12. Hiányzó lapok: Johanna lázadása
1987 márciusának
elején, egy délelőtt Johanna felhívott telefonon, és arra kért, föltétlenül
menjek le hozzá. A hangjából éreztem, hogy baj van. Ekkor már a számológépgyár tervezőosztályán
dolgoztam, jó fél óra alatt értem le a múzeumba. Azzal fogadott, felszólították,
írjon egy elítélő nyilatkozatot a Budapesten megjelent háromkötetes Erdély
története című könyvről. Az utasítást a múzeum igazgatója közvetítette, de azt
is közölte, hogy fentről jött a parancs. Derült égből villámcsapás, mondanám
közhelyes fordulattal, ha nem emlékeznék élesen, hogy azon a napon, sem a szó
közvetlen, sem átvitt értelmében nem lehetett derült égről beszélni. Borús és
komor hétköznapokat éltünk. A nyolcvanas évek közepére az elviselhetetlenségig
fokozódott a diktatúra nyomása. Az általános, mélységes nyomornál, az örökös
sorállásnál, a hosszú, órákig tartó áramszüneteknél még rosszabb volt a
kilátástalanság: nincs mit tenni. A magyarellenes uszítás szinte mindennapos,
még a magyar nyelvű újságokban, az Előrében, a Vörös Zászlóban is képtelen és
felháborító dolgok látnak napvilágot. Ezek a hírek eljutnak hozzánk is, bár nekünk nem jár
semmiféle újság, televízió nincs a lakásban, esténként a Szabad Európa Rádióból,
a zavaró adók sípolása, recsegése mellett próbálunk híreket hallani a nagyvilágból.
Mintha ostromállapot lenne.
1986-87 tele
különösen nehéz volt. A lakásban a hőmérséklet ritkán emelkedett tizenöt fok
fölé. Az emberek többsége a túlélésre rendezkedett be.
Ekkor kaptuk a
hírt, Budapesten megjelent egy könyv a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában
Erdély története címmel. Romániában egy évtizede tartott már a nyíltan
magyarellenes uszítás, többen is írtak már erről, de talán Vincze Gábor írta
meg a legrészletesebben, legalaposabban ezeknek az éveknek a történetét.
A könyv a
„főbiztosítékot” vágja ki Romániában. Nicolae Ceusescu összehívatja a Magyar
illetve a Német Nemzetiségi Dolgozók Tanácsainak plenáris ülését Bukarestbe, és
előttük mondja: "Nehéz megérteni horthysta, fasiszta,
soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el,
hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák
megjelentetéséhez? Milyen tudomány ez? Kinek szolgál egy ilyen úgynevezett
tudomány, ha nem a legreakciósabb imperialista köröknek?"
Évek hosszú során megszoktuk a kommunista retorika semmitmondó frázisait, a
tartalmatlan, üres mondatokat, amelyeknek viszont megvoltak a visszatérő békés-nyugis
kulcsszavai: boldog jövő, békés egymás mellett élés, sokoldalúan fejlett
szocialista társadalom. Ezekhez képest ez egy új hangvételű és világos üzenet
volt. A megvadult gyűlölet üzenete, ha úgy tetszik: hadüzenet Magyarországnak. Ehhez kellett a romániai
magyarok egyetértő támogatása. Hadd lássa a világ, mekkora jótétemény nekünk,
hogy Romániában élhetünk, hadd lássa a világ, hogy túl azon, hogy nem remélünk semmit
Magyarországtól, el is utasítjuk, hogy onnan bárki is bennünket a védelmébe vegyen.
Fogadatlan prókátoroknak tartjuk őket, és kiállva Ceuasescu mellett, nem
engedjük, hogy Magyarország beleszóljon a „belügyeinkbe”.
A Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsának felszólalói pedig tették, amit
kértek tőlük. Rab István, Kovászna megyei első titkár, Boda József az MNDT
egyik vezetője, (a rendszerváltás után Boda Iosifként Iliescu tanácsadója),
Hajdú Győző az Igaz Szó, Szilágyi Dezső az Előre, Lázár Edit A Hét, Rácz Győző
a Korunk főszerkesztője és sokan mások. A szövegek nagyjából egy kaptafára
készültek, példaként egyetlen részletet idézek Györbíró Sándornak, az
Electomures vállalat főmérnökének a beszédéből: „Mint a Maros megyei tájak dolgozója
felháborodottan elutasítom e durva torzításokat és e vidék minden fiához
hasonlóan tiltakozom a külső beavatkozás ellen, függetlenül attól, hogy a
szomszédos Magyarországról, vagy máshonnan jön.”
Ezekről a
felszólalásokról tudtunk, és úgy gondoltuk, hogy a felszólalók kényszernek
engedtek. Ezt támasztotta alá a Szabad Európa Rádióban hallott hír, hogy Bálint Ferenc, a szászrégeni sörgyár volt párttitkára, aki megtagadta,
hogy a mások által megírt magyarellenes beszédet felolvassa, 1987. február 24.-ről
25.-ére virradó éjszaka kiesett szállodájának ablakán, és meghalt.
Különböző sajtótermékekben egyre másra jelentek meg az Erdély történetét
elítélő írások. Az akkor hetvenhét éves író, Gagyi László megszólalása sokakat
megdöbbentett: mivel lehet zsarolni egy ilyen idős embert? Ki és hogyan
kényszerítette, hogy megírja „A szülőföld vonzásában” című, a Vörös Zászló március 14.-i számába
megjelent rettenetes fogalmazását? Egy részletet idézek: „Most is úgy kell, hogy legyen: a szülőföld
életébe nem szólhat bele más, még a legközelebbi szomszéd sem. Százszorosan
igaz, hogy ügyeinket és problémáinkat nem intézhetik másutt, se Pesten, se
sehol, csak itthon, idehaza. Ezért honfitársaimmal visszautasítom az ilyen
kísérleteket, fogadatlan prókátorok bárhol is kezdeményezzék őket. … Egyetértek
pártunk főtitkára Nicolae Ceausescu …” stb.
Ilyen előzmények után
kapta meg Johanna a parancsot, neki is el kell ítélnie a könyvet, a
Magyar Tudományos Akadémiát és végső soron Magyarországot. A hatalom
szempontjából logikus volt a lépés. A sok nyilatkozat közt legyen szakvélemény
is, szólaljon meg egy erdélyi magyar történész, egy múzeumi szakember, miután az MNDT bukaresti plenárisán a történész Demény Lajossal kudarcot vallottak, ő ugyanis elutasította a felszólalást. Erről azonban a hatalom emberein kívül szinte senki nem tudott. Johanna
azonnal jelezte, mivel nem olvasta a könyvet, nem tud érdemben hozzászólni. Az
elhárító választ a múzeum igazgatója elengedte a füle mellett, és háromnapos határidőt
adott. Ennek letelte után kérte is a cikket, Johanna pedig jelezte, nem
írta meg, és nem is tudja vállalni a feladatot.
– Rendben van,
akkor másként fogjuk a kérdést kezelni – volt a válasz. Hamarosan megtudtuk,
mit jelent a másként kezelés. Dél körül ismét hívnak a telefonhoz:
– Néhány percen
belül egy bizottság elé kell állnom, amely döntést hoz az ügyemben.
– Miféle ügyedben?
– kérdeztem döbbenten.
– Mondom, amit az igazgatóm.
Annyit tudok, hogy többen is jöttek, a megyei pártbizottságtól, a Művelődési
Tanácstól, és hamarosan meg kell jelennem előttük.
– Odamegyek – és
már rohantam a kollégáim résztvevő szavaitól kísérve.
Amire megérkeztem,
Johanna már az irodában ült kisírt szemmel, egyedül. Elmondta, hogy a „meghallgatáson”
az igazgató mellett ott volt az intézeti párttitkár, a megyei pártbizottság egy küldötte,
a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanácstól Florin Ciotea és a Securitatenak
az intézetért felelős tisztje. Egy hosszú asztal egyik oldalán ültek
ők öten, Johanna pedig egyedül az asztal másik felén. Igen udvariasan
meghallgatták az érveit, bővebben kifejthette, hogy nem áll rendelkezésére a
könyv, és még a kérdést is feltette, esetleg tudnának-e biztosítani egy
példányt a számára? Ám az elvtársaknak nem volt humorérzékük, talán nem érezték
ki a kérdésből a finom ugratást sem. Ciotea kérdezett:
– Miért kell a
könyv? Nem elég Önnek a Román Kommunista Párt álláspontja? - Itt van az újság,
el lehet olvasni, ha nem olvasta volna még - és eléje tolta a Scanteiat. - Vagy
nem elég Önnek Nicolae Ceausescu elvtárs beszéde?
– Soha nem írtam, és nem is fogok olyan
könyvről írni, amelyet nem olvastam. Ez számomra elsősorban szakmai, de elvi
kérdés is.
– Nézze Bónis
elvtársnő, az igazság az, hogy Önnek nem is kell írnia, mert a cikk már készen
van. Önnek mindössze alá kell írnia azt. Tessék - és eléje tették a gépelt
papírokat, és az írószert. Johanna ekkor felállt, és csak annyit mondott:
– Nem írom alá.
Ezután megfordult, és kijött. Megkérdeztem:
– Mikor sírtad el magad?
Bosszúsan toppantott:
– Hát nem előttük. Csak amikor ide
visszatértem. - De akkor már a könnyein keresztül el is kacagta magát:
– És bevágtam
magam mögött az ajtót. Azt hiszem, egy kicsit megrepedt a vakolat. Vajon nem
lesz belőle baj?
– Egy biztos
Johanna, ha baj lesz, akkor az nem a vakolat miatt.
– Jó. Akkor most menjünk haza, ma sem téged, sem engem nem fog keresni senki.
Ennyire
emlékszem huszonöt év távolából. És arra, hogy napokig, hetekig vártuk a
folytatást, de az végül elmaradt. Mi több, az iratcsomómban is hiába keresem a
nyomait a történetnek, amelyről alig hiszem, hogy az illetékesnek ne lett volna kötelező jelentést írnia. Ez, ha volt végül, akkor a rendszerváltás után, más iratokkal
együtt kikerült az iratcsomómból, ismeretlen helyre. (Az biztos, hogy Johannát
1983-ban még nem figyelték, és ha ez változott volna a későbbiekben, ennek
nyoma lenne az én megfigyelési irataim között.)
Aztán
mégiscsak kisütött a nap még abban az évben. Onnan jött a segítség, ahonnan a
legkevésbé vártuk. De ez már egy másik történet.
·
Néhány fontos
következtetést le kell vonni a fentiekből.
Valótlan az
állítás, hogy a kommunizmus idején a megalkuvás elkerülhetetlen volt. Sokan
választották a könnyebb utat, kerülve az ütközést a hatalommal, és ma a maguk
mentségére eltúlozzák a kényszerítő körülményeket. Valószínű, hogy a vezető állásban
levő emberekre nagyobb nyomás nehezedett, ők viszont akkor is a rendszer
haszonélvezői voltak, nem áldozatai. A saját döntésük, akaratuk is kellett
ahhoz, hogy gyárigazgatók, iskolaigazgatók, főmérnökök, főszerkesztők legyenek.
És még akkor is volt kiút a kényszer alól. Vincze Gábor jóvoltából köztudott,
hogy Dancsuly András, a MNDT Kolozs megyei elnöke, a
kolozsvári egyetem prorektora is megtagadta 1987. február 25.-én az Erdély
történetét elítélő, magyarellenes szöveg felolvasását.
A bukaresti MNDT ülésén elhangzott nyilatkozatokból több is hivatkozik a szülőföldre, és azt összekapcsolja a „be nem
avatkozás” Ceusescu-i doktrínájával. Ördögi találmány. A „szülőföld” a
sajátosan erdélyi magyar patriotizmus kulcsszava volt. A népi írók hagyományait
éltető erdélyi magyar írók gyökereztették a köztudatba, mert Erdély, de még inkább az
elveszített, a százszor, ezerszer elsiratott haza, Magyarország tiltott szó volt. A szülőföld viszont nem,
azt igen, szabad volt szeretni. Tamásiig nyúlik vissza ennek a hagyománya:
„azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. A párt és a
Securitate szakértője a plenáris ülés előtti napon kiosztott beszédekben ezt a
szót, a szülőföldet kapcsolja össze a be nem avatkozás Ceuasescu által unalomig
ismételt frázisával. És így jön világra a szörnyszülött gondolat: a szülőföld
dolgaiba ne szóljon bele Magyarország! A történelmi kényszer teremtette,
sajátosan erdélyi, de mégis magyar patriotizmusnak nincs köze többé Magyarországhoz. A szekuritáté boszorkánykonyháján kifőzték, hogyan lehet az
erdélyi magyarságot a román nacionalizmus önkéntes szolgálójává tenni.
Ez a
gondolat tovább él ma is: Magyarország ne szóljon bele a mi dolgainkba! A
Székely Nemzeti Tanács ne tartson ülést Budapesten, mert nekünk, erdélyieknek
itt kell tanácskoznunk, és nem ott! Az ott és itt, a Trianoni határ két
oldalának éles elkülönítése a feladata ma a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa
ma élő örököseinek. Az ő számukra éppen úgy nem létezik egységes magyar nemzet,
amint nem létezett ama februári plenáris ülés magyar szónokainak sem. Mondani
sem kell: a megbízójuk is ugyanaz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése