Kohéziós politika és nemzeti régiók, avagy a polgári kezdeményezés székelyföldi szempontjai

A Székely Nemzeti Tanács 2011. november 19.-én tartott ülésén döntést hozott arra vonatkozóan, mi legyen az uniós szintű polgári kezdeményezés tárgya, melyek legyenek a céljai. A határozat javaslatnak tekinthető a szervezők felé azokra az információkra vonatkozóan, amelyeket a 211/2011 rendelet szerint a Bizottság elé kell terjeszteni ahhoz, hogy az a kezdeményezést nyilvántartásba vegye.

A Krónika Szempont rovatában korábban megjelent írásom (Különleges jogállást a nemzeti régióknak; Krónika, 2011 november 11-13.) arról szólt, milyen módon kapcsolhatók a közösségi joghoz Európa nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokkal jellemezhető régióinak törekvései, illetve a regionális önkormányzás szükségességét milyen módon lehet megközelíteni a közösségi jog szemszögéből, hogy az egyáltalán uniós polgári kezdeményezés tárgya lehessen. Most arra teszek kísérletet, hogy Székelyföld gazdaságának közelmúltja és jelene felől közelítsem ugyanezt a kérdéskört, és próbáljam megvilágítani, miként szolgálhatja az uniós célkitűzés, a területi, gazdasági, társadalmi kohézió erősítése a székely autonómiatörekvést.

Hátrányos megkülönböztetés a gazdaságpolitikában
A rendszerváltás előtti évtizedekben, - mint a társadalom életének minden területét - az ország gazdaságát is kizárólag a pártállami diktatúra irányította. Az állam volt egyedüli birtokosa a földeknek, gyáraknak, és a legfelső pártvezetés döntött arról, hogy hova telepít ipart, hol és hogyan fejleszti az infrastruktúrát, hogyan képezi a szakembereket. A bukaresti hatalom a gazdaságpolitikát is alárendelte a „homogén nemzet” megteremtésének, amely a magyarság beolvasztását, asszimilációját is jelentette. Székelyföld gazdasági lemaradásának, elszegényedésének a munkahelyek hiánya volt az oka. A székelyeket arra kényszerítették, hogy szülőföldjüktől távoli építőtelepeken, vagy nagy ipari központokban vállaljanak munkát, – sokan haza sem tértek onnan – vagy ingázzanak például a román többségű Brassóba. A köznapi logika szerint a helyi közösség érdeke az ipartelepítés, munkahelyteremtés lett volna. Ám ahol ez megtörtént, oda román lakta vidékekről telepítettek munkaerőt, s a kevés beruházás kizárólag Székelyföld elrománosítását szolgálta. Marosvásárhelynek, Székelyföld fővárosának létezett egy elrománosítási titkos terve, amely a rendszerváltás után a kommunista párt irattárából kikerült a nyilvánosság elé. Sokan emlékeznek még rá, hogy a vásárhelyi vegyipari kombinátot azután kezdték építeni, miután két mezőségi, román többségű közigazgatási területet (rajont) a Magyar Autonóm Tartományhoz csatoltak. Több ezer alkalmazottat hoztak családostól a romántöbbségű Mezőségről, illetve az Ókirályságból. Székelyföldet mindezek ellenére ma is 75%-ban magyarok lakják és a 175.000 főnyi itt élő románságnak közel a fele Marosvásárhelyen él. Többségüket az iparfejlesztés címén telepítették ide. Megoldhatatlannak tűnt a dilemma: legyen Székelyföld elmaradott régió, ahonnan a szegénység elüldözi az ott élő őshonos közösséget, vagy jöjjön a modernizáció, a fejlesztés, amely a románok betelepítésével is jár. Annak, aki ezeken a kérdéseken töprengett, - már puszta megfogalmazásukért is - a román politikai rendőrség kitüntető figyelmével és súlyos büntetéssel kellett számolnia.

A rendszerváltás után nem javult a helyzet. Az iparvállalatok magánosítása úgy történt, hogy abból a helyi közösséget, a székelységet teljes mértékben kiszorították, az állami vagyon átláthatatlan körülmények között került Székelyföldtől idegen érdekeltségek birtokába.

Hátrányok az Unióban
A csatlakozás az Európai Unióhoz jelenthette volna az esélyt Székelyföld fent leírt dilemmájának megoldására, hiszen az Unió kohéziós politikája épp arra hivatott, hogy az egyes régiók gazdasági lemaradását megelőzze, illetve felzárkóztassa az elmaradottabbakat, a hátrányos helyzetűeket, fenntartva ezzel párhuzamosan Európa kulturális sokszínűségét is. A „különböző régiók fejlettségi szintje közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentését” szolgálják az Unió strukturális alapjai és más pénzügyi eszközei. Az Unió ezeket a közös statisztikai célú területi osztályozás keretében kialakított területi egységek számára teszi hozzáférhetővé, amelyek a NUTS osztályozás régióiként, vagy fejlesztési régiókként mentek be a köztudatba. Székelyföld egy második szintű, különálló NUTS területi egységgé válhatott volna – azaz különálló fejlesztési régióvá – ha a magyarság képviselői ennek fontosságát idejében felismerik, és képesek a közösségnek ezt a regionális érdekét érvényesíteni. Nem így történt. Pedig erre Székelyföldet 800.000-nél magasabb számú népessége is alkalmassá tette volna, de a statisztikai célú területi egységekre vonatkozó 1059/2003/EK számú rendelet előírása is kimondja, hogy a NUTS területi egységek kialakításánál figyelembe kell venni a társadalmi-gazdasági, történelmi, kulturális körülményeket is. Emlékeztetünk arra, hogy a Székely Nemzeti Tanács alakuló ülésén, 2003 október 26-án külön határozatban fogalmazták meg ezt az igényt a küldöttek. Ennek ellenére Székelyföldet végül betagolták a Középrégióba, amelyben a magyarság részaránya 30% alatt van.
A csatolt térképen a Középrégió és az őt alkotó megyék határvonalait vetítjük rá Erdély etnikai összetételének térképére. Rátekintve megállapíthatjuk, hogy Székelyföldet nyelvi és kulturális határok választják el a Középrégió többi részétől. Ugyanakkor az is tudott, hogy a Középrégió nem képes megoldani Székelyföld gazdasági felzárkóztatását, esélyt sem ad neki, hogy az Unió strukturális alapjaihoz hozzáférjen. Románia kormányának az a terve pedig, hogy az ország közigazgatási átalakítása során a fejlesztési régiókból alakítja ki az új közigazgatási egységeket, az ősei földjén ma is többséget alkotó, egy tömbben élő székelység asszimilációját célozza, ez pedig nyilván ellentétes az Unió azon céljával, hogy Európa kulturális sokszínűségét megőrizze.

Székelyföld lakóiként joggal érezzük úgy, hogy szülőföldünk nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságai, különbözősége a környező régióktól gazdasági szempontból hátrányt jelent. Nincsenek meg a feltételei annak, hogy az elnyomó, asszimilációs politika gazdasági örökségét felszámoljuk, és a diszkrimináció burkolt formái nem teszik lehetővé az esélyegyenlőséget az Unió pénzügyi eszközeinek igénybevételénél. Joggal érezzük úgy, hogy a román állam a nemzeti homogenizáció programjáról nem mondott le, és ma is számtalan módon próbálja Székelyföld hagyományos kultúráját, építészeti arculatát, nemzetiségi összetételét megváltoztatni, amely túl a magunk sorsán, még Európa kulturális sokszínűségét is sérti.

A Székely Nemzeti Tanács javaslata
A második csatolt térképen Székelyföld határait jelöltük meg, úgy ahogyan az a Székely Nemzeti Tanács törvénytervezetében áll. Hangsúlyozzuk, hogy ez az elképzelés az, amely összhangban van a statisztikai célú területi egységekre vonatkozó 1059/2003/EK számú rendelet már említett előírásával, amely kimondja, hogy a NUTS területi egységek kialakításánál figyelembe kell venni a társadalmi-gazdasági, történelmi, kulturális körülményeket is. Ez egyik nagyon fontos eleme a Székely Nemzeti Tanács célkitűzéseinek, hiszen a területi autonómia kivívása magának a területnek, azaz a régióhatároknak a kijelölésével kezdődik. Gyakran hangzik el, hogy az Európa Tanács határozataiban lefektetett elvek, a tagállamai által vállalt kötelezettségek nem érvényesíthetők az Európai Unióban. Ezzel a szemlélettel ellentétes az Európai Parlament állásfoglalása a kisebbségek védelméről és a megkülönböztetés elleni politikákról a bővítés utáni Európában (2005/2008(INI)), amely negyvennegyedik cikkében kimondja:

Az Európai Parlament „úgy ítéli meg, hogy különös figyelmet kell fordítani a nyelvi kisebbségekhez tartozó emberek csoportjaira, és felszólítja a Bizottságot, valamint a tagállamokat arra, hogy őket a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájában, A Nemzeti Kisebbségek Védelmét Szolgáló Európai Keretegyezményben és a fent említett hágai és lundi ajánlásokban lefektetett elvekkel összhangban kezelje;”

Ezek után vizsgáljuk meg, a Székely Nemzeti Tanács határozatának azt a részét, amely a polgári kezdeményezés céljaira tesz javaslatot. Ennek első fele szembesíti az Unió jogalkotóit, azzal a valósággal, amely egy uniós jogi aktus megalkotását tenne szükségessé:

„A nemzeti, etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkező régiók, köztük a közigazgatási hatáskörökkel nem rendelkező földrajzi körzetek gazdasági lemaradását úgy kell megelőzni, fejlődésüket biztosítani, a gazdasági, társadalmi és területi kohézió feltételeit fenntartani, hogy közben nemzeti, etnikai, kulturális, vallási, nyelvi sajátosságaik ne változzanak meg.”

Épp Székelyföld példája igazolja, hogy önmagukban ezt a feladatot sem a strukturális alapok, sem az unió egyéb pénzügyi eszközei nem oldják meg. A statisztikai régiók, lám úgy is kialakíthatók – igaz az 1059/2003/EK rendeletben előírt szempontok mellőzésével, - hogy az eredmény épp az Unió kohéziós politikájának az eltérítése legyen, és fennálljon a veszélye annak, hogy egy térség elveszítse történelmileg kialakult kulturális arculatát, a gazdasági lemaradása pedig fokozódjék. A Bizottság számára a hatáskörébe tartozó feladat már ennek megfogalmazásával is adott. A polgári kezdeményezésre vonatkozó rendelet ugyanis a konkrét megoldást, az uniós jogi aktus megfogalmazását a Bizottság hatáskörébe utalja. Ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a kezdeményezők, ha akarják, akkor részletezzék az igényeiket, céljaikat, esetleg jogszabálytervezetet is csatoljanak a kötelező információk mellé. Ez utóbbiakhoz mutatja az irányt a Székely Nemzeti Tanács javaslatának második része:

„Ennek érdekében biztosítani kell az adott földrajzi körzet számára a regionális önkormányzás többlethatáskörökkel felruházott intézményeit, amelyeknek elegendő hatáskörrel kell rendelkezniük a régió sajátosságainak fenntartásához, és megfelelő gazdasági fejlődéséhez, hogy az Unió átfogó, harmonikus fejlődése fenntartható legyen, és ezzel párhuzamosan kulturális sokszínűsége is fennmaradjon.”

Ha a Bizottság ettől eltérő megoldást talál az Unió kohéziós politikájának érvényesítésére a nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokat őrző régiókban, azt is üdvözölni lehet, hiszen akkor is a céljaink elérése felé tennénk egy fontos lépést. Azt is tudni kell azonban, hogy a Székely Nemzeti Tanács határozatában az önkormányzásra vonatkozóan megfogalmazott javaslat, összhangban van az EP fennebb idézet állásfoglalásának 45. pontjával:

Az Európai Parlament „úgy ítéli meg, hogy a hagyományos nemzeti kisebbségek problémái kezelésének a szubszidiaritás és az önkormányzatiság elvein alapuló döntéshozatalban történő hatékony részvétel az egyik leghatékonyabb módja, az Unión belüli legjobb gyakorlatot követve;”

A 46. pont pedig kiemeli, hogy a “hagyományos nemzeti kisebbségi közösségeknek olyan különleges szükségleteik vannak, amelyek eltérnek az egyéb nemzetiségi csoportokéitól, illetve, hogy magának az Uniónak megfelelőbb módon kell ezeket a szükségleteket figyelembe vennie.”

A polgári kezdeményezés szervezőinek, a kötelező információk mellett benyújtható, részletesebb tájékoztatásban ki kell térniük erre az állásfoglalásra is, azaz nyilvánvalóvá kell tenniük, hogy az általuk kínált megoldás az uniós jogforrásokban megjelölt értékekre épül.

Székelyföld lehetséges szövetségesei
Befejezésül szólni kell arról is, számíthat Székelyföld, mint szövetségesekre, azokra az európai régiókra, amelyek az autonómia valamilyen szintjére már eljutottak? A nemzeti régiók önrendelkezéséhez vezető utat olyan hajóútként lehet elképzelni, amelyen a rajta haladók egy irányba vitorláznak, s bár más-más távolságig jutottak, a jó szél mindegyikük számára ugyanazt jelenti. Ilyen jó hátszél lehet egy uniós jogi aktus, amely Székelyföldet a régió törvény általi elismeréséhez és az autonómia intézményeinek megteremtéséhez közelíti, Dél-Tirolt a Néppárt által meghirdetett „vollautonomie” – teljes autonómia – programjához viheti közelebb, de megteremheti a kedvező feltételeket, hogy a katalán nyelv hivatalos nyelve legyen az Uniónak, és minden nemzeti sajátosságokkal rendelkező régió fokozott esélyt kapjon a már elismert jogkörök bővítésére. Feladat hát ez is, megkeresni a potenciális szövetségeseket és velük közösen alakítani ki azt a részletes elképzelést, amely mindenki számára az előrelépést jelenti.

Ezek között a kapcsolódási pontok között elsőként kell említeni azt a közös célt, hogy az Unió tekintse kiemelt fontosságúnak, hogy kohéziós politikája a nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokat őrző régiókban maradéktalanul érvényesüljön, miközben ezek minden felsorolt sajátossága változatlanul megmaradjon. Az Uniónak biztosítania kell e régiók számára az esélyegyenlőséget a strukturális alapok és egyéb pénzügyi eszközök felhasználásánál, és ki kell zárnia a diszkriminációnak a burkolt formáit is. A statisztikai régiók kialakításánál tiszteletben kell tartani az ott élő közösségek nyelvi és kulturális határait, tekintettel kell lenni egy kisebbségi vagy regionális nyelv használatának területére, a kifejezésnek abban az értelmében, ahogyan azt a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája meghatározta.

Szükség van egy uniós szintű jogszabályra, amely a fenti elveket és célokat kodifikálja. Ennek érdekében össze fogjuk gyűjteni az egymillió aláírást az Európai Unió legkevesebb hét tagállamából és fel fogjuk mutatni a világnak, hogy Európa nemzeti régiói képesek összefogni közös céljaikért.

(A térképek Sebők László térképeinek felhasználásával készültek)