezért kellett elmesélnem ezt a történetet.
Diákkori barátommal, Kalfás Andrással több mint harminc éve nem találkoztam. Ám ha valahol Európában – Ausztriában például? – olvassa ezt a bejegyzést, akkor arra kérem, hogy az üzenetemet adja át a fiainak, hadd tudják meg tőlem, hogy régen is kemény fából faragták a csíki hokisokat, meg azt is, hogy büszkék lehetnek az édesapjukra.
Valamikor 1975 januárjában lehetett az a műsoros bál – farsangi talán - a Petőfi Házban, amelyen egy szavalattal magam is szerepeltem. Ismeretlen diákként rangos előadók megtisztelő társaságába kerültem, a Petőfi Ház pedig megtelt zsúfolásig magyar diákokkal és bukaresti magyarokkal. Emlékszem Józsa Erika és Horváth Károly fellépésére, meg arra, hogy Halász Anna Karinthy verseket adott elő. Én Magyari Lajos versét szavaltam, a Csoma Sándor naplóját. A vers hosszú, előadása legalább negyedóra. Bár tudatosan választottam, mégis megrendített, hogy a bukaresti magyarokban és az otthonuktól távol szakadt diákokban milyen drámai visszhangra talált a vers majd minden sora: „..óvom a szót, a hazulról hozottat. Idegen csendben rügyezik ki bokra.” Tudtam, hogy a teremben levők a munkahelyükön, sokan a családban is románul beszélnek, és épp a magyar szó kedvéért jönnek el egy ilyen rendezvényre. Ki érezhette volna náluk jobban, hogy mit jelent meghalni „idegenek és máslelkűek közt”? Mit jelent az, hogy „üzent utánam az otthoni világ”? Vagy az, hogy „mindenemet otthon őrzöm,/ semmim sincs, hát lehetetlen,/ hogy kincseim sorsa ne gyötörjön.”
A taps elkísért az öltözőig, ott leültem, várva hogy véget érjen. Halász Anna jött utánam: - Vissza kell jönnöd, és el kell mondanod még egy verset. Vonakodtam, még a versmondás élménye, és a nem várt siker okozta izgalom is gátolt, kint pedig zúgott a taps, amelyet nem annyira az én teljesítményem, mint a vers és annak sajátos bukaresti akusztikája váltott ki. Végül elmondtam ráadásként Tóth Árpád „Aquincumi kocsmában” című versét. A közönség soraiban ott ült András és a menyasszonya, későbbi felesége, Éva, aki néhány napra lejött Bukarestbe. Őket szemeltem ki magamnak, akiknek a verset mondjam, többnyire az ő szemükbe néztem. Mellettem voltak, amikor fogadtam a gratulációkat, vagy hallgattam az aggódó kérdéseket, hogyan is mertem ilyen verset választani? - Itt megjelent vers ez - mondtam én, ám az idős bukaresti magyar ember, akinek ugyan tetszett az egész, de azért aggódott is, azt mondta: „Az nem számít fiatalember. Attól magának még lehet baja.” Nem lettem ettől különösebben nyugtalan, azt megelőzően is együtt éltem a tudattal, hogy valószínű megfigyelnek, és a securitate keze elér egyszer engem is.
Nem tudom már pontosan mennyi idő telt el ezután: egy hét, tíz nap? Egy este ott ültem megint a Petőfi házban, hangos társaságban, amikor feltűnt András, és messziről intett, menjek ki, beszélni akar velem. Szokatlanul sápadt volt és nagyon komoly. Elmondta, hogy megkereste a securitate két tisztje, be akarták szervezni, ám ő megtagadta az együttműködést. A nev
emet nem ejtették ki, de ő elébe is ment ennek, mert jelezte, hogyha családtagról vagy barátról kérdezik, akkor ő legrövidebb időn belül tájékoztatni fogja az érintetteket. Részletesen elmondta nekem az egész beszélgetést, és mindketten úgy gondoltuk, hogy rám kíváncsiak. Most, mikor több mint harminchat évvel a történtek után az én megfigyelési iratcsomómban olvasom a jelentést az András beszervezésére tett sikertelen kísérletről, megállapítom, hogy igazunk volt, valóban rám voltak kíváncsiak. De alkalmam van megismerni ennek a beszervezési kísérletnek az előzményeit is. 1974. december 2.-én Dinu Dumitru hadnagynak jelenti írásban Corneliu fedőnevű informátor, aki évfolyamtársam volt – a jelentés ugyanis így kezdődik: „Nota - În legătură cu Izsák Balázs, coleg de an de naţionalitate maghiară”, azaz „Jelentés Izsák Balázs magyar nemzetiségű évfolyamtársamra vonatkozóan” - elmondja, hogy zárkózott és távolságtartó vagyok, nincsenek barátaim, kivéve a szintén magyar nemzetiségű Kalfás Andrást. A jelentés margóján Dinu Dumitru hadnagy felettesének a bejegyzése olvasható: „Pe lînga IB să se creeze noi posibilităţi informative cât mai urgent.” – Azaz „I.B. mellett új információs lehetőségeket kell minél sürgősebben teremteni”. Ez volt hát az előzménye annak a beszervezési kísérletnek, amely barátomnak, Andrásnak zaklatást hozott, de a becsület és barátság bátorsággal kiállt próbatételét is. Harminchat év után tudtam meg, hogy több jelentésben is szerepel ugyan, hogy járok a Petőfi Házba, ennek a január végi közjátéknak azonban még sem volt köze farsangi szereplésemhez.A beszervezési kísérletről Bota Emil hadnagy ír jelentést, amelyet 1975. február 3.-án iktatnak. A jelentésből k
iderül, hogy kollégájával, Palade Nicolae hadnaggyal 1975. január 30.-án keresték meg Kalfás Andrást, aki közli velük, hogy nem érdekelt abban, hogy a securitatenak dolgozzon, nem kíván együttműködni a securitate szerveivel, és szeretné úgy kikerülni (kidriblizni - így áll a jegyzőkönyvben), hogy soha ne legyen velük dolga. A kérdésre, hogy miért, András azt válaszolja: „A securitate olyan eszközöket és módszereket használ, amelyek nekem nem tetszenek." (Securitatea foloseste diferite mijloace, si metode care nu-mi plac.) Aki megélte azt a kort, aki legalább hallomásból tudta, hogy mire képesek a román politikai rendőrség fogdmegjei, az bizonnyal tisztában van azzal, hogy nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy valaki ezt két securitates tisztnek az arcába mondja. Ez a beszélgetés különben a Ciresica vendéglőben folyt le, - még az András elbeszéléséből tudom, - alig egy ugrásra a Cismigiu park sarkától. A belügyminisztérium központi épülete környékén gondolom több ilyen vendéglőként működő vallatóhely volt.A jelentés nem tartalmaz nyilván mindent, amit András nekem elmesélt, de amit tartalmaz, azt én már szó szerint ismertem az ő elbeszéléséből. Amit ő sem tudhatott, és én is cs
ak most tudtam meg, a jelentést író Emil Bota hadnagy javasolja a felvételét az „ellenjavalt" személyek nyilvántartásába – „evidenţa persoanelor contraindicate” – feltehetőleg azért, hogy a jövőben ne próbálkozzanak a beszervezésével, és javasolja a megfigyelését a továbbiakban.Az iratcsomóm még három iratot tartalmaz Andrásra vonatkozóan. Az első a Bukaresti Securitate átirata a Hargita megyei Securitatenak, amelyet Stan Nicolae vezérőrnagy és Lazarut Ioan alezredes ír alá, és amelyben tájékoztatást kérnek Andrásról. A Hargita megyei Securitate válaszát 1975. január 3.-án iktatják, ezt Singeorzan Dumitru és Kiss Ludovic alezredesek írják alá. Ehhez csatolnak egy részletes jelentést András szüleiről, testvéréről, amely azonban nem tartalmaz semmilyen lényeges információt, csak személyi adatokat és azt, hogy egyikük sem fejtett ki ellenséges tevékenységet. Ezt a jelentést Barabás Lajos/Barabas Ludovic alezredes írta alá.
Az emberek többsége, amikor a szeku szóba kerül, a besúgókról és az alkalmazottakról, azaz a fogdmegekről beszél. Van mit mondani róluk, az biztos. De soha, vagy nagyon ritkán beszélünk azokról a névtelen hősökről, akiket nem védett a tulajdon ismertségük, azaz a nyilvánosság sem, és akik mégis képesek voltak nemet mondani, szembeszegülni Európa legfélelmesebb elnyomó gépezetével, a román politikai rendőrséggel. Ezért kellett elmesélnem ezt a történetet.
Diákkori barátommal, Kalfás Andrással több mint harminc éve nem találkoztam. Ám ha valahol Európában – Ausztriában például? – olvassa ezt a bejegyzést, akkor arra kérem, hogy az üzenetemet adja át a fiainak, hadd tudják meg tőlem, hogy régen is kemény fából faragták a csíki hokisokat, meg azt is, hogy büszkék lehetnek az édesapjukra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése