13. A Securitate nem szűnt meg 1989-ben
Ez
az állítás több szubjektív benyomásnál. Több közszájon forgó, sztereotip
ítéletnél. Ez az én személyes tapasztalatom, amelyet a Securitate fogdmegjei
által összeállított iratcsomóm tanulmányozásával is szereztem.
Ennek
bevezetéseként fel kell idézni a rendszerváltás utáni Románia egyik fontos, és
egyre inkább feledésbe merülő eseményét.
„1991.
május 21-én Berevoiesti község, Arges megyének ez a csendes települése csupa
nyüzsgés volt. Emberek sokasága tolongott, rendőrök, katonák, újságírók. Az ok,
ami annyi embert összegyűjtött, a volt Securitate megégett és betemetett
dokumentumainak felfedezése egy vízmosásban, nem messze Rausor patakától. A
helyiek közel egy éve tudtak már a „vízmosás kincséről”, de a botrány csak
ekkor tört ki elemi erővel. A Romania Libera 1990 decemberétől közölt Berevoiesti-en kiásott dokumentumokat, de
csak 1991. május 20-án szerveztek egy sajtótájékoztatót, amelyen nyilvánosságra
hozták a dokumentumok forrását. A konferenciát követően egy „expedíciót” szerveztek
a helyszínre, ahol élőben bizonyították a bejelentést.” Ezekkel a sorokkal
kezdődik az a tanulmány (a magam fordításában közlöm magyarul az idézett sorokat), amelyet Diana
Rucinschi, Andreea Caşcaval és Petru Zoltan közölt A Berevoiesti botrány címmel, és amely román nyelven itt
is elolvasható.
Vessünk most egy pillantást a mellékelt ábrára,
a megfigyelési iratcsomóm fedőlapjára. A jobb alsó sarokban kézzel írott dátum
és egy megjegyzés: lezárva 1991. május 28.-án. („Închis la 28.05.1991.”) Azaz a Berevoiesti-botrány után pontosan
egy héttel, és közel másfél évvel a rendszerváltás után zárták le azt az
iratcsomót, amelyet a Securitate 1974. október 22-én nyitott meg az én
megfigyelésemre, és amelybe az utolsó – számomra is hozzáférhető – beírást a
rendszerváltás után, 1990. április 14-én „követték el”. A Román Hírszerző Szolgálat – nyilvánvalóan a botrány hatására – elkezdte a Securitate
irattárának rendezését, hiszen abban a pillanatban repült már a nehéz kő, de
azt, hogy hol áll meg, kit hogyan talál meg, senki nem tudta még.
Az iratcsomót az RHSZ vette mikrofilmre 1991-ben |
Nincs kétségem afelől, hogy ma is
megfigyelnek. Jóllehet, a Székely Nemzeti Tanács által képviselt
autonómiatörekvés egy, a román parlament elé terjesztett törvénytervezetben ölt
testet, amely Románia közigazgatási reformjába is beilleszthető, így normális
körülmények között nem lehetne a székelyek törekvését román nemzetbiztonsági
kockázatként értékelni, ám Romániában ennek hivatalos megítélése továbbra is
1989 előtti mentalitásra épül, amely a puszta létünket is veszélyforrásként
értékeli, a Román Hírszerző Szolgálat pedig, elődjének a szerepét betöltve, változatlanul
politikai rendőrségként működik. Magát a sorozatot is azért indítottam, hogy
erre felhívjam a figyelmet. Míg a Securitatéról szóló visszaemlékezések
többsége arról szól, hogy a múltat nem szabad elfeledni, én folyamatosan arról
beszélek, hogy nem a múlton van a hangsúly, hanem a jelenen. A Securitate
ugyanis nem szűnt meg 1989-ben, ahogyan azt a forradalom hevében hangoztatták,
és ahogyan ezt a közvélemény tudni véli. Én magam is elhittem – le is írtam e
sorozat második bejegyzésében –, hiszen közszájon forgott az ünnepelt tény ’89
decemberében: a szekusok három hónapi végkielégítést kaptak, az intézményt
pedig megszüntette a forradalom. A marosvásárhelyi események igazi indoka is ez
volt: a Securitatét helyreállítani, ha más néven is. Valójában csak
elfogadtatni, tehát törvényesíteni kellett az intézmény működését, amely
megszakítás nélkül tevékenykedett a rendszerváltás után is.
A fent idézett tanulmány is erről számol
be A Securitate túlélte a forradalmat alcímmel. A Berevoiesti ügyet
vizsgálva a szerzők megtalálják Gelu Voican Voiculescunak, a nemzetbiztonság
főnökének 1. számú parancsát, amely világosan elrendeli, hogy az Állambiztonsági
Főosztály Igazgatóságai (Directiile Departamentului de Securitate a Statului)
továbbra is fennmaradnak, csupán a személyi állományukat kell a hadsereg tisztjeivel
kiegészíteni.
A Berevoiesti-ügyet vizsgáló Parlamenti
Bizottság a választások előtt javasolta, hogy a választások után alakuljon új
bizottság, és az folytassa majd a vizsgálatot. Ilyen bizottság azonban soha
többé nem alakult. A román politikai osztályból hiányzott az akarat a vizsgálat
folytatására. Így az átmenet a Securitate és a Román Hírszerző Szolgálat között
– néhány elfelejtett botránytól eltekintve – sima volt.
És ez az a pillanat, amikor egy észrevétel
erejéig vissza kell térnem az iratcsomóm fedőlapjához. Egy négyszögű
bélyegzővel ütötték rá, hogy a 05081 számú, Maros megyei katonai egység 1991.
január 7-én mikrofilmmásolatot készített róla. Korábban említettem már, hogy
édesapám iratcsomóját 1978. augusztus 5-én vette mikrofilmre a Securitate, és
ezt az én iratcsomómra ütött bélyegző lenyomatának tökéletes mása adta
tudtomra. Azt a fáradtságot nem vette magának a Maros megyei Román Hírszerző Szolgálat,
hogy bár egy új bélyegzőt csináltasson, tehát nemcsak a módszer volt ugyanaz
1991-ben, mint 1978-ban, de még az árulkodó bélyegző is.
14. Egy megfigyelt irredenta a damaszkuszi úton
Markó Béla megfigyelésének iratait közel ötszáz oldalas könyvben közli (Egy irredenta hétköznapjai, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009). Ezek azonban szinte kizárólag megfigyelési jegyzőkönyvek. Bevallom, nem érdekel, mit rögzítettek – amint ő mondja: a kukkoló szekusok – a lakását, vagy telefonját lehallgatva. Ezért fölöslegesen soknak tűnik az ötszáz oldal. Annál inkább érdekel például az, hogy az ő megfigyelési iratcsomójáról is mikrofilmet készített a Román Hírszerző Szolgálat Maros megyei egysége (UM 05081), a már ismerős bélyegző lenyomata szerint. Ennek időpontja 1991. június 26., azaz jó hónappal Berevoiesti utáni. Még ennél is jobban érdekel az, miért hagyta ezt szó nélkül az RMDSZ volt elnöke?
Markó Béla megfigyelésének iratait közel ötszáz oldalas könyvben közli (Egy irredenta hétköznapjai, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009). Ezek azonban szinte kizárólag megfigyelési jegyzőkönyvek. Bevallom, nem érdekel, mit rögzítettek – amint ő mondja: a kukkoló szekusok – a lakását, vagy telefonját lehallgatva. Ezért fölöslegesen soknak tűnik az ötszáz oldal. Annál inkább érdekel például az, hogy az ő megfigyelési iratcsomójáról is mikrofilmet készített a Román Hírszerző Szolgálat Maros megyei egysége (UM 05081), a már ismerős bélyegző lenyomata szerint. Ennek időpontja 1991. június 26., azaz jó hónappal Berevoiesti utáni. Még ennél is jobban érdekel az, miért hagyta ezt szó nélkül az RMDSZ volt elnöke?
A könyv
előszavából megtudom erre is a választ:
„Miközben kormánytagként azt a különös
ellentmondást is el kellett fogadnom, hogy az én asztalomra is kerültek
titkosszolgálati jelentések, és ugyanakkor rólam is készültek ilyenek.
Viszonylagossá válik minden, és egyre távolodnak tőlünk a gyermekkor abszolút
értékei és ítéletei. De szabad-e ezt elfogadnunk? Vajon csak afféle értelmiségi
kényeskedés lenne feketére és fehérre bontani a mindennapok szürkeségét? Hiszen
az emberi társadalmak így vagy úgy ősidőktől fogva legalizálták a leskelődést,
a hallgatózást… és valóban lehet hallgatózni az állampolgár érdekében is.”
Úgy tűnik, Markó
Béla észre sem vette, hogy fordított irányba sodródik a damaszkuszi úton.
Irredenta üldözöttből az üldözők közé, még pontosabban föléjük került. A megfigyelés
megrendelői, felhasználói közé. Fel is menti önmagát – ugye nem meglepő –, s
mentő körülménye az erkölcsi relativizmus. Attól függ a megfigyelés, az üldözés
erkölcsi megítélése, hogy honnan nézzük. Ami jogsértő volt ’89 előtt, az szolgálhatja
ma az állampolgárok érdekeit is. Mindössze ésszerű keretek közé kell szorítani
az üldözöttek jogfosztását, be kell őket is vonni a döntésekbe, tiszteletben
kell tartani a „kölcsönösség és a testületi döntések elvét.” Mintha elfeledné,
hogy a hatalom birtokosai a jogsértéseket minden időben az állampolgárok
érdekében követik el, és megtalálják a korszaknak megfelelő retorikát a maguk
felmentéséhez.
De túl az általánosságokon, nézzük meg azt
is, mi volt az ára annak, hogy a hatalom birtokosa legyen, megkapva kiváltságként az
íróasztalára tett titkosszolgálati jelentéseket is. Markó Béla a román
politikusokat megelőzve, elsőként mondta ki, a Székely Nemzeti Tanács népszavazás-kezdeményezése alkotmányellenes. Valójában a román alkotmánynak egy téves,
antidemokratikus és jogsértő értelmezése az, amelyre az autonómia ellenzői a
népszavazás elleni érveiket alapozták. Ezek után, a könyvének elolvasása nélkül
is tudtam, a Securitate átkeresztelt utóda neki is fog jelenteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése