2012. február 15., szerda

Árnyékok árnyai közöttünk X

12. Hiányzó lapok: Johanna lázadása
1987 márciusának elején, egy délelőtt Johanna felhívott telefonon, és arra kért, föltétlenül menjek le hozzá. A hangjából éreztem, hogy baj van. Ekkor már a számológépgyár tervezőosztályán dolgoztam, jó fél óra alatt értem le a múzeumba. Azzal fogadott, felszólították, írjon egy elítélő nyilatkozatot a Budapesten megjelent háromkötetes Erdély története című könyvről. Az utasítást a múzeum igazgatója közvetítette, de azt is közölte, hogy fentről jött a parancs. Derült égből villámcsapás, mondanám közhelyes fordulattal, ha nem emlékeznék élesen, hogy azon a napon, sem a szó közvetlen, sem átvitt értelmében nem lehetett derült égről beszélni. Borús és komor hétköznapokat éltünk. A nyolcvanas évek közepére az elviselhetetlenségig fokozódott a diktatúra nyomása. Az általános, mélységes nyomornál, az örökös sorállásnál, a hosszú, órákig tartó áramszüneteknél még rosszabb volt a kilátástalanság: nincs mit tenni. A magyarellenes uszítás szinte mindennapos, még a magyar nyelvű újságokban, az Előrében, a Vörös Zászlóban is képtelen és felháborító dolgok látnak napvilágot. Ezek a hírek eljutnak hozzánk is, bár nekünk nem jár semmiféle újság, televízió nincs a lakásban, esténként a Szabad Európa Rádióból, a zavaró adók sípolása, recsegése mellett próbálunk híreket hallani a nagyvilágból. Mintha ostromállapot lenne.
1986-87 tele különösen nehéz volt. A lakásban a hőmérséklet ritkán emelkedett tizenöt fok fölé. Az emberek többsége a túlélésre rendezkedett be.
Ekkor kaptuk a hírt, Budapesten megjelent egy könyv a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában Erdély története címmel. Romániában egy évtizede tartott már a nyíltan magyarellenes uszítás, többen is írtak már erről, de talán Vincze Gábor írta meg a legrészletesebben, legalaposabban ezeknek az éveknek a történetét.  
A könyv a „főbiztosítékot” vágja ki Romániában. Nicolae Ceusescu összehívatja a Magyar illetve a Német Nemzetiségi Dolgozók Tanácsainak plenáris ülését Bukarestbe, és előttük mondja: "Nehéz megérteni horthysta, fasiszta, soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el, hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák megjelentetéséhez? Milyen tudomány ez? Kinek szolgál egy ilyen úgynevezett tudomány, ha nem a legreakciósabb imperialista köröknek?"
Évek hosszú során megszoktuk a kommunista retorika semmitmondó frázisait, a tartalmatlan, üres mondatokat, amelyeknek viszont megvoltak a visszatérő békés-nyugis kulcsszavai: boldog jövő, békés egymás mellett élés, sokoldalúan fejlett szocialista társadalom. Ezekhez képest ez egy új hangvételű és világos üzenet volt. A megvadult gyűlölet üzenete, ha úgy tetszik: hadüzenet Magyarországnak.  Ehhez kellett a romániai magyarok egyetértő támogatása. Hadd lássa a világ, mekkora jótétemény nekünk, hogy Romániában élhetünk, hadd lássa a világ, hogy túl azon, hogy nem remélünk semmit Magyarországtól, el is utasítjuk, hogy onnan bárki is bennünket a védelmébe vegyen. Fogadatlan prókátoroknak tartjuk őket, és kiállva Ceuasescu mellett, nem engedjük, hogy Magyarország beleszóljon a „belügyeinkbe”. 
A Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsának felszólalói pedig tették, amit kértek tőlük. Rab István, Kovászna megyei első titkár, Boda József az MNDT egyik vezetője, (a rendszerváltás után Boda Iosifként Iliescu tanácsadója), Hajdú Győző az Igaz Szó, Szilágyi Dezső az Előre, Lázár Edit A Hét, Rácz Győző a Korunk főszerkesztője és sokan mások. A szövegek nagyjából egy kaptafára készültek, példaként egyetlen részletet idézek Györbíró Sándornak, az Electomures vállalat főmérnökének a beszédéből: Mint a Maros megyei tájak dolgozója felháborodottan elutasítom e durva torzításokat és e vidék minden fiához hasonlóan tiltakozom a külső beavatkozás ellen, függetlenül attól, hogy a szomszédos Magyarországról, vagy máshonnan jön.”
Ezekről a felszólalásokról tudtunk, és úgy gondoltuk, hogy a felszólalók kényszernek engedtek. Ezt támasztotta alá a Szabad Európa Rádióban hallott hír, hogy Bálint Ferenc, a szászrégeni sörgyár volt párttitkára, aki megtagadta, hogy a mások által megírt magyarellenes beszédet felolvassa, 1987. február 24.-ről 25.-ére virradó éjszaka kiesett szállodájának ablakán, és meghalt.
Különböző sajtótermékekben egyre másra jelentek meg az Erdély történetét elítélő írások. Az akkor hetvenhét éves író, Gagyi László megszólalása sokakat megdöbbentett: mivel lehet zsarolni egy ilyen idős embert? Ki és hogyan kényszerítette, hogy megírja „A szülőföld vonzásában” című, a Vörös Zászló március 14.-i számába megjelent rettenetes fogalmazását? Egy részletet idézek: „Most is úgy kell, hogy legyen: a szülőföld életébe nem szólhat bele más, még a legközelebbi szomszéd sem. Százszorosan igaz, hogy ügyeinket és problémáinkat nem intézhetik másutt, se Pesten, se sehol, csak itthon, idehaza. Ezért honfitársaimmal visszautasítom az ilyen kísérleteket, fogadatlan prókátorok bárhol is kezdeményezzék őket. … Egyetértek pártunk főtitkára Nicolae Ceausescu …” stb.
Ilyen előzmények után kapta meg Johanna a parancsot, neki is el kell ítélnie a könyvet, a Magyar Tudományos Akadémiát és végső soron Magyarországot. A hatalom szempontjából logikus volt a lépés. A sok nyilatkozat közt legyen szakvélemény is, szólaljon meg egy erdélyi magyar történész, egy múzeumi szakember, miután az MNDT bukaresti plenárisán a történész Demény Lajossal kudarcot vallottak,  ő ugyanis elutasította  a felszólalást. Erről azonban a hatalom emberein kívül szinte senki nem tudott. Johanna azonnal jelezte, mivel nem olvasta a könyvet, nem tud érdemben hozzászólni. Az elhárító választ a múzeum igazgatója elengedte a füle mellett, és háromnapos határidőt adott. Ennek letelte után  kérte is a cikket, Johanna pedig jelezte, nem írta meg, és nem is tudja vállalni a feladatot.
– Rendben van, akkor másként fogjuk a kérdést kezelni – volt a válasz. Hamarosan megtudtuk, mit jelent a másként kezelés. Dél körül ismét hívnak a telefonhoz:
– Néhány percen belül egy bizottság elé kell állnom, amely döntést hoz az ügyemben.  
– Miféle ügyedben? – kérdeztem döbbenten.
– Mondom, amit az igazgatóm. Annyit tudok, hogy többen is jöttek, a megyei pártbizottságtól, a Művelődési Tanácstól, és hamarosan meg kell jelennem előttük.
– Odamegyek – és már rohantam a kollégáim résztvevő szavaitól kísérve.
Amire megérkeztem, Johanna már az irodában ült kisírt szemmel, egyedül. Elmondta, hogy a „meghallgatáson” az igazgató mellett ott volt az intézeti párttitkár, a megyei pártbizottság egy küldötte, a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanácstól Florin Ciotea és a Securitatenak az intézetért felelős tisztje. Egy hosszú asztal egyik oldalán ültek ők öten, Johanna pedig egyedül az asztal másik felén. Igen udvariasan meghallgatták az érveit, bővebben kifejthette, hogy nem áll rendelkezésére a könyv, és még a kérdést is feltette, esetleg tudnának-e biztosítani egy példányt a számára? Ám az elvtársaknak nem volt humorérzékük, talán nem érezték ki a kérdésből a finom ugratást sem. Ciotea kérdezett:
– Miért kell a könyv? Nem elég Önnek a Román Kommunista Párt álláspontja? - Itt van az újság, el lehet olvasni, ha nem olvasta volna még - és eléje tolta a Scanteiat. - Vagy nem elég Önnek Nicolae Ceausescu elvtárs beszéde?
–  Soha nem írtam, és nem is fogok olyan könyvről írni, amelyet nem olvastam. Ez számomra elsősorban szakmai, de elvi kérdés is.
– Nézze Bónis elvtársnő, az igazság az, hogy Önnek nem is kell írnia, mert a cikk már készen van. Önnek mindössze alá kell írnia azt. Tessék - és eléje tették a gépelt papírokat, és az írószert. Johanna ekkor felállt, és csak annyit mondott:
– Nem írom alá. 
Ezután megfordult, és kijött. Megkérdeztem:
– Mikor sírtad el magad?
Bosszúsan toppantott:
            – Hát nem előttük. Csak amikor ide visszatértem. - De akkor már a könnyein keresztül el is kacagta magát:
– És bevágtam magam mögött az ajtót. Azt hiszem, egy kicsit megrepedt a vakolat. Vajon nem lesz belőle baj?
– Egy biztos Johanna, ha baj lesz, akkor az nem a vakolat miatt.
– Jó. Akkor most menjünk haza, ma sem téged, sem engem nem fog keresni senki.
            Ennyire emlékszem huszonöt év távolából. És arra, hogy napokig, hetekig vártuk a folytatást, de az végül elmaradt. Mi több, az iratcsomómban is hiába keresem a nyomait a történetnek, amelyről alig hiszem, hogy az illetékesnek ne lett volna kötelező jelentést  írnia. Ez, ha volt végül, akkor a rendszerváltás után,  más iratokkal együtt kikerült az iratcsomómból, ismeretlen helyre. (Az biztos, hogy Johannát 1983-ban még nem figyelték, és ha ez változott volna a későbbiekben, ennek nyoma lenne az én megfigyelési irataim között.)
            Aztán mégiscsak kisütött a nap még abban az évben. Onnan jött a segítség, ahonnan a legkevésbé vártuk. De ez már egy másik történet.
·         
Néhány fontos következtetést le kell vonni a fentiekből.
Valótlan az állítás, hogy a kommunizmus idején a megalkuvás elkerülhetetlen volt. Sokan választották a könnyebb utat, kerülve az ütközést a hatalommal, és ma a maguk mentségére eltúlozzák a kényszerítő körülményeket. Valószínű, hogy a vezető állásban levő emberekre nagyobb nyomás nehezedett, ők viszont akkor is a rendszer haszonélvezői voltak, nem áldozatai. A saját döntésük, akaratuk is kellett ahhoz, hogy gyárigazgatók, iskolaigazgatók, főmérnökök, főszerkesztők legyenek. És még akkor is volt kiút a kényszer alól. Vincze Gábor jóvoltából köztudott, hogy Dancsuly András, a MNDT Kolozs megyei elnöke, a kolozsvári egyetem prorektora is megtagadta 1987. február 25.-én az Erdély történetét elítélő, magyarellenes szöveg felolvasását.
A bukaresti MNDT ülésén elhangzott nyilatkozatokból  több is hivatkozik a szülőföldre, és azt összekapcsolja a „be nem avatkozás” Ceusescu-i doktrínájával. Ördögi találmány. A „szülőföld” a sajátosan erdélyi magyar patriotizmus kulcsszava volt. A népi írók hagyományait éltető erdélyi magyar írók gyökereztették a köztudatba, mert Erdély, de még inkább az elveszített, a százszor, ezerszer elsiratott haza, Magyarország tiltott szó volt. A szülőföld viszont nem, azt igen, szabad volt szeretni. Tamásiig nyúlik vissza ennek a hagyománya: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. A párt és a Securitate szakértője a plenáris ülés előtti napon kiosztott beszédekben ezt a szót, a szülőföldet kapcsolja össze a be nem avatkozás Ceuasescu által unalomig ismételt frázisával. És így jön világra a szörnyszülött gondolat: a szülőföld dolgaiba ne szóljon bele Magyarország! A történelmi kényszer teremtette, sajátosan erdélyi, de mégis magyar patriotizmusnak nincs köze többé Magyarországhoz. A szekuritáté boszorkánykonyháján kifőzték, hogyan lehet az erdélyi magyarságot a román nacionalizmus önkéntes szolgálójává tenni. 
Ez a gondolat tovább él ma is: Magyarország ne szóljon bele a mi dolgainkba! A Székely Nemzeti Tanács ne tartson ülést Budapesten, mert nekünk, erdélyieknek itt kell tanácskoznunk, és nem ott! Az ott és itt, a Trianoni határ két oldalának éles elkülönítése a feladata ma a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa ma élő örököseinek. Az ő számukra éppen úgy nem létezik egységes magyar nemzet, amint nem létezett ama februári plenáris ülés magyar szónokainak sem. Mondani sem kell: a megbízójuk is ugyanaz!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése