Árnyékok árnyai közöttünk I.

1. Bevezetés

Emlékeimben úgy él a román politikai rendőrség, a securitate, mint egy világunkkal párhuzamos valóság. Tudtunk róla, bár láthatatlan volt, ritkán említettük, de amikor másról beszéltünk is, ott lapult a szorongásainkban, a félbeszakadt mondatokban, vagy ahogyan Illyés Gyula írja: „a száj elé hulltan/ pisszt jelző ujjban”. Követtek néha, hangtalanul és oly természetesen, mint az árnyék, de minden létező dolognak volt valami lenyomata náluk. Fényképek, hangfelvételek, régi levelek, ügynöki jelentésekben rögzített, rég elfelejtett mondatok. A rendszerváltás pillanatában úgy tűnt, ennek örökre vége. Ám attól, hogy a rendszer összeomlik, vagy átalakul, a szereplői még tovább élnek és tevékenykednek. A vallató tisztek, a besúgók, a velük közösséget vállalók közéleti szerepet vállalnak, újságot szerkesztenek, befolyásolják a közvéleményt, egyszóval hatást gyakorolnak a társadalom egészére. Történnek megmagyarázhatatlan dolgok néha, amelyek okai ebben az elmúltnak vélt, árnyvilágba gyökerezhetnek.

Amikor lehetővé vált a bepillantás a securitate iratcsomóiba, megkérdeztem az apámtól, éljünk-e a lehetőséggel? Ha akarod, nézd meg, engem nem érdekel – volt a válasz. Az intézmény iránti megvetése és haragja írhatta felül azt a kíváncsiságot, amely minden érintetett – feltétezem, hogy őt is – elfogta, amikor dossziék megtekintése előtt megnyílt az út. Ha olyan vita zajlott, amelyhez illetékesként szólhatott volna hozzá, de amelyeket hangnemük vagy tartalmuk miatt méltatlannak tartott, soha nem szólalt meg. Unszolásomra, sürgetésemre ilyenkor is azt válaszolta: „Százszor elmondtam fiam, nem nyúlok a csatornába!”

Nem titkolom, édesapám és édesanyám nagyobb hatással voltak rám, mint az iskoláim vagy az olvasmányaim. Tőlük tanultam a legtöbbet, gyerekként, felnőttként őket tekintettem példaképeimnek. Osztottam hát apám véleményét, s magam is megvetettem az intézményt, amelynek milliónyi írott papírját meddőhányónak tartottam, nem gondolva arra, hogy a megfigyelt, értékes emberek jóvoltából, bekerülhetett néhány jó gondolat, találó megállapítás is a megfigyelési iratcsomókba. Végül azonban nem ez késztetett arra, hogy kérjem a hozzáférést a magam és édesapám ügycsomójához, hanem az egyre erősödő meggyőződés: nem lesz addig tiszta és áttekinthető közélet, amíg fény nem derül a múlt árnyékaira.

Ez év március huszonegyedikén alkalmam volt bepillantani a magam megfigyelési iratcsomójába. Néhány hónap várakozás után az igényelt fénymásolatokat is átvehettem. Nem lepett meg, hogy létezik egy ilyen iratcsomó, hiszen pontosan tudtam, hogy megfigyeltek. Meglepett viszont az, hogy a lakásunkba mikrofonokat szereltek, és lehallgatták a beszélgetéseinket, és az is, hogy a megfigyelésemet maga Dumitru Borsan vezérőrnagy, a belföldi hírszerzés, azaz a belügyminisztérium egyes igazgatóságának főnöke rendelte el. Az indoklás szerint a politikai rendőrség érdeklődését helytelen álláspontom és nézeteim (poziţia si concepţiile necorespunzătoare) keltették fel, amelyek nagyrészt édesapám negatív befolyásának tulajdoníthatók, akinek hasonló módon tudnak „magyar nacionalista tevékenységéről.” Az iratcsomóból az nem derül ki egyértelműen, hogy miért tulajdonítottak kiemelt fontosságot nekünk. Ebből és néhány emlékemből, amelyekre a későbbiekben visszatérek, arra lehet következtetni, hogy hiányos az iratcsomó, amelyet a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) őriz. Az viszont kiderül a megfigyelésemet elrendelő okiratból, hogy a Maros megyei securitate egy három oldalból álló "anyagot" juttatott el a belügyminisztérium egyes igazgatóságára, azaz a securitate belföldi hírszerzéséhez, amelyeket "speciális eszközökkel" állítottak össze. A jelen blogbejegyzéshez is csatolt dokumentumot 1974. október 22-én gépeltek, és november 14.-én iktattak a belügyminisztérium egyes igazgatóságán, és Dumitru Borsan mellett Wagner Ioan alezredes, osztályvezető is aláírt. A lap alján egy kézzel írott megjegyzés, amely arról szól, hogy a megfigyelésen túl a környezetemet és közeli kapcsolataimat is követni kell. Huszonkét éves voltam, és negyedéves a Bukaresti Politechnikai Intézet Energetika karán.