Tőkés László méltatása a
Duna Díj átadásakor[1]
Nincs könnyű a dolga
annak, aki a rendszerváltásról, a rendszerváltás hőseiről negyedszázad után
mond méltató, értékelő beszédet. Huszonöt év alatt felnőtté váltak, akik akkor
születtek, az ő számukra történelem az, amiről most beszélünk. Maguk a
rendszerváltók viszont ma is aktív szereplői a közéletnek, s ami negyedszázada
történt az ő számukra előzménye és magyarázata mindannak, ami ma történik, tehát
része a közéletnek.
Tőkés László, a
romániai rendszerváltás elindítója is aktív részese a mindennapi politikának,
és a társadalom, vagy az exponált politikai szereplők hajlamosak arra, hogy a
napi eseményeket követve, hol így, hol úgy ítéljék meg történelmi szerepét is. Érdemeinek
elismeréseként kitünteti például a román állam, majd a napi politika kicsinyes
és elfogult nyomásának engedve a kitüntetés visszavonását kezdeményezi. Itt az
ideje, hogy Temesvár esetében, a romániai rendszerváltás esetében is kimondjuk:
a múlt nem változik!
Arra kérem Önöket,
vegyenek részt velem együtt egy időutazásban, hogy élesen el tudjuk választani
a maradandó történelmi értékeket, a változó politikai konstellációktól és ez
utóbbiakból származó ítéletektől. Ezért javasolom, hogy a kelet-európai
rendszerváltás századik évfordulójáig ugorjunk előre. Addig, amikor a
rendszerváltás idején született gyermekeknek az unokái alkotják a közvéleményt
irányító bölcs középnemzedéket. Azt a nemzedéket, amely felállítja majd a
rendszerváltók centenáriumi emlékművét valahol Kelet-Európában. Talán Moszkvában,
talán Varsóban vagy Gdanskban, talán Temesváron. A gondolat szárnyán,
időutazóként érkezem – és kérem, érkezzenek Önök is velem – a jövendő emlékmű
elé. Három ember áll egymás mellett, egy talapzaton, épp annyi távolságra
egymástól, hogy látható legyen: más-más értékeket jelenítettek meg, más-más
belső indíték mozgatta őket. Az egyik közülük Mihail Szergejevics Gorbacsov. A
rendszerváltók emlékművén ő a felvilágosult abszolutizmus kései megjelenítője, aki
az abszolút hatalom birtokosaként akarta a közjót szolgáló reformokat, az átláthatóságot
a cenzúra és a félelembe fagyott hallgatás helyett. A Német Demokratikus
Köztársaság negyvenedik évfordulóján elmondott történelmi beszédével pedig kétségtelen,
hozzájárult a berlini fal ledöntéséhez is. A második férfialak lengyel. Ő a
nemzeti szabadság védelmének hagyományait őrző, önszerveződő közösség választott
vezére: Lech Walesa. Az emlékmű tervezése során bizonnyal felmerül majd a
magyar 56 megjelenítése is, ám végül győz az alapgondolat, hogy a nyolcvanas évek
végén aktív rendszerváltókat állítsák a talapzatra, akiket valamilyen
klasszikus európai érték tett rendszerváltóvá, és ez által legyen az emlékmű
ezen értékek hirdetője is.
Amúgy a harmadik
szobor úgyis egy magyart ábrázol. Kelet-Európa utolsó diktatúrájának
megbuktatóját, ilyen értelemben, a kelet-európai rendszerváltás lezáróját,
Tőkés Lászlót. A kis, temesvári református gyülekezet lelkészeként nem
rendelkezett hatalommal, nem állt mögötte egy olyan tömegszervezet, mint a
lengyel Szolidaritás. Ő maga állt azonban egy olyan szilárd alapon, amelynél
erősebbet elképzelni ma sem lehet. Ez az alap a Szentírás, ez az alap Jézus
Krisztus evangéliuma, úgy ahogyan azt a magyarságot is megtartó kálvini
reformáció juttatta el magyaroknak, székelyeknek. A korabeli Európa magányos
hősnek tekintette Tőkés Lászlót, aki egyedül fordult szembe Európa utolsó és
egyben legkegyetlenebb diktatúrájával. Bár kétségtelen, hogy Tőkés László
rendelkezett egy magányos hős minden erkölcsi, emberi adottságával:
bátorsággal, hűséggel és ügyszeretettel, ám mégis azt kell mondanom, akik
pusztán magányos hősnek tekintették, azok nyilván nem ismerték a kálvinizmus
közösségteremtő és közösségmegtartó erejét, nem énekelték együtt soha egy
magyar református gyülekezettel a 90. genfi zsoltárt Szenczi Molnár Albert
fordításában: „Tebenned bíztunk eleitől fogva.”
·
Térjünk vissza a
jövőből a jelenbe, és a mai helyzetünkről, közös feladatainkról is beszéljünk,
de a vázolt centenáriumi távlat ismeretében immár. Annak tudatában, hogy a régi
világ ma még élő, és Tőkés Lászlóra is sarat dobáló ügynökei a jövendő
emlékműnek még a gránittalapzatáig sem képesek elérni.
A változást követő
években az erdélyi magyarság érdekeinek hiteles megjelenítése volt az első
feladat. A jövendő nemzedékek nehezen fogják érteni, hogy a diktatúra
összeomlása után ez miért volt nehéz? Miért kellett keményen megküzdeni azért például,
hogy az erdélyi magyar otthonokban magyarul szóljon a televízió, szolgálva a
magyar műveltséget, a magyar nyelv ápolását, és amely a magyar nemzeti közösség
mindennapjairól szóljon a legkisebb faluban is, ott is, ahol már szórványban,
tört magyarsággal, vagy kevert nyelven szólnak egymáshoz a még megmaradt
magyarok. Attól a pillanattól, hogy 1992-ben a Magyarok III. Világtalálkozóján
megfogalmazódik az „égi köldökzsinór”, egy magyar televízió terve, amely
összeköti a Kárpát-medence, majd a nagyvilág magyarságát, Tőkés László lelkes
ösztönzője ennek, szorgalmazója, és az első adás pillanatától védelmezője a fiatal
intézménynek a méltatlan támadásokkal szemben. Karácsony közeledik,
természetes, hogy itt és most nemcsak 1989 karácsonyára emlékezünk, hanem 1992.
december 24.-ére is, amikor délután tizenhét órakor, egy közvetítő kocsiból a
Duna Televízió megkezdte műsorának sugárzását. Hogy ez megtörténhetett, abban
elévülhetetlen érdeme volt Tőkés Lászlónak, nem véletlen hát, hogy Csoóri
Sándor, majd Sára Sándor után, mától ő is kitüntetettje a Duna díjnak.
Befejezésként szólnunk kell a közeljövőről is.
Vitán felül áll, hogy mindannyian autonómiát akarunk. Az eszközeink: az érvek,
a nemzetközi példák mindenki számára biztató gyakorlata, a közösségi akarat
felmutatása, illetve a közösség kohéziójának erősítése. Látnunk kell azt is
azonban, hogy ameddig mi a székelyek történelmi menetelését szervezzük az
autonómia felé, addig Bukarestben egyre élesebben bontakozik ki az a hatalmi
szándék, amely a székely székek emlékét végképp eltörölné és Székelyföldet egy
román többségű régióba olvasztaná. A mai nap legégetőbb kérdése: meg tudjuk-e
ezt állítani? A válasz: igen. Mindössze ahhoz az erkölcsi erőhöz kell
visszanyúlnunk, amely a romániai forradalmat huszonöt éve Temesvárról elindította,
és kimondani, realistának lenni annyit jelent, hogy képesek vagyunk alakítani a
holnap valóságát. Mert a valóság, amellyel holnap számolnia kell mindenkinek,
bennünk él.
A rendszerváltók
szobrának gránittalapzata megvan már valahol, egy európai sziklába ágyazottan
várja a kőfaragókat, akik a már benne rejlő formát láthatóvá teszik. A
rendszerváltás centenáriumát mi nem, de a ma élő legifjabb nemzedék megéri.
Számukra és utódaik számára a Duna Televízió, biztos vagyok benne, hogy
közvetíteni fogja egyenes adásban a centenáriumi szoboravatást. És szeretném,
ha ezt a kijelentést Önök elsősorban bizakodásként értékelnék, hogy jó irányba
fog haladni a világ, hogy soha a diktatúra s a hidegháború sötétjébe nem
süllyed vissza Európa, s szabad emberek szabad világa fölött az alapvető
európai értékek őrködnek majd s a rendszerváltók gránitalakjai.
[1] Elhangzott 2014. december 13.-án Torockón, a Duna
Házban, Tőkés László kitüntetése alkalmával
IZSÁK BALÁZS
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése