Árnyékok árnyai közöttünk VIII

10. Apámra emlékezem

A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) egyik alkalmazottja az elmúlt év decemberében telefonon értesített, hogy eleget téve 2011 áprilisában iktatott kérésemnek, sikerült megtalálni édesapám megfigyelési iratcsomóját, amelyet a Securitate állított össze. Hamarosan megkaptam az írásbeli értesítést, amelyet jelen bejegyzéshez is mellékelek, és amely egyben meghívó is volt 2012. január tizennyolcadikára, az intézmény székhelyére, ahol tanulmányozhattam apám iratcsomóját.

Az értesítés/meghívó tartalmaz egy nehezen értelmezhető mondatot, amely hevenyészett fordításban így hangzik:

„A Román Hírszerző Szolgálat közölte velünk, hogy a Securitatétól általuk átvett nyilvántartási rendszerben az Ön édesapjának neve szerepel még egy «nyilvántartási törzslapon „Maros/Figyelmébe” de ezt az iratcsomót nem archiválták.» A RHSZ válasza szerint ez az iratcsomó nem került be abba a különleges levéltárba, amelyet ez az intézmény átvett a Securitatétól.”  

Január tizennyolcadikán végül leutaztam Bukarestbe, ott is próbáltam érdeklődni, és megfejteni a talányos mondatot, de nem lettem okosabb. Marad a találgatás:

1. Apámnak volt még egy megfigyelési iratcsomója, de ezt még a Securitate kézen-közön elveszítette, - nagy lehetett ott a rendetlenség – és ezért nem is került a Román Hírszerző Szolgálathoz. 

2. A Román Hírszerző Szolgálat folytatta apám megfigyelését a rendszerváltás után is egészen 2004-ben bekövetkezett haláláig, és erre egy másik, de még a Securitate által nyitott iratcsomót használt, ezért ez nem került a CNSAS-nak átadott speciális levéltárba.

A kérdést eldönteni - gondolom - a fiam, vagy lányom tudja majd harmincöt, negyven év múltán, - vagy hamarabb? - amikor a Román Hírszerző Szolgálat irattárán lesz a sor, hogy megnyíljon a nyilvánosság előtt.  

A CNSAS alkalmazottai nagyon kedvesek és igen készségesek, igyekeznek legjobb tudásuk szerint válaszolni a kérdésekre. A hangulat is közvetlen, barátságos. Az olvasóterembe kihozzák a nyolckötetes iratcsomót:  

- Önöket komolyan megfigyelték, nem vicc- mondja az engem kiszolgáló hölgy, és oszlopba rakja előttem az asztalon a vastagabb, vékonyabb iratkötegeket.   

Rápillantva a római egyessel jelölt legfelső iratcsomó borítójára, meglepődöm, és már szinte szólok, hogy itt tévedés van, ugyanis arra valami Szabó Ferenc nevét írták. Aztán amint kinyitom, rájövök, nincs tévedés, Szabó Ferenc apám fedőneve volt.

Ugyancsak a borítón látom a megfigyelés kezdetének dátumát: Deschis la 24.  octombrie 1961.,  azaz megnyitva 1961. október  24.-én. Lennebb négyszögű bélyegzővel ráütve: az iratcsomó mikrofilmre átmásolva 1978. augusztus 05.-én.

A nyolc kötet összesen 1454 lapból áll. Több lap is van, amelynek mindkét oldalára írtak, ezért az oldalak száma sokkal több mint ezerötszáz, viszont háromezernél kevesebb.

A két utolsó kötet, a VII és VIII számokat viselő iratcsomók kizárólag lehallgatási jegyzőkönyveket tartalmaznak. Olyan telefonbeszélgetéseket, vagy a lakásunkban zajló beszélgetéseket vettek jegyzőkönyvbe, amelyeket a megfigyelők állambiztonsági szempontból fontosnak tartottak. A lehallgatások 1962-ben kezdődtek,  de az, hogy mikor értek véget, pontosan és teljes bizonyossággal nem meghatározható, de nyilván a jelenleg dokumentálható utolsó lehallgatás a rendszerváltás előttről származik.

Közel háromezer oldalt pörgettem át hat óra alatt. Beleolvastam itt-ott az iratokba,  s emlékeimtől vezetve kerestem a nyolc iratcsomóban azokat az időszakokat, amelyeket nem a lehallgatások, a besúgók titkos jelentései jeleznek, hanem a tanúvallomások, s apám kihallgatásának jegyzőkönyvei. Azoknak az időszakoknak az iratai, amelyek egész családunk számára a zaklatás, a fenyegetés, az üldözés éveit  jelentették. És a félelemét persze. Hiszen voltak olyan napok, amikor nem tudtam, apám hazajön-e délben, és nem is mertem ezt anyámtól megkérdezni. Kerestem ezeknek a napoknak az írásos nyomait, nyilván azért, hogy többet megtudjak.

És mit találtam? Majd háromezer oldalnyi bizonyítékát az intézményesített állami butaságnak, a szocialista Románia hatóságilag támogatott és fenntartott sivárságának, szomorú, lehangoló szürkeséget és a gyűlölet, a félelem mesterségesen felfokozott hangulatát. Olyan embertelen és érzéketlen bürokraták jelentéseit, akik élet és halál urai voltak, akiknek talán kár volt megszületni, hiszen semmi jót nem tettek életükben, és akiknek, bár kénytelenül leírjuk a nevét, de megjegyezni már nem érdemes.

Ilyennek látta Nagy Imre apámat 1972-ben

Töprengek. Hozzam én ezeket az iratokat nyilvánosságra? Ezek szóljanak apámról, anyámról? A gyermekkoromról? Ezek? Lenne valami mélységes igazságtalanság abban, hogy a Securitate iratait olyanok olvassák, akik apám könyveit nem ismerik, s felmérni sem tudják, milyen színvonalbeli szakadék tátong ezeknek az iratoknak a világa és szüleim beszélgetései közt.

Töprengek. S bevallom, hallgatnék inkább, s kezem sem tenném többet ezekre az iratcsomókra. Pont magam írtam e sorozat harmadik részében apámról:

«Az életműve lezárt, ahhoz senkinek nincsen módja bármit is hozzátenni vagy elvenni belőle. A könyvei egymás mellett a polcomon, és fülembe csengnek szavai: „Ami halálom után marad belőlem, azt itt találod meg, ezeknek a könyveknek a lapjain.” Sem a securitate félművelt, vagy földbuta fogdmegjei, sem az irodalomban jártasabb besúgók nem fogják egyetlen vesszővel kiegészíteni azt, amit apámról tudnia illik az utókornak. Illyés Gyulát parafrazálva: nem ők mondják meg, ki volt.»  

Ám szembe kell néznem a ténnyel, apámnak a Securitate által összeállított iratcsomója kutatók számára is hozzáférhető már ma is, s a jövendő történészei, irodalmárai előbb-utóbb ki fogják nyitni. Tegyék meg, nincs szégyellnivalóm. A diktatúrának nem kiszolgálói, nem haszonélvezői, hanem elszenvedői voltunk. Apám a magyarságáért, nemzete iránti hűségéért szenvedte el az üldöztetést, azért a magas szintű szellemi, erkölcsi tartásért, amelyet leginkább mégiscsak a műveiből lehet megismerni.

Én pedig emlékeimmel segíteni fogom a jövendő történészeinek munkáját, ez lehet a dolgom.