Árnyékok árnyai közöttünk IX

11. A látogatók

1983 őszén, katonai továbbképzésre berendeltek a marosvásárhelyi laktanyába. Hetente egy alkalommal kellett kora délután megjelennem, s néhány sorstársammal két-három órán hallgatnom a román honvédelem nagy, stratégiai elméleteit. Ezeken a napokon a főnököm korábban elengedett a gyárból. Beültem a Trabantba – Kartonkának becéztük feleségemmel – hazarobogtam, gyors ebéd, és indulás a laktanyába. Egyik alkalommal pont indulni készültem, amikor csengettek az ajtón.  Valami házaló lesz, gondoltam, hiszen senki nem tudja, hogy itthon vagyok. Két, körülbelül velem egyidős férfi állt az ajtóban. Fényképes igazolványokat mutattak, és a belügyminisztérium valamelyik osztályát említették. Igazoltatni akartak, én azonban a táskámat, személyi irataimmal az autóban, vagyis a Trabantban hagytam. Ez sem gond, voltaképpen nincs is rá szükség, ismernek. A beszélgetés románul folyik. Hol tudnánk szóba állni? Bevezetem őket az egyetlen berendezett szobába, ahol a tekintélyesebb szekus magabiztosan leül az íróasztalomhoz. A másik, egy bőrdzsekis figura, megáll mellettem. És elkezdődik a kérdezősködés. Kik a barátaink, kik látogatnak? A szomszédok közül kikkel tartunk kapcsolatot? Mikor voltunk szabadságon, és hol? Járt az eszem, vajon mit akarnak? Megfogadom diákkori barátom, Vajda Gyula tanácsát, akinek Bukarestben a megfigyelésemről panaszkodtam annak idején. Ő azt mondta, ha megkeresnek majd, arra ügyeljek, hogy az első, semlegesebb kérdések célja, a válaszidő kitapasztalása. A későbbiekben az ettől eltérő időkből következtetnek az őszinteségre. A túl gyors válasz előkészített, viszont a túl lassú, gondolkodásra, egy nem őszinte válasz mérlegelésére utal. Ezért célszerű az első, egyszerű kérdésekre is némi gondolkodás után felelni, hadd képzeljenek lassú észjárásúnak. A mellettem álló bőrdzsekis figura úgy sürgetett, hogy a könyökével lökött egyet-egyet rajtam: - Feleljen, kérem! Mire én: - Nem értettem a kérdést, kérem, beszéljen lassabban!

              

Végül azt kérdezik, hogyan öltözködöm? Öltönyben járok? Nem, többnyire farmerben, és pulóvert viselek hozzá. Látni akarják az összes pulóvereimet. Édesanyám kötötte őket, szóval egyedi darab mindegyik. Behozom mind a hármat, és leteszem az íróasztalra. Szemügyre veszik egyenként, és mennek is. – Megtudhatom, hogy minek köszönhetem a kiemelt figyelmet? – teszem fel a kérdést. – Rutinellenőrzés – szól vissza a vallatóm már a lépcsőházból. Mielőtt az ajtót betenném mögöttük, látom, hogy az egyik szomszédhoz csengetnek. Mint általában a szomszédjainkkal, az illetővel is csak köszönő viszonyban voltunk. Nem mondom, hogy nyugodt voltam. Este Johannával is meghánytuk-vetettük a történteket. A találgatásokon nem jutottunk túl. Kerestük a lehetséges összefüggéseket az elmúlt időszak eseményeivel. Magyarországon jártunk a nyári szabadság idején, könyvek és folyóiratok sokaságát hoztuk át a határon, édesapámnak Illyés Gyulára vonatkozó, a Magyar Sajtófigyelő által összegyűjtött újságkivágásokat, de ennek hivatalos nyoma nem maradt. A vámos ugyan kirakatott minden könyvet a csomagtartóból, de végül nem nézte meg őket. Pakoljunk be, és menjünk. Tehát ez nem. Néhány héttel korábban Tamási Áronnét vittem a Trabanttal Farkaslakára, azt megelőzően otthon is meglátogatott minket. Őt biztosan figyelték. Akkor viszont miért nem ezt kérdezték? Kérdések, amelyekre akkor biztos választ nem tudtunk adni.

Az iratcsomóban lapozva találok egy jelentést, az egyetlent az iratok között, amely a titokzatos látogatással összefüggésbe hozható. Mellékeltem is a jelen bejegyzéshez az Oala Vasile alezredes által kiállított iratot. A jelentés adatokat tartalmaz, tisztázza a lakcímemet, majd beszámol a megadott címen megejtett, helyszíni kutakodásról. Lényegében arról, hogy mit mondtak rólam, rólunk a szomszédok, ám a lakásunkban tett látogatásról egyetlen szó sem esik. Megállapítja viszont, hogy nem tartunk közeli kapcsolatot egyik szomszéddal sem, az alkalmi kapcsolattartás is a köszönésre korlátozódik. A jelentésben először rögzíti a Securitate feleségem személyi adatait, és megállapítja, hogy a "célszemély feleségével kapcsolatban  nem merültek fel műveleti szempontból fontos vonatkozások".  

A jelentés aláírója Oala Vasile alezredes

A jelentés válaszként születik a II Ügyosztály 208/HI/0012927 számú átiratára. A HI egy Hegedüs I. nevű őrnagyot jelöl, akinek a monogramja, illetve az aláírása több iratban is megjelenik, ám gépelve, jól olvashatóan sehol nem olvastam a nevét. Érdekes, hogy ilyen rejtőzködő tiszt több is van, nem egynek csak a jellegzetes és visszatérő aláírását lehet azonosítani. Magának Oala Vasile alezredesnek is csak kézírással fordul elő a neve. Őt a CNSAS nyilvántartása alapján sikerült azonosítanom, törzslapja elérhető az intézmény honlapján. Onnan tudtam meg, hogy 1937. január 11.-én született Marosoroszfaluban, és 1996-ban halt meg Marosvásárhelyen. 1960-tól volt alkalmazottja a Maros megyei Securitaténak, még 1989-ben is az, nyugdíjazására, tartalékba helyezésére vonatkozóan nincsen adat, nem kizárt, hogy az 1990. március 26-án létrehozott SRI személyi állományába került. 1983 októberében negyvenhat éves volt, ebben az évben léptették elő alezredessé, viszont emlékezetem szerint az engem meglátogató tisztek fiatalabbak voltak. Tény, hogy a jelentés nem részletezi, ki végezte és mikor a helyszíni vizsgálatot, ami szokatlan felületességre utal.  

A következtetés: valószínűleg ismét tévedtem, amikor konkrét előzményét, okát kerestem a  zaklatásnak Az iratcsomóm ismeretében ma hajlok arra, hogy valóban rutinellenőrzés volt, a jelentés is ennek megfelelően semmitmondó. Mindez természetes velejárója lehetett annak, hogy tíz évvel korábban a Securitate látókörébe kerültem. A feltételes mód annak szól, hogy csak az írásban rögzített információk állnak rendelkezésemre, és ez töredéke lehetett a szóbeli közléseknek, annak az információhalmaznak, amely a megfigyelőimnek a fejében volt, ám nem vetették papírra. Oala Vasile már magával vitte a sírba, amit tudott, s ez a sors vár a többire is. Bevallom: nem sajnálom.