A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román vezetősége úgy döntött, hogy a tandíjas helyeket egy ügyes manőverrel kizárólag román diákoknak juttatja. Ezzel, - túl a magyarok hátrányos megkülönböztetésén - tesz egy nagy lépést az egyetem elrománosítása felé. Alig telt el néhány nap, a sajtóból arról értesültünk, hogy Markó Béla miniszterelnök-helyettes közbenjárására a tanügy-minisztérium negyven tandíjas hellyel „segítette ki” a magyar diákokat. Bár nem ért véget sem a tanulságok levonása, sem az e tárgyban folytatott közvita, mondhatjuk, hogy ennyi a történet. A különböző internetes fórumokon, de akár utcai beszélgetésekben is visszatérő érv, hogy lám milyen nagyszerű, hogy van egy képviseletünk a román fővárosban, ismételten sikerült valamit elintézni.
Ma már csak az ötvenéveseknél idősebbek nemzedéke őrzi személyes emlékei közt a diktatúra nyolcvanas éveinek a hangulatát. A korábbi évekhez képest is nyomasztóbb idők voltak, a fenyegetettség érzése és a félelem nyomta rá bélyegét a mindennapokra. Valódi híreket, igazat legtöbben a Szabad Európa Rádióból hallgathattunk. Így jutott el az emberek többségéhez a hír 1982 végén, hogy fiatal erdélyi értelmiségiek egy csoportja, az egyetlen romániai szamizdat folyóirat, az Ellenpontok szerkesztői egy beadvánnyal fordultak a helsinki értekezlet megállapodásának betartását ellenőrző madridi konferencia résztvevőihez. A romániai magyarság helyzetét feltáró memorandum és „jogfosztott helyzetének megváltoztatása érdekében” megfogalmazott programjavaslat időközben történelmi dokumentum lett. A mai olvasónak tudnia kell, hogy a lényeget megragadó, pontos megfogalmazásokkal a kortárs magyarok nagy többsége egyetértett, és úgy érezte, hogy a szerzők a nevükben, helyettük mondták el, amit a helyzetről mindannyian gondoltak. A két dokumentumnak számos megállapítása, sajnos ma is érvényes. Íme, egy idézet: „Bármiféle kérelem megvalósulása elképzelhetetlen valamely befolyásos személy központi támogatása nélkül, teljesítése pedig a hűbéri kegyosztás gesztusával történik. (…) A kegyúri gesztus tárgya nem a kérelmező joga, hanem a kegyosztó érdeme.”
Véssük mindannyian emlékezetünkbe a súlyos demokrácia-deficitet jelző mondatot, amely úgy érkezik a múltból a jogfosztottság diagnózisaként, mint palackpostával sodródó üzenet:
A kegyúri gesztus tárgya nem a kérelmező joga, hanem a kegyosztó érdeme.
Kérdezzük meg egyben azt is magunktól, egymástól, hogyan lehetséges, hogy azt a demokrácia-deficitet, amelyet a diktatúra ránk kényszerített valamikor, ma szabad akaratunkból fenntartjuk? Nem ismerjük az alternatívát? Nem volt elég húsznál is több év megtanulni, hogy a jogokat nem alkalmanként kikönyörögni, hanem intézményi és törvényi garanciákkal szavatolni kell? 1982-ben az Ellenpontok szerzői, a már említett dokumentumban többek között ezt követelik: „Nyerjen Székelyföld újból – ezúttal valódi és egész területére kiterjedő autonómiát.”
Ez a megoldás, amelynek közképviseletére a Székely Nemzeti Tanács 2003-ban megalakult, akkor lehet sikeres, ha mindannyian őszintén akarjuk, és teszünk is érte. Ha nem a kegyosztók kiváltságát akarjuk fenntartani, hanem az autonómia intézményei révén szavatolni azokat a közösségi jogokat, amelyek megilletnek, beleértve az önrendelkezés jogát is. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen történtek is azt példázzák, hogy nem Bukarestben kell dönteni a minket érintő kérdésekben, hanem itthon. Tény, hogy erre nincsen meg a vezetőkben a szükséges politikai akarat, de tény az is, a közösség ki tudja kényszeríteni azt. Ennek eszköze minden választási évben, így 2012-ben, is a mi kezünkben van.
