2011. augusztus 19., péntek
1. Bevezetés
Emlékeimben úgy él a román politikai rendőrség, a securitate, mint egy világunkkal párhuzamos valóság. Tudtunk róla, bár láthatatlan volt, ritkán említettük, de amikor másról beszéltünk is, ott lapult a szorongásainkban, a félbeszakadt mondatokban, vagy ahogyan Illyés Gyula írja: „a száj elé hulltan/ pisszt jelző ujjban”. Követtek néha, hangtalanul és oly természetesen, mint az árnyék, de minden létező dolognak volt valami lenyomata náluk. Fényképek, hangfelvételek, régi levelek, ügynöki jelentésekben rögzített, rég elfelejtett mondatok. A rendszerváltás pillanatában úgy tűnt, ennek örökre vége. Ám attól, hogy a rendszer összeomlik, vagy átalakul, a szereplői még tovább élnek és tevékenykednek. A vallató tisztek, a besúgók, a velük közösséget vállalók közéleti szerepet vállalnak, újságot szerkesztenek, befolyásolják a közvéleményt, egyszóval hatást gyakorolnak a társadalom egészére. Történnek megmagyarázhatatlan dolgok néha, amelyek okai ebben az elmúltnak vélt, árnyvilágba gyökerezhetnek.
Amikor lehetővé vált a bepillantás a securitate iratcsomóiba, megkérdeztem az apámtól, éljünk-e a lehetőséggel? Ha akarod, nézd meg, engem nem érdekel – volt a válasz. Az intézmény iránti megvetése és haragja írhatta felül azt a kíváncsiságot, amely minden érintetett – feltétezem, hogy őt is – elfogta, amikor dossziék megtekintése előtt megnyílt az út. Ha olyan vita zajlott, amelyhez illetékesként szólhatott volna hozzá, de amelyeket hangnemük vagy tartalmuk miatt méltatlannak tartott, soha nem szólalt meg. Unszolásomra, sürgetésemre ilyenkor is azt válaszolta: „Százszor elmondtam fiam, nem nyúlok a csatornába!”Ez év március huszonegyedikén alkalmam volt bepillantani a magam megfigyelési iratcsomójába. Néhány hónap várakozás után az igényelt fénymásolatokat is átvehettem. Nem lepett meg, hogy létezik egy ilyen iratcsomó, hiszen pontosan tudtam, hogy megfigyeltek. Meglepett viszont az, hogy a lakásunkba mikrofonokat szereltek, és lehallgatták a beszélgetéseinket, és az is, hogy a megfigyelésemet maga Dumitru Borsan vezérőrnagy, a belföldi hírszerzés, azaz a belügyminisztérium egyes igazgatóságának főnöke rendelte el. Az indoklás szerint a politikai rendőrség érdeklődését helytelen álláspontom és nézeteim (poziţia si concepţiile necorespunzătoare) keltették fel, amelyek nagyrészt édesapám negatív befolyásának tulajdoníthatók, akinek hasonló módon tudnak „magyar nacionalista tevékenységéről.” Az iratcsomóból az nem derül ki egyértelműen, hogy miért tulajdonítottak kiemelt fontosságot nekünk. Ebből és néhány emlékemből, amelyekre a későbbiekben visszatérek, arra lehet következtetni, hogy hiányos az iratcsomó, amelyet a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) őriz. Az viszont kiderül a megfigyelésemet elrendelő okiratból, hogy a Maros megyei securitate egy három oldalból álló "anyagot" juttatott el a belügyminisztérium egyes igazgatóságára, azaz a securitate belföldi hírszerzéséhez, amelyeket "speciális eszközökkel" állítottak össze. A jelen blogbejegyzéshez is csatolt dokumentumot 1974. október 22-én gépeltek, és november 14.-én iktattak a belügyminisztérium egyes igazgatóságán, és Dumitru Borsan mellett Wagner Ioan alezredes, osztályvezető is aláírt. A lap alján egy kézzel írott megjegyzés, amely arról szól, hogy a megfigyelésen túl a környezetemet és közeli kapcsolataimat is követni kell. Huszonkét éves voltam, és negyedéves a Bukaresti Politechnikai Intézet Energetika karán.
Második bejegyzés
2011. augusztus 25., csütörtök
2. Az utolsó beírás
Az iratcsomó időrendben utolsó lapja legfelül van. Logikus, hiszen így nem kellett minden újabb lap, minden újabb bejegyzés kedvéért az egész lefűzött aktahalmazt kibontani. Ám a sz
ámozás mégis fordított, tehát a legfelső lap viseli az egyes számot. Következésképp ez a számozás csakis az iratcsomó végleges lezárása után kerülhetett rá, amikor egyértelmű volt, hogy a legfelső és egyben legutolsó lap viseli az egyest. Az én iratcsomómban ez a felső-utolsó oldal egy jelentés 1977. szeptember 30.-áról. Érdekes módon ezt megelőzi egy egész sor papiros 1977 utáni időponttal. A magyarázatot egy, erre az utolsó oldalra kézzel írt bejegyzés adja meg, amelyet a cím fölé írtak: „1990. április 11.-én Budapestre utazott felesége unokatestvéréhez N.J.-hez, a V.P. utcába, Magyarországra.” (Az eredeti iratban a név is, az utca is teljes névvel szerepel, a törlés a fénymásolatban tőlem származik.) A fiatal nemzedéknek mesélem: 1989-ben a securitate megszűnt. Irattárát és minden jel szerint személyi állományát az 1990 márciusában megalakított Román Hírszerző Szolgálat, a SRI vette át, és – amint ez a megfigyelésem folytonosságából is kiderül – ott folytatta a „munkát”, ahol 1989-ben a securitate abbahagyta. Az iratot aláíró Ignat Alexandru őrnagy, (azaz Ignát Sándor, mivel magyar ember volt) a marosvásárhelyi Electromures vállalat szekusa, annak a referátumnak a címe fölé írta be ezt a megjegyzést, amelyet eredetileg 1977-ben szerkesztett, amikor a katonai szolgálatból leszerelve a munkahelyemre visszatértem.
Az 1977-es referátum tartalmával később foglalkozom, egyelőre csak az 1990-es bejegyzés érdekel. A törvényes rendelkezések értelmében csakis azokba az iratcsomókba lehet betekinteni, amelyeket a kommunista diktatúra elnyomó szervei állítottak össze, de semmiképpen sem a rendszerváltás után létrehozott Román Hírszerző Szolgálat, vagy más, ma is törvényesen működő hatóság.
Az illetékes, akinek arra kellett volna ügyelnie hát, hogy ne kerüljön a kezembe az 1990-es bejegyzés, amely már nem a Securitate, hanem a Román Hírszerző Szolgálat emberétől származott, nyilván csak a gépelt keltezésre figyelt, és így csúszott vissza a SRI nevemre összeállított megfigyelési iratcsomójának első lapja a régi szekus dossziéba, és került – tévedésből - a CNSAS irattárába.
Lám a securitatét váltó SRI a rendszerváltás után változatlan érdeklődéssel követi útjaimat, kapcsolataimat, tevékenységemet. A diktatúra bukását túlélte a hivatalos, hatósági butaság, amely állambiztonsági kockázatot látott a gondolkodásomban, s változatlanul helyteleníti nézeteimet, és figyelmetlenségből erről egy árulkodó bizonyítékot is a kezembe ad.
3. Szökni készülő magyar nacionalista, irredenta és zsidó
Az 1977. szeptember 30.-án elkészített referátum a személyi adataimat tartalmazza, és javaslatot, hogy általános megfigyelés alá helyezzenek. Ez egy kicsit furcsa, mivel ennek elrendelése már 1974-ben megtörtént, és figyeltek is rendesen, amint az iratcsomóból is kiderül.
Ennél érdekesebb a javaslat indoklása. Az okok között nacionalista-irredenta megnyilvánulásaimat helyezik első helyre. Nem kell különösebb magyarázat, hogy az ő szóhasználatukban a nacionalizmus mást jelentett, mint az enyémben. Apám nyomdokain haladva szívesen ismételtem Illyés Gyula tanítását: „Nemzeti, aki jogot véd, nacionalista, aki jogot sért.” Ebben a megközelítésben nacionalista az egész rendszerváltás előtti Románia volt, hivatalos ideológiájával, és teljes állami apparátusával, a Ceausescu által meghirdetett homogén nemzeteszménnyel, és az ebből fakadó egységes nemzetállam fogalmával. Egy totalitárius, nacionalista állam, ahol naponta megsértették az alapvető emberi jogokat, és amelyet ma is elrettentő példaként emlegetnek a nagyvilágban, egy sorban Duvalier Haitijével, vagy Idi Amin Ugandájával. Lehet, hogy a 89 után felnőtt nemzedék nehezen érti meg, hogyan találhatta meg a helyét egy magyar ember egy ilyen elnyomó gépezeten belül? Milyen lelkületű lehetett egy Ignát Sándor őrnagy, vagy a bukaresti megfigyelésemet végző Szilágyi Sándor kapitány? Amikor a rendszerváltás után tizennégy évvel megalakul a Székely Nemzeti Tanács, és törvénytervezetet terjeszt Románia parlamentje elé Székelyföld autonómiájára vonatkozóan, akkor egy RMDSZ-es országgyűlési képviselő, a szintén magyar nevet viselő Székely Ervin Hitlerhez hasonlít bennünket, mondván: ilyent még Hitler sem mert volna papírra vetni. El kell mondanom, hogy az egész szekus iratcsomóban nem találtam ennél gyűlölködőbb denunciálást, a magyarellenességben buzgóbb megfelelési igyekezetet. Bizonyságul, hogy nemcsak a hajdani vallató és megfigyelő fogdmegek élnek közöttünk, de az a gondolkodásmód is, amely egyeseket "méltóvá" tett arra, hogy a román politikai rendőrség szolgálatában magyarok ellen magyarként fellépjenek.
A megfigyelésem másik oka, hogy az egyetem elvégzése után szökni akarok nyugatra, egy mese. Alapja egy lakásunkban lehallgatott beszélgetés, amelynek során Budapesten élő unokatestvérem megpróbált rábeszélni, hogy telepedjek át Magyarországra, én pedig elmagyaráztam, hogy miért nem tehetem. A lehallgatást rögzítő jegyzőkönyv szerint azt is mondtam, hogy szívesebben mennék Amerikába, ott is sok magyar él. Nem tartom kizártnak, hogy mondtam ilyet. Az értelme nyilván az volt, hogy az ember, ha már megy, ne kerüljön cseberből vederbe, egyik szocialista országból a másikba. Tény az, hogy szent elhatározásom volt, hogy Marosvásárhelyre, azaz haza kerüljek az egyetem elvégzése után, és még a gondolattól is borzadtam, ho
gy valaha is átutazó turistaként érkezzem abba a városba, ahol felnőttem, és amelyhez emlékeim kötöttek. Ettől függetlenül az ország illegális elhagyásának szándéka nem sokkal a megfigyelésem elrendelése után jelenik meg egy átiratban, (48. oldal) amelyet a Bukaresti Securitate főnöke, Stan Nicolae vezérőrnagy küldött a Securitate Informatikai és Dokumentációs Központjának (Centrul de Informatica si Documentare a Ministerului de Interne, rövidítve CID). Ezt követően az állítást változatlanul másolják át több iratba is, amelyet velem kapcsolatban gyártanak.
Befejezésül egy furcsaságot kell említenem. A nemzetiség rovatba Ignat Alexandru őrnagy, - Isten tudja milyen megfontolásból - azt írta, hogy zsidó vagyok. Szerintem pontosan tudta, hogy ez nem igaz, hiszen apámat is megfigyelték, és soha másnak nem vallottuk magunkat, mint magyarnak. Ez állt az útlevelünkben és minden iratunkban, ahol volt ilyen rovat, de a felmenőim között sem találhatott az őrnagy úr egyetlen zsidót sem. Református székelyek voltak az őseim, dédapám, akit szintén Izsák Balázsnak hívtak, a családi emlékezet és a Református Egyház anyakönyve szerint Egerpatakon született, ahol ma is élnek Izsákok. Akár el is tekinthettem volna ennek a kis tévedésnek a kommentárjától, mondván: az embert nem a származása minősíti, hanem a cselekedetei, a jelleme. És ez alól én sem vagyok kivétel. Megítélnek majd, elismerve talán a jót, amit életemben tettem, s elmarasztalnak az utánam jövők a tévedéseimért, vagy mulasztásaimért. Mégis érdemesnek tartottam szólni erről az „elírásról”, mert szándékosság van benne. A vasgárda mentalitását őrző, és annak szellemében működő securitate szitokszóként használta a zsidót, és mit is rakhatott volna rá az „irredenta, nacionalista" erdélyi magyarra, mint azt, hogy mindezek tetejébe még zsidó is! De terjesztették is ezt a valótlanságot a maguk sajátos eszközeivel a securitate munkatársai, kollaboránsai, hogy épp az általuk gerjesztett antiszemitizmus légkörében fokozzák a bizalmatlanságot irántam, amint a mai román szélsőjobb kommentátorai sem mulasztják el személyemmel kapcsolatban a zsidózást, ha a Székely Nemzeti Tanácsra vonatkozó sajtóhíreket kommentálják
ámozás mégis fordított, tehát a legfelső lap viseli az egyes számot. Következésképp ez a számozás csakis az iratcsomó végleges lezárása után kerülhetett rá, amikor egyértelmű volt, hogy a legfelső és egyben legutolsó lap viseli az egyest. Az én iratcsomómban ez a felső-utolsó oldal egy jelentés 1977. szeptember 30.-áról. Érdekes módon ezt megelőzi egy egész sor papiros 1977 utáni időponttal. A magyarázatot egy, erre az utolsó oldalra kézzel írt bejegyzés adja meg, amelyet a cím fölé írtak: „1990. április 11.-én Budapestre utazott felesége unokatestvéréhez N.J.-hez, a V.P. utcába, Magyarországra.” (Az eredeti iratban a név is, az utca is teljes névvel szerepel, a törlés a fénymásolatban tőlem származik.) A fiatal nemzedéknek mesélem: 1989-ben a securitate megszűnt. Irattárát és minden jel szerint személyi állományát az 1990 márciusában megalakított Román Hírszerző Szolgálat, a SRI vette át, és – amint ez a megfigyelésem folytonosságából is kiderül – ott folytatta a „munkát”, ahol 1989-ben a securitate abbahagyta. Az iratot aláíró Ignat Alexandru őrnagy, (azaz Ignát Sándor, mivel magyar ember volt) a marosvásárhelyi Electromures vállalat szekusa, annak a referátumnak a címe fölé írta be ezt a megjegyzést, amelyet eredetileg 1977-ben szerkesztett, amikor a katonai szolgálatból leszerelve a munkahelyemre visszatértem.Az 1977-es referátum tartalmával később foglalkozom, egyelőre csak az 1990-es bejegyzés érdekel. A törvényes rendelkezések értelmében csakis azokba az iratcsomókba lehet betekinteni, amelyeket a kommunista diktatúra elnyomó szervei állítottak össze, de semmiképpen sem a rendszerváltás után létrehozott Román Hírszerző Szolgálat, vagy más, ma is törvényesen működő hatóság.
Az illetékes, akinek arra kellett volna ügyelnie hát, hogy ne kerüljön a kezembe az 1990-es bejegyzés, amely már nem a Securitate, hanem a Román Hírszerző Szolgálat emberétől származott, nyilván csak a gépelt keltezésre figyelt, és így csúszott vissza a SRI nevemre összeállított megfigyelési iratcsomójának első lapja a régi szekus dossziéba, és került – tévedésből - a CNSAS irattárába.
Lám a securitatét váltó SRI a rendszerváltás után változatlan érdeklődéssel követi útjaimat, kapcsolataimat, tevékenységemet. A diktatúra bukását túlélte a hivatalos, hatósági butaság, amely állambiztonsági kockázatot látott a gondolkodásomban, s változatlanul helyteleníti nézeteimet, és figyelmetlenségből erről egy árulkodó bizonyítékot is a kezembe ad.
3. Szökni készülő magyar nacionalista, irredenta és zsidó
Az 1977. szeptember 30.-án elkészített referátum a személyi adataimat tartalmazza, és javaslatot, hogy általános megfigyelés alá helyezzenek. Ez egy kicsit furcsa, mivel ennek elrendelése már 1974-ben megtörtént, és figyeltek is rendesen, amint az iratcsomóból is kiderül.
Ennél érdekesebb a javaslat indoklása. Az okok között nacionalista-irredenta megnyilvánulásaimat helyezik első helyre. Nem kell különösebb magyarázat, hogy az ő szóhasználatukban a nacionalizmus mást jelentett, mint az enyémben. Apám nyomdokain haladva szívesen ismételtem Illyés Gyula tanítását: „Nemzeti, aki jogot véd, nacionalista, aki jogot sért.” Ebben a megközelítésben nacionalista az egész rendszerváltás előtti Románia volt, hivatalos ideológiájával, és teljes állami apparátusával, a Ceausescu által meghirdetett homogén nemzeteszménnyel, és az ebből fakadó egységes nemzetállam fogalmával. Egy totalitárius, nacionalista állam, ahol naponta megsértették az alapvető emberi jogokat, és amelyet ma is elrettentő példaként emlegetnek a nagyvilágban, egy sorban Duvalier Haitijével, vagy Idi Amin Ugandájával. Lehet, hogy a 89 után felnőtt nemzedék nehezen érti meg, hogyan találhatta meg a helyét egy magyar ember egy ilyen elnyomó gépezeten belül? Milyen lelkületű lehetett egy Ignát Sándor őrnagy, vagy a bukaresti megfigyelésemet végző Szilágyi Sándor kapitány? Amikor a rendszerváltás után tizennégy évvel megalakul a Székely Nemzeti Tanács, és törvénytervezetet terjeszt Románia parlamentje elé Székelyföld autonómiájára vonatkozóan, akkor egy RMDSZ-es országgyűlési képviselő, a szintén magyar nevet viselő Székely Ervin Hitlerhez hasonlít bennünket, mondván: ilyent még Hitler sem mert volna papírra vetni. El kell mondanom, hogy az egész szekus iratcsomóban nem találtam ennél gyűlölködőbb denunciálást, a magyarellenességben buzgóbb megfelelési igyekezetet. Bizonyságul, hogy nemcsak a hajdani vallató és megfigyelő fogdmegek élnek közöttünk, de az a gondolkodásmód is, amely egyeseket "méltóvá" tett arra, hogy a román politikai rendőrség szolgálatában magyarok ellen magyarként fellépjenek.
A megfigyelésem másik oka, hogy az egyetem elvégzése után szökni akarok nyugatra, egy mese. Alapja egy lakásunkban lehallgatott beszélgetés, amelynek során Budapesten élő unokatestvérem megpróbált rábeszélni, hogy telepedjek át Magyarországra, én pedig elmagyaráztam, hogy miért nem tehetem. A lehallgatást rögzítő jegyzőkönyv szerint azt is mondtam, hogy szívesebben mennék Amerikába, ott is sok magyar él. Nem tartom kizártnak, hogy mondtam ilyet. Az értelme nyilván az volt, hogy az ember, ha már megy, ne kerüljön cseberből vederbe, egyik szocialista országból a másikba. Tény az, hogy szent elhatározásom volt, hogy Marosvásárhelyre, azaz haza kerüljek az egyetem elvégzése után, és még a gondolattól is borzadtam, ho
gy valaha is átutazó turistaként érkezzem abba a városba, ahol felnőttem, és amelyhez emlékeim kötöttek. Ettől függetlenül az ország illegális elhagyásának szándéka nem sokkal a megfigyelésem elrendelése után jelenik meg egy átiratban, (48. oldal) amelyet a Bukaresti Securitate főnöke, Stan Nicolae vezérőrnagy küldött a Securitate Informatikai és Dokumentációs Központjának (Centrul de Informatica si Documentare a Ministerului de Interne, rövidítve CID). Ezt követően az állítást változatlanul másolják át több iratba is, amelyet velem kapcsolatban gyártanak.Befejezésül egy furcsaságot kell említenem. A nemzetiség rovatba Ignat Alexandru őrnagy, - Isten tudja milyen megfontolásból - azt írta, hogy zsidó vagyok. Szerintem pontosan tudta, hogy ez nem igaz, hiszen apámat is megfigyelték, és soha másnak nem vallottuk magunkat, mint magyarnak. Ez állt az útlevelünkben és minden iratunkban, ahol volt ilyen rovat, de a felmenőim között sem találhatott az őrnagy úr egyetlen zsidót sem. Református székelyek voltak az őseim, dédapám, akit szintén Izsák Balázsnak hívtak, a családi emlékezet és a Református Egyház anyakönyve szerint Egerpatakon született, ahol ma is élnek Izsákok. Akár el is tekinthettem volna ennek a kis tévedésnek a kommentárjától, mondván: az embert nem a származása minősíti, hanem a cselekedetei, a jelleme. És ez alól én sem vagyok kivétel. Megítélnek majd, elismerve talán a jót, amit életemben tettem, s elmarasztalnak az utánam jövők a tévedéseimért, vagy mulasztásaimért. Mégis érdemesnek tartottam szólni erről az „elírásról”, mert szándékosság van benne. A vasgárda mentalitását őrző, és annak szellemében működő securitate szitokszóként használta a zsidót, és mit is rakhatott volna rá az „irredenta, nacionalista" erdélyi magyarra, mint azt, hogy mindezek tetejébe még zsidó is! De terjesztették is ezt a valótlanságot a maguk sajátos eszközeivel a securitate munkatársai, kollaboránsai, hogy épp az általuk gerjesztett antiszemitizmus légkörében fokozzák a bizalmatlanságot irántam, amint a mai román szélsőjobb kommentátorai sem mulasztják el személyemmel kapcsolatban a zsidózást, ha a Székely Nemzeti Tanácsra vonatkozó sajtóhíreket kommentálják
2011. szeptember 2., péntek
4. Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély
Az apám kilencven évet töltött volna az idén. Az életműve lezárt, ahhoz senkinek nincsen módja bármit is hozzátenni vagy elvenni belőle. A könyvei egymás mellett a polcomon, és fülembe csengnek szavai: „Ami halálom után marad belőlem, azt itt találod meg, ezeknek a könyveknek a lapjain.”
Sem a securitate félművelt, vagy földbuta fogdmegjei, sem az irodalomban jártasabb besúgók nem fogják egyetlen vesszővel kiegészíteni azt, amit apámról tudnia illik az utókornak. Illyés Gyulát parafrazálva: nem ők mondják meg, ki volt. Ám a lehallgatási technikáknak köszönhetően, vagy felbontott és jegyzőkönyvekben rögzített leveleiből a saját szavai is eljutnak újból hozzám, s nekem – emlékeimtől segítve – módom van arra, hogy a valamikor hozzám írott levélről a leghívebb magyar fordítást elkészítsem. Közzé is tehetem tiszta lelkiismerettel, mert üzenete egész nemzedékemnek szólt, de szól a ma ifjúságának is.
A levél rész
letét a nevemre összeállított iratcsomó harminchatodik oldalán találtam. A dokumentum címe: Kivonat az „S” Speciális Egység 00386 számú, 1974.III.4.-i átiratából, amely a Marosvásárhely, Lupeni utca 1. szám alatt lakó Izsák J.-re, illetve a Bukarest Splaiul Independetei 290. szám alatt lakó Izsák Balázsra vonatkozik.
Az „S” Speciális Egység, amint az a Securitate múltját feltáró munkákból kiderül, a román politikai rendőrségnek az írott anyagok megfejtésére, a postai levelezések megfigyelésére szakosodott egysége volt. A levél eredetije, amelyet Édesapám nekem címzett Bukarestbe, a diákotthonba, nincsen már meg. Megsemmisítettem, amint ő kérte, de mint kiderült, teljesen fölöslegesen, mivel a másolata és román fordítása akkor már a securitate különleges egységének birtokában volt. Ezt továbbította - egyebek között - a Maros megyei securitate a belföldi hírszerzésnek (a belügyminisztérium egyes igazgatóságának), Dumitru Borsan vezérőrnagy pedig a megfigyelésem elrendelésével a fővárosi securitate parancsnokának.
A levél bevezető része rokonokra, családtagokra vonatkozik, és kimondottan személyes jellegű. Ezt követően Édesapám közösségi gondjainkról írt, aggódva és tanítva, nevelve engem, amint tette azt 83 éves korában bekövetkezett haláláig: "Te, aki Illyés Gyulán nőttél fel, nem mondhatod, hogy mindez nem érdekel. Ki értené meg Sütő Perzsák-ját, ha még a magunk fiatal értelmisége is teljes mértékben mellőzi? Múlt héten Udvarhely környéki székely falvakat jártam, – gyerek al
ig van – sok, sok öreg, lakatlan, üres házak is vannak már, és huszonöt év múltán lélek sem lesz ezekben a székely falvakban, csak a temetők maradnak és az elnémult harangok. Az urbanizáció nem lenne rossz, de úgy kellene végbemennie, hogy meg is maradjunk. Az egészben a legtragikusabb, hogy fiatal értelmiségünket mindez hidegen hagyja, és egyáltalán nem érdekli. (…) De akkor kiben bízhatunk? Ha még a saját gyermekeink is érdektelenséggel viszonyulnak mindenhez, amiért apáink, nagyapáink valamilyen módon megszenvedtek. Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély. Nem szavakra van szükség, ezekkel nem sokra megyünk, hanem okos, értelmes cselekvésre, amely a közösségünket sikeressé teheti. Legjobban a cinikus közöny fáj. Nem folytatom, nincs értelme… Értsél jól, és égesd el ezt a levelet… Ne kerüljön mások kezébe.”
Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély – jut el hozzám, hozzánk Édesapám üzenete. Egyetemi tanárként alkalma volt a legifjabb értelmiségi nemzedék, az én nemzedékem közömbösségét megtapasztalni. És ma nem ugyanez a helyzet? Árnyékok árnyaként vetül ránk, hogy közösségünk tagjait csak a megélhetés gondjai foglalkoztatják. Vezető politikusaink szájából hangzik el, nem a magyar nyelv jogállása, nem az autonómia, nem az asszimiláció és az elvándorlás, ami közösségünk többségét foglalkoztatja, hanem a megélhetés gondjai. Az ő logikájuk szerint ebből már következik, hogy hiteltelen és a közösségtől, a közösség valós igényétől idegen az, aki a nemzeti sorskérdésekre keresi a jó megoldásokat. Kétségtelen, hogy segíteni kell azokon, akik megélhetési gondokkal küzdenek. Ám az is kétségtelen, hogy az anyagi gondok is a magyarokat sújtják elsősorban. A hátrányos megkülönböztetés nyílt és burkolt eszközeivel próbál a hatalom szegénységbe taszítani, és elvándorlásra kényszeríteni bennünket. És erre a jó válasz épp az a törvényekre épülő intézményrendszer, amelyet autonómiának, a szűkebb hazában Székelyföld területi autonómiájának nevezünk. Érte eszmények nélkül küzdeni nem lehet.
Hadd zárjam Édesapám szavaival ezt a bejegyzést: Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély. Nem szavakra van szükség, ezekkel nem sokra megyünk, hanem okos, értelmes cselekvésre, amely a közösségünket sikeressé teheti.
Sem a securitate félművelt, vagy földbuta fogdmegjei, sem az irodalomban jártasabb besúgók nem fogják egyetlen vesszővel kiegészíteni azt, amit apámról tudnia illik az utókornak. Illyés Gyulát parafrazálva: nem ők mondják meg, ki volt. Ám a lehallgatási technikáknak köszönhetően, vagy felbontott és jegyzőkönyvekben rögzített leveleiből a saját szavai is eljutnak újból hozzám, s nekem – emlékeimtől segítve – módom van arra, hogy a valamikor hozzám írott levélről a leghívebb magyar fordítást elkészítsem. Közzé is tehetem tiszta lelkiismerettel, mert üzenete egész nemzedékemnek szólt, de szól a ma ifjúságának is.
A levél rész
letét a nevemre összeállított iratcsomó harminchatodik oldalán találtam. A dokumentum címe: Kivonat az „S” Speciális Egység 00386 számú, 1974.III.4.-i átiratából, amely a Marosvásárhely, Lupeni utca 1. szám alatt lakó Izsák J.-re, illetve a Bukarest Splaiul Independetei 290. szám alatt lakó Izsák Balázsra vonatkozik.Az „S” Speciális Egység, amint az a Securitate múltját feltáró munkákból kiderül, a román politikai rendőrségnek az írott anyagok megfejtésére, a postai levelezések megfigyelésére szakosodott egysége volt. A levél eredetije, amelyet Édesapám nekem címzett Bukarestbe, a diákotthonba, nincsen már meg. Megsemmisítettem, amint ő kérte, de mint kiderült, teljesen fölöslegesen, mivel a másolata és román fordítása akkor már a securitate különleges egységének birtokában volt. Ezt továbbította - egyebek között - a Maros megyei securitate a belföldi hírszerzésnek (a belügyminisztérium egyes igazgatóságának), Dumitru Borsan vezérőrnagy pedig a megfigyelésem elrendelésével a fővárosi securitate parancsnokának.
A levél bevezető része rokonokra, családtagokra vonatkozik, és kimondottan személyes jellegű. Ezt követően Édesapám közösségi gondjainkról írt, aggódva és tanítva, nevelve engem, amint tette azt 83 éves korában bekövetkezett haláláig: "Te, aki Illyés Gyulán nőttél fel, nem mondhatod, hogy mindez nem érdekel. Ki értené meg Sütő Perzsák-ját, ha még a magunk fiatal értelmisége is teljes mértékben mellőzi? Múlt héten Udvarhely környéki székely falvakat jártam, – gyerek al
ig van – sok, sok öreg, lakatlan, üres házak is vannak már, és huszonöt év múltán lélek sem lesz ezekben a székely falvakban, csak a temetők maradnak és az elnémult harangok. Az urbanizáció nem lenne rossz, de úgy kellene végbemennie, hogy meg is maradjunk. Az egészben a legtragikusabb, hogy fiatal értelmiségünket mindez hidegen hagyja, és egyáltalán nem érdekli. (…) De akkor kiben bízhatunk? Ha még a saját gyermekeink is érdektelenséggel viszonyulnak mindenhez, amiért apáink, nagyapáink valamilyen módon megszenvedtek. Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély. Nem szavakra van szükség, ezekkel nem sokra megyünk, hanem okos, értelmes cselekvésre, amely a közösségünket sikeressé teheti. Legjobban a cinikus közöny fáj. Nem folytatom, nincs értelme… Értsél jól, és égesd el ezt a levelet… Ne kerüljön mások kezébe.”Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély – jut el hozzám, hozzánk Édesapám üzenete. Egyetemi tanárként alkalma volt a legifjabb értelmiségi nemzedék, az én nemzedékem közömbösségét megtapasztalni. És ma nem ugyanez a helyzet? Árnyékok árnyaként vetül ránk, hogy közösségünk tagjait csak a megélhetés gondjai foglalkoztatják. Vezető politikusaink szájából hangzik el, nem a magyar nyelv jogállása, nem az autonómia, nem az asszimiláció és az elvándorlás, ami közösségünk többségét foglalkoztatja, hanem a megélhetés gondjai. Az ő logikájuk szerint ebből már következik, hogy hiteltelen és a közösségtől, a közösség valós igényétől idegen az, aki a nemzeti sorskérdésekre keresi a jó megoldásokat. Kétségtelen, hogy segíteni kell azokon, akik megélhetési gondokkal küzdenek. Ám az is kétségtelen, hogy az anyagi gondok is a magyarokat sújtják elsősorban. A hátrányos megkülönböztetés nyílt és burkolt eszközeivel próbál a hatalom szegénységbe taszítani, és elvándorlásra kényszeríteni bennünket. És erre a jó válasz épp az a törvényekre épülő intézményrendszer, amelyet autonómiának, a szűkebb hazában Székelyföld területi autonómiájának nevezünk. Érte eszmények nélkül küzdeni nem lehet.
Hadd zárjam Édesapám szavaival ezt a bejegyzést: Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély. Nem szavakra van szükség, ezekkel nem sokra megyünk, hanem okos, értelmes cselekvésre, amely a közösségünket sikeressé teheti.
Negyedik bejegyzés
2011. október 2., vasárnap
5. Régi beszélgetés öcsémmel
Orwell totális államának minden elemét ördögien okos, tervszerű és nagyon gonosz elképzelések irányítják. A diktatúra kiválóan képzett emberei nemcsak a múltat írják át, de az emberek gondolatait is. Egyik lehallgatási jegyzőkönyvet olvasva jutott ez eszembe, amikor szembesültem saját és beszélgető partnerem – unokatestvérem – gondolatainak eltorzított, önkényesen átírt és megcsonkított változatával. A torzítás oka azonban - eltérően az orwelli világtól - nem az ördögien okos tervszerűség, hanem a butaság és az esetlegesség.
Unokatestvérekkel nem kényeztetett el a sors. Első nincsen, második is kevés. Ezért mindig igyekeztem becsülni kicsiny rokonságomat, s Budapesten élő unokatestvéremet, Dr. Földváry Józsefet – mivel van közöttünk egy kevés korkülönbség – már gyermekkoromban atyáskodó fölénnyel és szeretetteljes ugratással szólítottam öcsémnek. Vette és veszi ma is a lapot, és válaszként megtiszteli koromat a bátyám titulussal. Egyszóval öcsém 1973 augusztusában érkezett hozzánk családi látogatásra. A lehallgatási jegyzőkönyv tanúsága szerint 1973. augusztus
11.-én, 13,31.-kor kezd pörögni a securitate magnószalagja, hogy beszélgetésünket rögzítse. Az én megfigyelésem csak 1974 novemberében kezdődik, a securitate kiemelt figyelme ekkor még kizárólag Édesapámnak szól, de azért a mi beszélgetésünket is jegyzőkönyvbe foglalják az ügyeletes lehallgató tisztek, és a megfigyelésem elrendelésekor csatolják bűneim többi bizonyítékához.
A négyoldalas, harmincnegyedik oldallal kezdődő irat fejlécében ez áll: Belügyminisztérium – Egyes számú Igazgatóság, Szigorúan titkos, 1. számú példány. A cím pedig: „Kivonat a 00228/1974.VIII.13. számú átiratból, amely „Ivánka” fedőnevű célszemély megfigyelésére a Maros Megyei Felügyelőség által foganatosított rendkívüli intézkedésekre vonatkozik.” Ivánka édesapám fedőneve lehetett, de ezt teljes bizonyossággal akkor fogom tudni, ha az ő iratcsomóját a kezembe vehetem. A kézzel írott szöveg fokozottabb megfigyelésemet rendelte el, és annak kivizsgálását, hogy a környezetemben terjesztem-e nézeteimet. (Bizony terjesztettem, de nagyon gyorsan és könnyen felismertem a besúgókat, a provokatőröket, ennek megfelelően voltam óvatos, amint ez ki is derül az egyik jelentésből.) Ez a kézzel írott bejegyzés 1975. szeptember 8.-án került az első oldalára a szóban forgó dokumentumnak, az elrendelt intézkedésekről pedig 1976. január tizenötödikére kér jelentést az olvashatatlan aláírású alezredes. A továbbiakban J.B. monogrammal jelölnek meg engem, öcsémet pedig Dl. rövidítéssel tisztelik meg, ő ugyanis "egy magyarországi úr" (un domn din RPU), akinek a személyazonosságát a félelmes hírű román politikai rendőrségnek nem sikerült megállapítania, jóllehet a lakásunkat, személyi kapcsolatainkat fokozottan figyelték.
Bevallom a jegyzőkönyvet olvasva a butaság torzításai jobban felbosszantottak, mint maga a lehallgatás ténye. Például elmondom öcsémnek, hogy miként románosítják a magyar történelem és kultúra nagyjainak nevét, miként lesz Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Kinizsi Pálból Paul Chinezu, Mátyás királyból Matei Corvinul, Szathmáry Papp Károlyból Carol Pop Satmareanu. Ez utóbbiról még azt is elmesélem, hogy hosszú ideig élt Bukarestben, mint udvari festő és fényképész, de hát ez nem ok arra, hogy a nevét elrománosítsák. Amint mi sem magyarosítjuk Szlávics Jánosra Ioan Slavici nevét, pusztán azért mert hosszú ideig élt Budapesten, és magyar nőt vett feleségül. A lehallgatási jegyzőkönyvbe ezt „tömörítik”, mintha azt mondtam volna, hogy Szathmáry Papp Károly vagy Szlávics János nevét Romániában Carol Pop Satmareanura, illetve Ion Slavicira fordítják.
A jegyzőkönyv egy másik bekezdésében a bécsi döntésről beszélgetünk. Öcsém méltányosnak nevezi, én vitázom vele: igazságos csakis a történelmi határok visszaállítása lett volna. Ebben egyetértünk, és abban is, hogy Észak-Erdély visszatérése azért csak jobb volt, mint ami ma van. Én még Édesapám történetét is elbeszélem, hogyan fogadták a bécsi döntést a kolozsvári magyarok, hogyan skandálta a tömeg Kolozsvár főterén: „Horthy, Csáky, Teleki! Nem határ a feleki!” Ezek azonban már nincsenek benne a jegyzőkönyvben. Szerencsémre – mondhatnám – a hosszú beszélgetésből nem a lényeget értették, s a kiragadott mondatokból, töredékekből, a beszélgetés zanzásított, lebutított változatából csak következtetni lehet arra, hogy Erdélyről s a határok visszaállításának történelmi esélyeiről, illetve esélytelenségéről is beszélgettünk.
A rendszerváltás után azt hittem, a hatalom fizetett emberei, akik a szavainkat kiforgatják, mondanivalónkat a saját butaságukhoz igazítják, akiket a vezetői fölény gesztusairól leszoktatni nem lehet, eltűnnek végképp. Ez sem így történt. A pártegyetemet végzett főszerkesztő, az alapszervezeti titkárból lett képviselő, a volt pártaktivista, a volt igazgató, a rendszerváltás után a nyilvánosság előtt, akár a sajtóban teszi azt, amit 1973-ban a szigorúan titkos feliratú jegyzőkönyvekben ők maguk, vagy az elvtársaik elvégeztek. A következmények szempontjából mindegy az, hogy amit tesznek ma, azért teszik, mert feladatot teljesítenek ma is, vagy életük végső szakaszába érve, jóvá akarnak tenni, annyit bár, amennyit még lehet. Sem az első esetben, sem a másodikban nem a közösséget szolgálják, és annak nem is használnak.
Unokatestvérekkel nem kényeztetett el a sors. Első nincsen, második is kevés. Ezért mindig igyekeztem becsülni kicsiny rokonságomat, s Budapesten élő unokatestvéremet, Dr. Földváry Józsefet – mivel van közöttünk egy kevés korkülönbség – már gyermekkoromban atyáskodó fölénnyel és szeretetteljes ugratással szólítottam öcsémnek. Vette és veszi ma is a lapot, és válaszként megtiszteli koromat a bátyám titulussal. Egyszóval öcsém 1973 augusztusában érkezett hozzánk családi látogatásra. A lehallgatási jegyzőkönyv tanúsága szerint 1973. augusztus
11.-én, 13,31.-kor kezd pörögni a securitate magnószalagja, hogy beszélgetésünket rögzítse. Az én megfigyelésem csak 1974 novemberében kezdődik, a securitate kiemelt figyelme ekkor még kizárólag Édesapámnak szól, de azért a mi beszélgetésünket is jegyzőkönyvbe foglalják az ügyeletes lehallgató tisztek, és a megfigyelésem elrendelésekor csatolják bűneim többi bizonyítékához.A négyoldalas, harmincnegyedik oldallal kezdődő irat fejlécében ez áll: Belügyminisztérium – Egyes számú Igazgatóság, Szigorúan titkos, 1. számú példány. A cím pedig: „Kivonat a 00228/1974.VIII.13. számú átiratból, amely „Ivánka” fedőnevű célszemély megfigyelésére a Maros Megyei Felügyelőség által foganatosított rendkívüli intézkedésekre vonatkozik.” Ivánka édesapám fedőneve lehetett, de ezt teljes bizonyossággal akkor fogom tudni, ha az ő iratcsomóját a kezembe vehetem. A kézzel írott szöveg fokozottabb megfigyelésemet rendelte el, és annak kivizsgálását, hogy a környezetemben terjesztem-e nézeteimet. (Bizony terjesztettem, de nagyon gyorsan és könnyen felismertem a besúgókat, a provokatőröket, ennek megfelelően voltam óvatos, amint ez ki is derül az egyik jelentésből.) Ez a kézzel írott bejegyzés 1975. szeptember 8.-án került az első oldalára a szóban forgó dokumentumnak, az elrendelt intézkedésekről pedig 1976. január tizenötödikére kér jelentést az olvashatatlan aláírású alezredes. A továbbiakban J.B. monogrammal jelölnek meg engem, öcsémet pedig Dl. rövidítéssel tisztelik meg, ő ugyanis "egy magyarországi úr" (un domn din RPU), akinek a személyazonosságát a félelmes hírű román politikai rendőrségnek nem sikerült megállapítania, jóllehet a lakásunkat, személyi kapcsolatainkat fokozottan figyelték.
Bevallom a jegyzőkönyvet olvasva a butaság torzításai jobban felbosszantottak, mint maga a lehallgatás ténye. Például elmondom öcsémnek, hogy miként románosítják a magyar történelem és kultúra nagyjainak nevét, miként lesz Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Kinizsi Pálból Paul Chinezu, Mátyás királyból Matei Corvinul, Szathmáry Papp Károlyból Carol Pop Satmareanu. Ez utóbbiról még azt is elmesélem, hogy hosszú ideig élt Bukarestben, mint udvari festő és fényképész, de hát ez nem ok arra, hogy a nevét elrománosítsák. Amint mi sem magyarosítjuk Szlávics Jánosra Ioan Slavici nevét, pusztán azért mert hosszú ideig élt Budapesten, és magyar nőt vett feleségül. A lehallgatási jegyzőkönyvbe ezt „tömörítik”, mintha azt mondtam volna, hogy Szathmáry Papp Károly vagy Szlávics János nevét Romániában Carol Pop Satmareanura, illetve Ion Slavicira fordítják.
A jegyzőkönyv egy másik bekezdésében a bécsi döntésről beszélgetünk. Öcsém méltányosnak nevezi, én vitázom vele: igazságos csakis a történelmi határok visszaállítása lett volna. Ebben egyetértünk, és abban is, hogy Észak-Erdély visszatérése azért csak jobb volt, mint ami ma van. Én még Édesapám történetét is elbeszélem, hogyan fogadták a bécsi döntést a kolozsvári magyarok, hogyan skandálta a tömeg Kolozsvár főterén: „Horthy, Csáky, Teleki! Nem határ a feleki!” Ezek azonban már nincsenek benne a jegyzőkönyvben. Szerencsémre – mondhatnám – a hosszú beszélgetésből nem a lényeget értették, s a kiragadott mondatokból, töredékekből, a beszélgetés zanzásított, lebutított változatából csak következtetni lehet arra, hogy Erdélyről s a határok visszaállításának történelmi esélyeiről, illetve esélytelenségéről is beszélgettünk.
A rendszerváltás után azt hittem, a hatalom fizetett emberei, akik a szavainkat kiforgatják, mondanivalónkat a saját butaságukhoz igazítják, akiket a vezetői fölény gesztusairól leszoktatni nem lehet, eltűnnek végképp. Ez sem így történt. A pártegyetemet végzett főszerkesztő, az alapszervezeti titkárból lett képviselő, a volt pártaktivista, a volt igazgató, a rendszerváltás után a nyilvánosság előtt, akár a sajtóban teszi azt, amit 1973-ban a szigorúan titkos feliratú jegyzőkönyvekben ők maguk, vagy az elvtársaik elvégeztek. A következmények szempontjából mindegy az, hogy amit tesznek ma, azért teszik, mert feladatot teljesítenek ma is, vagy életük végső szakaszába érve, jóvá akarnak tenni, annyit bár, amennyit még lehet. Sem az első esetben, sem a másodikban nem a közösséget szolgálják, és annak nem is használnak.
6. Majd felpanaszlom én, mit láttam utamon…
Valahol pörög egy magnószalag, két huszonéves mérnökhallgató pedig mit sem sejtve, a nemzet sorsáról, az erdélyi magyarság jövőjéről beszélget. Elmondom, - és ezt viszonylag
pontosan rögzíti a jegyzőkönyv, - hogy Románia folytatni, fokozni fogja asszimilációs politikáját. Szeretném, ha öcsém pontosan értené, mi történik velünk. Az asszimilációs politikának két fő iránya van, magyarázom, egyfelől az egy tömbben élő magyar közösségek szórványosítása, másfelől a magyar értelmiség szétszórása az ország egész területén és ezzel a közösség megfosztása saját, nemzeti értelmiségétől. Ezt a megállapításomat a jegyzőkönyvben aláhúzták. A szerénységet félretéve bevallom, magam is pontos, lényeglátó, akár tanítható értékelésként minősítem. Gondolom a securitate tisztjei is okultak belőle.
Majd egyszer csak bejelentem, Kádárral szeretnék beszélni. Ha elmegyek Magyarországra, kihallgatást akarok
kérni tőle. „Ravasz” tervem is van: beszédeinek egy kiadványát akarom dedikáltatni vele. Öcsém szerint, ha a titkárságán bejelentem ezt a szándékomat, nem valószínű, hogy elutasítanak. Őszintén bíztam magamban, abban, hogy helyzetünkről mindenki másnál meggyőzőbben tudnék beszélni. Felvillanyozva dúdolgattam ebben az időben a Bánk bánból: „Majd felpanaszolom én, mit láttam utamon,/ hogy éhségtől irtva, az ország sírhalom!”
Az RKP szovjetbarát frakciójáról kérdezett az Öcsém. Azokról a veterán pártvezetőkről, akiket Ceausescu félreállított, és a Szabad Európa Rádióból szerzett információink szerint ellenségesen kezel. Ők a nemzetiségi kérdés megoldását is a szovjet befolyás megerősödésében látnák. Hangsúlyozom, hogy a Magyar Autonóm Tartomány is szovjet sugallatra jött létre. Öcsém összegez: akkor egy ilyen frakció létezése a mi számunkra a reményt jelentheti. Válaszomban elmondom, a Szovjethez való viszonyulásban mutatkozó nézetkülönbségeket a pártvezetésen belül nagy titokban tartják, akár börtönnel is büntetnék azt, aki erről beszélni mer.
Szóba kerül az áttelepedés lehetősége is. Öcsém elmeséli, hogy egy ismerősét, miután Nyugatra szökött, Magyarországon elítélték. Aztán az amnesztiatörvény kihirdetése után hazatért, és nem lett semmi baja. Persze a te helyzeted más, - és én a kaján mosolyán látom, hogy most megint ugrat – te nem jöhetsz Magyarországra, hogy végleges letelepedést kérjél, mielőtt itt Romániában jogerősen elítélnek. Ezen biztosan jól szórakoztunk, nem sejtve, hogy Damoklész kardja a fejünk felett. Majd észérveket hozok fel, miért nem telepszem át. Az érzelmi kötődésről, hogy soha nem tudnék máshol élni, szó sem esik. Szégyellném is. Végtére is kemény férfiemberek vagyunk, a fenébe is!
Tény azonban, hogy a négyoldalas jegyzőkönyv csak a hangfelvétel kezdetét rögzíti. Közben bizonnyal ebédeltünk is, mert egyszer bejött a szobába édesanyám, feltehetőleg ebédelni hívott. Az amiről ebéd közben beszélgettünk már nem került a jegyzőkönyvbe. Egy másik jegyzőkönyvből tudom, hogy a lehallgató rendszer vételi területe nem terjedt ki az egész lakásra. Erről azonban majd máskor mesélek.
Ötödik bejegyzés
pontosan rögzíti a jegyzőkönyv, - hogy Románia folytatni, fokozni fogja asszimilációs politikáját. Szeretném, ha öcsém pontosan értené, mi történik velünk. Az asszimilációs politikának két fő iránya van, magyarázom, egyfelől az egy tömbben élő magyar közösségek szórványosítása, másfelől a magyar értelmiség szétszórása az ország egész területén és ezzel a közösség megfosztása saját, nemzeti értelmiségétől. Ezt a megállapításomat a jegyzőkönyvben aláhúzták. A szerénységet félretéve bevallom, magam is pontos, lényeglátó, akár tanítható értékelésként minősítem. Gondolom a securitate tisztjei is okultak belőle.Majd egyszer csak bejelentem, Kádárral szeretnék beszélni. Ha elmegyek Magyarországra, kihallgatást akarok
kérni tőle. „Ravasz” tervem is van: beszédeinek egy kiadványát akarom dedikáltatni vele. Öcsém szerint, ha a titkárságán bejelentem ezt a szándékomat, nem valószínű, hogy elutasítanak. Őszintén bíztam magamban, abban, hogy helyzetünkről mindenki másnál meggyőzőbben tudnék beszélni. Felvillanyozva dúdolgattam ebben az időben a Bánk bánból: „Majd felpanaszolom én, mit láttam utamon,/ hogy éhségtől irtva, az ország sírhalom!”Az RKP szovjetbarát frakciójáról kérdezett az Öcsém. Azokról a veterán pártvezetőkről, akiket Ceausescu félreállított, és a Szabad Európa Rádióból szerzett információink szerint ellenségesen kezel. Ők a nemzetiségi kérdés megoldását is a szovjet befolyás megerősödésében látnák. Hangsúlyozom, hogy a Magyar Autonóm Tartomány is szovjet sugallatra jött létre. Öcsém összegez: akkor egy ilyen frakció létezése a mi számunkra a reményt jelentheti. Válaszomban elmondom, a Szovjethez való viszonyulásban mutatkozó nézetkülönbségeket a pártvezetésen belül nagy titokban tartják, akár börtönnel is büntetnék azt, aki erről beszélni mer.
Szóba kerül az áttelepedés lehetősége is. Öcsém elmeséli, hogy egy ismerősét, miután Nyugatra szökött, Magyarországon elítélték. Aztán az amnesztiatörvény kihirdetése után hazatért, és nem lett semmi baja. Persze a te helyzeted más, - és én a kaján mosolyán látom, hogy most megint ugrat – te nem jöhetsz Magyarországra, hogy végleges letelepedést kérjél, mielőtt itt Romániában jogerősen elítélnek. Ezen biztosan jól szórakoztunk, nem sejtve, hogy Damoklész kardja a fejünk felett. Majd észérveket hozok fel, miért nem telepszem át. Az érzelmi kötődésről, hogy soha nem tudnék máshol élni, szó sem esik. Szégyellném is. Végtére is kemény férfiemberek vagyunk, a fenébe is!
Tény azonban, hogy a négyoldalas jegyzőkönyv csak a hangfelvétel kezdetét rögzíti. Közben bizonnyal ebédeltünk is, mert egyszer bejött a szobába édesanyám, feltehetőleg ebédelni hívott. Az amiről ebéd közben beszélgettünk már nem került a jegyzőkönyvbe. Egy másik jegyzőkönyvből tudom, hogy a lehallgató rendszer vételi területe nem terjedt ki az egész lakásra. Erről azonban majd máskor mesélek.
2011. október 15., szombat
7. Példázat a becsületről és barátságról
Negyedévre Andrással ketten maradtunk a "csapatból". Korábban négyen voltunk, akik a bukaresti idegenségben magyarként egymásra találtunk. Szobatársak voltunk a diákotthonban, a Petőfi Házba is együtt mentünk, és téli vasárnapokon síelni Predealra. Ám 1974-ben ketten befejezték tanulmányaikat és hazatértek. Nekünk Andrással még két évünk volt az ötből az energetika karon. Andrásnak a hidro-, nekem a termo-energetikán, ami azt jelentette, hogy voltak közös előadásaink, s bár a szaktantárgyakat külön tanultuk, azért az órarendünk egyezett, s ez arra is lehetőséget adott, hogy egy kantinjegyen éljünk meg ketten, - duplázásnak nevezte ezt a gyakorlatot a diákzsargon - némi zsebpénzre téve szert ilyen módon.
Valamikor 1975 januárjában lehetett az a műsoros bál – farsangi talán - a Petőfi Házban, amelyen egy szavalattal magam is szerepeltem. Ismeretlen diákként rangos előadók megtisztelő társaságába kerültem, a Petőfi Ház pedig megtelt zsúfolásig magyar diákokkal és bukaresti magyarokkal. Emlékszem Józsa Erika és Horváth Károly fellépésére, meg arra, hogy Halász Anna Karinthy verseket adott elő. Én Magyari Lajos versét szavaltam, a Csoma Sándor naplóját. A vers hosszú, előadása legalább negyedóra. Bár tudatosan választottam, mégis megrendített, hogy a bukaresti magyarokban és az otthonuktól távol szakadt diákokban milyen drámai visszhangra talált a vers majd minden sora: „..óvom a szót, a hazulról hozottat. Idegen csendben rügyezik ki bokra.” Tudtam, hogy a teremben levők a munkahelyükön, sokan a családban is románul beszélnek, és épp a magyar szó kedvéért jönnek el egy ilyen rendezvényre. Ki érezhette volna náluk jobban, hogy mit jelent meghalni „idegenek és máslelkűek közt”? Mit jelent az, hogy „üzent utánam az otthoni világ”? Vagy az, hogy „mindenemet otthon őrzöm,/ semmim sincs, hát lehetetlen,/ hogy kincseim sorsa ne gyötörjön.”
A taps elkísért az öltözőig, ott leültem, várva hogy véget érjen. Halász Anna jött utánam: - Vissza kell jönnöd, és el kell mondanod még egy verset. Vonakodtam, még a versmondás élménye, és a nem várt siker okozta izgalom is gátolt, kint pedig zúgott a taps, amelyet nem annyira az én teljesítményem, mint a vers és annak sajátos bukaresti akusztikája váltott ki. Végül elmondtam ráadásként Tóth Árpád „Aquincumi kocsmában” című versét. A közönség soraiban ott ült András és a menyasszonya, későbbi felesége, Éva, aki néhány napra lejött Bukarestbe. Őket szemeltem ki magamnak, akiknek a verset mondjam, többnyire az ő szemükbe néztem. Mellettem voltak, amikor fogadtam a gratulációkat, vagy hallgattam az aggódó kérdéseket, hogyan is mertem ilyen verset választani? - Itt megjelent vers ez - mondtam én, ám az idős bukaresti magyar ember, akinek ugyan tetszett az egész, de azért aggódott is, azt mondta: „Az nem számít fiatalember. Attól magának még lehet baja.” Nem lettem ettől különösebben nyugtalan, azt megelőzően is együtt éltem a tudattal, hogy valószínű megfigyelnek, és a securitate keze elér egyszer engem is.
Nem tudom már pontosan mennyi idő telt el ezután: egy hét, tíz nap? Egy este ott ültem megint a Petőfi házban, hangos társaságban, amikor feltűnt András, és messziről intett, menjek ki, beszélni akar velem. Szokatlanul sápadt volt és nagyon komoly. Elmondta, hogy megkereste a securitate két tisztje, be akarták szervezni, ám ő megtagadta az együttműködést. A nev
emet nem ejtették ki, de ő elébe is ment ennek, mert jelezte, hogyha családtagról vagy barátról kérdezik, akkor ő legrövidebb időn belül tájékoztatni fogja az érintetteket. Részletesen elmondta nekem az egész beszélgetést, és mindketten úgy gondoltuk, hogy rám kíváncsiak. Most, mikor több mint harminchat évvel a történtek után az én megfigyelési iratcsomómban olvasom a jelentést az András beszervezésére tett sikertelen kísérletről, megállapítom, hogy igazunk volt, valóban rám voltak kíváncsiak. De alkalmam van megismerni ennek a beszervezési kísérletnek az előzményeit is. 1974. december 2.-én Dinu Dumitru hadnagynak jelenti írásban Corneliu fedőnevű informátor, aki évfolyamtársam volt – a jelentés ugyanis így kezdődik: „Nota - În legătură cu Izsák Balázs, coleg de an de naţionalitate maghiară”, azaz „Jelentés Izsák Balázs magyar nemzetiségű évfolyamtársamra vonatkozóan” - elmondja, hogy zárkózott és távolságtartó vagyok, nincsenek barátaim, kivéve a szintén magyar nemzetiségű Kalfás Andrást. A jelentés margóján Dinu Dumitru hadnagy felettesének a bejegyzése olvasható: „Pe lînga IB să se creeze noi posibilităţi informative cât mai urgent.” – Azaz „I.B. mellett új információs lehetőségeket kell minél sürgősebben teremteni”. Ez volt hát az előzménye annak a beszervezési kísérletnek, amely barátomnak, Andrásnak zaklatást hozott, de a becsület és barátság bátorsággal kiállt próbatételét is. Harminchat év után tudtam meg, hogy több jelentésben is szerepel ugyan, hogy járok a Petőfi Házba, ennek a január végi közjátéknak azonban még sem volt köze farsangi szereplésemhez.
A beszervezési kísérletről Bota Emil hadnagy ír jelentést, amelyet 1975. február 3.-án iktatnak. A jelentésből k
iderül, hogy kollégájával, Palade Nicolae hadnaggyal 1975. január 30.-án keresték meg Kalfás Andrást, aki közli velük, hogy nem érdekelt abban, hogy a securitatenak dolgozzon, nem kíván együttműködni a securitate szerveivel, és szeretné úgy kikerülni (kidriblizni - így áll a jegyzőkönyvben), hogy soha ne legyen velük dolga. A kérdésre, hogy miért, András azt válaszolja: „A securitate olyan eszközöket és módszereket használ, amelyek nekem nem tetszenek." (Securitatea foloseste diferite mijloace, si metode care nu-mi plac.) Aki megélte azt a kort, aki legalább hallomásból tudta, hogy mire képesek a román politikai rendőrség fogdmegjei, az bizonnyal tisztában van azzal, hogy nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy valaki ezt két securitates tisztnek az arcába mondja. Ez a beszélgetés különben a Ciresica vendéglőben folyt le, - még az András elbeszéléséből tudom, - alig egy ugrásra a Cismigiu park sarkától. A belügyminisztérium központi épülete környékén gondolom több ilyen vendéglőként működő vallatóhely volt.
A jelentés nem tartalmaz nyilván mindent, amit András nekem elmesélt, de amit tartalmaz, azt én már szó szerint ismertem az ő elbeszéléséből. Amit ő sem tudhatott, és én is cs
ak most tudtam meg, a jelentést író Emil Bota hadnagy javasolja a felvételét az „ellenjavalt" személyek nyilvántartásába – „evidenţa persoanelor contraindicate” – feltehetőleg azért, hogy a jövőben ne próbálkozzanak a beszervezésével, és javasolja a megfigyelését a továbbiakban.
Az iratcsomóm még három iratot tartalmaz Andrásra vonatkozóan. Az első a Bukaresti Securitate átirata a Hargita megyei Securitatenak, amelyet Stan Nicolae vezérőrnagy és Lazarut Ioan alezredes ír alá, és amelyben tájékoztatást kérnek Andrásról. A Hargita megyei Securitate válaszát 1975. január 3.-án iktatják, ezt Singeorzan Dumitru és Kiss Ludovic alezredesek írják alá. Ehhez csatolnak egy részletes jelentést András szüleiről, testvéréről, amely azonban nem tartalmaz semmilyen lényeges információt, csak személyi adatokat és azt, hogy egyikük sem fejtett ki ellenséges tevékenységet. Ezt a jelentést Barabás Lajos/Barabas Ludovic alezredes írta alá.
Az emberek többsége, amikor a szeku szóba kerül, a besúgókról és az alkalmazottakról, azaz a fogdmegekről beszél. Van mit mondani róluk, az biztos. De soha, vagy nagyon ritkán beszélünk azokról a névtelen hősökről, akiket nem védett a tulajdon ismertségük, azaz a nyilvánosság sem, és akik mégis képesek voltak nemet mondani, szembeszegülni Európa legfélelmesebb elnyomó gépezetével, a román politikai rendőrséggel. Ezért kellett elmesélnem ezt a történetet.
Diákkori barátommal, Kalfás Andrással több mint harminc éve nem találkoztam. Ám ha valahol Európában – Ausztriában például? – olvassa ezt a bejegyzést, akkor arra kérem, hogy az üzenetemet adja át a fiainak, hadd tudják meg tőlem, hogy régen is kemény fából faragták a csíki hokisokat, meg azt is, hogy büszkék lehetnek az édesapjukra.
Valamikor 1975 januárjában lehetett az a műsoros bál – farsangi talán - a Petőfi Házban, amelyen egy szavalattal magam is szerepeltem. Ismeretlen diákként rangos előadók megtisztelő társaságába kerültem, a Petőfi Ház pedig megtelt zsúfolásig magyar diákokkal és bukaresti magyarokkal. Emlékszem Józsa Erika és Horváth Károly fellépésére, meg arra, hogy Halász Anna Karinthy verseket adott elő. Én Magyari Lajos versét szavaltam, a Csoma Sándor naplóját. A vers hosszú, előadása legalább negyedóra. Bár tudatosan választottam, mégis megrendített, hogy a bukaresti magyarokban és az otthonuktól távol szakadt diákokban milyen drámai visszhangra talált a vers majd minden sora: „..óvom a szót, a hazulról hozottat. Idegen csendben rügyezik ki bokra.” Tudtam, hogy a teremben levők a munkahelyükön, sokan a családban is románul beszélnek, és épp a magyar szó kedvéért jönnek el egy ilyen rendezvényre. Ki érezhette volna náluk jobban, hogy mit jelent meghalni „idegenek és máslelkűek közt”? Mit jelent az, hogy „üzent utánam az otthoni világ”? Vagy az, hogy „mindenemet otthon őrzöm,/ semmim sincs, hát lehetetlen,/ hogy kincseim sorsa ne gyötörjön.”
A taps elkísért az öltözőig, ott leültem, várva hogy véget érjen. Halász Anna jött utánam: - Vissza kell jönnöd, és el kell mondanod még egy verset. Vonakodtam, még a versmondás élménye, és a nem várt siker okozta izgalom is gátolt, kint pedig zúgott a taps, amelyet nem annyira az én teljesítményem, mint a vers és annak sajátos bukaresti akusztikája váltott ki. Végül elmondtam ráadásként Tóth Árpád „Aquincumi kocsmában” című versét. A közönség soraiban ott ült András és a menyasszonya, későbbi felesége, Éva, aki néhány napra lejött Bukarestbe. Őket szemeltem ki magamnak, akiknek a verset mondjam, többnyire az ő szemükbe néztem. Mellettem voltak, amikor fogadtam a gratulációkat, vagy hallgattam az aggódó kérdéseket, hogyan is mertem ilyen verset választani? - Itt megjelent vers ez - mondtam én, ám az idős bukaresti magyar ember, akinek ugyan tetszett az egész, de azért aggódott is, azt mondta: „Az nem számít fiatalember. Attól magának még lehet baja.” Nem lettem ettől különösebben nyugtalan, azt megelőzően is együtt éltem a tudattal, hogy valószínű megfigyelnek, és a securitate keze elér egyszer engem is.
Nem tudom már pontosan mennyi idő telt el ezután: egy hét, tíz nap? Egy este ott ültem megint a Petőfi házban, hangos társaságban, amikor feltűnt András, és messziről intett, menjek ki, beszélni akar velem. Szokatlanul sápadt volt és nagyon komoly. Elmondta, hogy megkereste a securitate két tisztje, be akarták szervezni, ám ő megtagadta az együttműködést. A nev
emet nem ejtették ki, de ő elébe is ment ennek, mert jelezte, hogyha családtagról vagy barátról kérdezik, akkor ő legrövidebb időn belül tájékoztatni fogja az érintetteket. Részletesen elmondta nekem az egész beszélgetést, és mindketten úgy gondoltuk, hogy rám kíváncsiak. Most, mikor több mint harminchat évvel a történtek után az én megfigyelési iratcsomómban olvasom a jelentést az András beszervezésére tett sikertelen kísérletről, megállapítom, hogy igazunk volt, valóban rám voltak kíváncsiak. De alkalmam van megismerni ennek a beszervezési kísérletnek az előzményeit is. 1974. december 2.-én Dinu Dumitru hadnagynak jelenti írásban Corneliu fedőnevű informátor, aki évfolyamtársam volt – a jelentés ugyanis így kezdődik: „Nota - În legătură cu Izsák Balázs, coleg de an de naţionalitate maghiară”, azaz „Jelentés Izsák Balázs magyar nemzetiségű évfolyamtársamra vonatkozóan” - elmondja, hogy zárkózott és távolságtartó vagyok, nincsenek barátaim, kivéve a szintén magyar nemzetiségű Kalfás Andrást. A jelentés margóján Dinu Dumitru hadnagy felettesének a bejegyzése olvasható: „Pe lînga IB să se creeze noi posibilităţi informative cât mai urgent.” – Azaz „I.B. mellett új információs lehetőségeket kell minél sürgősebben teremteni”. Ez volt hát az előzménye annak a beszervezési kísérletnek, amely barátomnak, Andrásnak zaklatást hozott, de a becsület és barátság bátorsággal kiállt próbatételét is. Harminchat év után tudtam meg, hogy több jelentésben is szerepel ugyan, hogy járok a Petőfi Házba, ennek a január végi közjátéknak azonban még sem volt köze farsangi szereplésemhez.A beszervezési kísérletről Bota Emil hadnagy ír jelentést, amelyet 1975. február 3.-án iktatnak. A jelentésből k
iderül, hogy kollégájával, Palade Nicolae hadnaggyal 1975. január 30.-án keresték meg Kalfás Andrást, aki közli velük, hogy nem érdekelt abban, hogy a securitatenak dolgozzon, nem kíván együttműködni a securitate szerveivel, és szeretné úgy kikerülni (kidriblizni - így áll a jegyzőkönyvben), hogy soha ne legyen velük dolga. A kérdésre, hogy miért, András azt válaszolja: „A securitate olyan eszközöket és módszereket használ, amelyek nekem nem tetszenek." (Securitatea foloseste diferite mijloace, si metode care nu-mi plac.) Aki megélte azt a kort, aki legalább hallomásból tudta, hogy mire képesek a román politikai rendőrség fogdmegjei, az bizonnyal tisztában van azzal, hogy nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy valaki ezt két securitates tisztnek az arcába mondja. Ez a beszélgetés különben a Ciresica vendéglőben folyt le, - még az András elbeszéléséből tudom, - alig egy ugrásra a Cismigiu park sarkától. A belügyminisztérium központi épülete környékén gondolom több ilyen vendéglőként működő vallatóhely volt.A jelentés nem tartalmaz nyilván mindent, amit András nekem elmesélt, de amit tartalmaz, azt én már szó szerint ismertem az ő elbeszéléséből. Amit ő sem tudhatott, és én is cs
ak most tudtam meg, a jelentést író Emil Bota hadnagy javasolja a felvételét az „ellenjavalt" személyek nyilvántartásába – „evidenţa persoanelor contraindicate” – feltehetőleg azért, hogy a jövőben ne próbálkozzanak a beszervezésével, és javasolja a megfigyelését a továbbiakban.Az iratcsomóm még három iratot tartalmaz Andrásra vonatkozóan. Az első a Bukaresti Securitate átirata a Hargita megyei Securitatenak, amelyet Stan Nicolae vezérőrnagy és Lazarut Ioan alezredes ír alá, és amelyben tájékoztatást kérnek Andrásról. A Hargita megyei Securitate válaszát 1975. január 3.-án iktatják, ezt Singeorzan Dumitru és Kiss Ludovic alezredesek írják alá. Ehhez csatolnak egy részletes jelentést András szüleiről, testvéréről, amely azonban nem tartalmaz semmilyen lényeges információt, csak személyi adatokat és azt, hogy egyikük sem fejtett ki ellenséges tevékenységet. Ezt a jelentést Barabás Lajos/Barabas Ludovic alezredes írta alá.
Az emberek többsége, amikor a szeku szóba kerül, a besúgókról és az alkalmazottakról, azaz a fogdmegekről beszél. Van mit mondani róluk, az biztos. De soha, vagy nagyon ritkán beszélünk azokról a névtelen hősökről, akiket nem védett a tulajdon ismertségük, azaz a nyilvánosság sem, és akik mégis képesek voltak nemet mondani, szembeszegülni Európa legfélelmesebb elnyomó gépezetével, a román politikai rendőrséggel. Ezért kellett elmesélnem ezt a történetet.
Diákkori barátommal, Kalfás Andrással több mint harminc éve nem találkoztam. Ám ha valahol Európában – Ausztriában például? – olvassa ezt a bejegyzést, akkor arra kérem, hogy az üzenetemet adja át a fiainak, hadd tudják meg tőlem, hogy régen is kemény fából faragták a csíki hokisokat, meg azt is, hogy büszkék lehetnek az édesapjukra.
Hatodik bejegyzés
2011. október 30., vasárnap
8. Otthonában látogattam meg Móra Ferencet
Azoknak a fiataloknak mondom, akik Móra Ferenc nevét az ezredfordulón tanulták meg, hogy a fenti cím a hetvenes években épp olyan képtelenül hangzott, mintha ma róluk állítana ilyent valaki. Amikor először olvastam a Rab ember fiait, én is a születésem előtti idők megfoghatatlan homályába helyeztem el az írót, ahová Jókai Mórt, Mikszáth Kálmánt, vagy Móricz Zsigmondot, s irodalmi ismereteimben a legtisztább bizonyosság az volt, hogy a könyveik ott vannak egymás mellett könyvszekrényünk polcain. Ám a román politikai rendőrség mégis rendelkezett olyan információval, hogy személyesen is ismerem, mi több, az otthonában meg is szoktam látogatni.
András barátom beszervezésére tett kísérlettel párhuzamosan egy másik magyar diákra vonatkozóan is adatokat kérnek, - nevezzük őt a továbbiakban X-nek - ezúttal a Szatmár megyei securitatétól. Az átirat szövege tökéletesen egyezik a Hargita megyébe küldöttével,
érdekes módon még az iktató száma is ugyanaz: 133/BE/0076591. Ezt is a bukaresti securitate főnöke, Stan Nicolae vezérőrnagy és Lazarut alezredes írják alá, a választ pedig ez esetben is a 133/BE számmal jelzett szekusnak kell küldeni. (Egyértelmű, hogy ez Bota Emil hadnagy, az András beszervezésére tett kísérlet egyik résztvevője.) Csatolják az iratcsomómhoz a Szatmár megyei securitate válaszát, ám többet nem esik szó X-ről. Nincs beszervezési jegyzőkönyv, és semmilyen támpont, hogy a kettő darab rá vonatkozó irat mit keres az én iratcsomómban. Megjelenik viszont egy Aci Paunescu fedőnevű besúgó, aki többször is jelent rólam, és megalapozott a gyanúm, hogy X-el azonos. Nem elhanyagolható tény, hogy az X-ről szóló szatmári jelentés kiemeli, apai nagybátyja milicista őrnagy. Aci Paunescu tartótisztje egy Szilágyi Alexandru nevű kapitány, de van olyan jelentés, amelyet Bota Emil, illetve Roghin Ion hadnagyoknak ír.
X-el szemben nemcsak én voltam távolságtartó. Tolakodó kérdései gyanússá tették, hiszen a kényes témákról csak bizalmas, baráti körben beszélt az ember, lehetőleg négyszemközt, de semmiképpen nem ismeretlenek előtt. X mintha nem ismerte volna ezt az íratlan szabályt, olyan kérdéseket tett fel, olyan dolgokról faggatott, amelyek eleve gyanússá tették. Ezeket többnyire válasz nélkül hagytam, vagy olyan választ adtam, hogy az ne legyen semmire sem használható. Így is sok mindent tudott rólam, de én úgy véltem, hogy politikai szempontból semleges dolgokat. Egy alkalommal megkérdezte, kik azok a magyar írók, akikkel a Petőfi Házban, illetve az írók házában találkozni szoktam. Szemrebbenés nélkül vágtam rá: azok közül, akikkel találkozom, talán a legismertebb Móra Ferenc. X egy kicsit meglepődött, majd rákérdezett: - Te ismered személyesen Móra Ferencet? – mert talán derengett neki, hogy hallotta valahol ezt a nevet. Hogyne – válaszoltam
– meg szoktam látogatni az otthonában, rendszeresen megosztja velem a gondolatait. Örökre elfeledtem volna ezt a kis ugratást – tájékozatlanabb ismerőseimmel gyakran követtem el hasonló, apró gonoszságokat – ha harminchat év után nem köszön vissza rám ez a kis tréfa. Aci Paunescu 1975. április 10.-én írt rólam egy jelentést, amely – igaz, ami igaz – sok jó, egyenesen hízelgő megállapítást tartalmaz. Mindig jól öltözött vagyok, szépen viszonyulok a kollégáimhoz, intelligens vagyok, jó nevelést kaptam, s hadd ne idézzem tovább a lelkiismeret-furdalás diktálta szép szavakat. A jellemzés után jönnek a tények: gyakran járok a Petőfi Házba, ahol a barátaimmal, mi több idősebb írókkal is találkozom. Mit mondjak? Sejthette X, hogy Móra Ferenc régebben született, mint mi. Majd a jelentés második oldalán: Gyakran szavalok verseket, nagyon aktív vagyok, ha recenziót kell írnom (?), vagy fel kell szólalnom különböző rendezvényeken. És most szó szerint: „Úgy tűnik, jó viszonyban van az író Móra Ferenccel, akit az otthonában is meglátogatott.” (Se pare că este în relaţii bune cu scriitorul Móra Ferenc, pe care l-a vizitat şi acasă.) Bota Emil hadnagy, aki átveszi a jelentést, ezt a mondatot aláhúzta. Gondolom a bukaresti securitate egy darabig lázasan kereste a román fővárosban Móra Ferencet.
Befejezésül egy gondolat X-ről. Nem haragszom rá, amint akkor sem haragudtam, amikor a jelentéseket írta rólam, és én tudtam, vagy legalábbis sejtettem ezt. Sajnáltam inkább az esetlenségéért, tudatlanságáért, tájékozatlanságáért és látható, feltűnő zavartságáért. Az interneten találtam rávonatkozó adatokat, s tudom, hogy Erdélyben él, talán családja is van. Nem visz rá a lélek, hogy a nevét nyilvánosságra hozzam. Ám amikor az iratcsomómat áttanulmányoztam a CNSAS székhelyén Bukarestben, letettem egy kérvényt, amelyben kértem az iratcsomómban szereplő besúgók és szekus tisztek azonosítását. A CNSAS gyakorlata az, hogy az éves jelentések függelékében nyilvánosságra hozza azoknak a besúgóknak a neveit is, akiket egyéni kérésre, a személyes iratcsomóik tanulmányozóinak a kérésére azonosítanak. Ezek a CNSAS honlapján olvashatóak az „Éves jelentések” menüpont alatt. Tehát amennyiben X ma már nem dolgozik a román titkosszolgálatnak, és ezért nem védi a törvény a leleplezés ellen, akkor a neve előbb-utóbb fel fog tűnni a CNSAS honlapján. Ha meg ma is aktív, akkor gondolom, hogy a bejegyzéseimet szorgosan olvasó utódai Szilágyi Alexandrunak, Bota Emilnek, Roghin Ionnak – sejtem, hogy ők már a magas nyugdíjat élvezik – megteszik a szükséges lépéseket, hogy a neve titokban maradjon. Mielőtt azonban ebbe beletörődnénk, még egy dolgot el kell mondanom. A jelentésekhez megjegyzéseket fűző tartótisztek, olyan dolgokat is bejegyeztek, amelyek nem rám vonatkoztak. Aci Paunescu1975. november 18.-án írt jelentéséhez toldott beírásában például Szilágyi Alexandru kapitány nemcsak azt jegyzi meg, hogy a securitaténak meg kell szereznie a kézirataimat, hogy elejét vegyék az „ellenséges természetű cselekedeteknek”, (pentru a preveni anumite fapte de natura ostila) de azt is, hogy Aci Paunescu utasítást kapott Nishisaka Tohru japán diák megfigyelésére is. Egy másik jelentéshez fűzött megállapításában pedig ugyancsak Szilágyi kapitány jelzi, hogy Aci Paunescunak kell jelentenie a szintén megfigyelés alatt álló Szaniszló Ferencről is. Előbbit alkalm
am volt személyesen ismerni. Éppen X mutatta be nekem, és körülbelül egy órát beszélgettem vele románul. Rokonszenves és művelt fiatalember volt, arra is emlékszem, hogy Kavabata Jaszunariról is beszélgettünk, nekem akkor volt friss irodalmi élményem a japán író világa. Szaniszló Ferenc nevére viszont nem emlékszem, hiába is töprengek, s hiába is keresem a nevét bukaresti emlékeim között.
Következtetésként elmondható: egy besúgó leleplezése nem egyszemélyes felelősség kérdése. Ha én úgy is vélem, hogy nekem személyesen nem ártott X, árthatott másnak, a japán diáknak, Szaniszló Ferencnek, vagy azoknak, akiknek a nevét Szilágyi kapitány nem írta be az én iratcsomómba. A társadalom egésze érdekelt abban, hogy tisztán lássuk a múltat, ismerjük a besúgókat, de még inkább a tartótiszteket. Ezért kell a leleplezést egy intézménynek végeznie, és végül ezért várom meg én is, hogy a fedőnevek mögött rejlő besúgók nevét a CNSAS tárja a nyilvánosság elé.
Sokan kérdezik tőlem: hogyan lehet hozzáférni a személyi megfigyelési iratcsomóhoz? Elmondom itt is: a CNSAS honlapjáról (http://www.cnsas.ro/) le lehet tölteni a szükséges űrlapot. Ki kell tölteni, és elküldeni az alábbi címre: Consiliul National pentru Studierea Arhivelor Securitatii, str. Matei Basarab nr. 55-57 sector 3, 030671 – Bucuresti.
És ne feledjük, aki kezébe veszi a megfigyelési iratcsomóját, annak erkölcsi kötelessége a besúgók és a pribékek leleplezését kérni.
András barátom beszervezésére tett kísérlettel párhuzamosan egy másik magyar diákra vonatkozóan is adatokat kérnek, - nevezzük őt a továbbiakban X-nek - ezúttal a Szatmár megyei securitatétól. Az átirat szövege tökéletesen egyezik a Hargita megyébe küldöttével,
érdekes módon még az iktató száma is ugyanaz: 133/BE/0076591. Ezt is a bukaresti securitate főnöke, Stan Nicolae vezérőrnagy és Lazarut alezredes írják alá, a választ pedig ez esetben is a 133/BE számmal jelzett szekusnak kell küldeni. (Egyértelmű, hogy ez Bota Emil hadnagy, az András beszervezésére tett kísérlet egyik résztvevője.) Csatolják az iratcsomómhoz a Szatmár megyei securitate válaszát, ám többet nem esik szó X-ről. Nincs beszervezési jegyzőkönyv, és semmilyen támpont, hogy a kettő darab rá vonatkozó irat mit keres az én iratcsomómban. Megjelenik viszont egy Aci Paunescu fedőnevű besúgó, aki többször is jelent rólam, és megalapozott a gyanúm, hogy X-el azonos. Nem elhanyagolható tény, hogy az X-ről szóló szatmári jelentés kiemeli, apai nagybátyja milicista őrnagy. Aci Paunescu tartótisztje egy Szilágyi Alexandru nevű kapitány, de van olyan jelentés, amelyet Bota Emil, illetve Roghin Ion hadnagyoknak ír.X-el szemben nemcsak én voltam távolságtartó. Tolakodó kérdései gyanússá tették, hiszen a kényes témákról csak bizalmas, baráti körben beszélt az ember, lehetőleg négyszemközt, de semmiképpen nem ismeretlenek előtt. X mintha nem ismerte volna ezt az íratlan szabályt, olyan kérdéseket tett fel, olyan dolgokról faggatott, amelyek eleve gyanússá tették. Ezeket többnyire válasz nélkül hagytam, vagy olyan választ adtam, hogy az ne legyen semmire sem használható. Így is sok mindent tudott rólam, de én úgy véltem, hogy politikai szempontból semleges dolgokat. Egy alkalommal megkérdezte, kik azok a magyar írók, akikkel a Petőfi Házban, illetve az írók házában találkozni szoktam. Szemrebbenés nélkül vágtam rá: azok közül, akikkel találkozom, talán a legismertebb Móra Ferenc. X egy kicsit meglepődött, majd rákérdezett: - Te ismered személyesen Móra Ferencet? – mert talán derengett neki, hogy hallotta valahol ezt a nevet. Hogyne – válaszoltam
– meg szoktam látogatni az otthonában, rendszeresen megosztja velem a gondolatait. Örökre elfeledtem volna ezt a kis ugratást – tájékozatlanabb ismerőseimmel gyakran követtem el hasonló, apró gonoszságokat – ha harminchat év után nem köszön vissza rám ez a kis tréfa. Aci Paunescu 1975. április 10.-én írt rólam egy jelentést, amely – igaz, ami igaz – sok jó, egyenesen hízelgő megállapítást tartalmaz. Mindig jól öltözött vagyok, szépen viszonyulok a kollégáimhoz, intelligens vagyok, jó nevelést kaptam, s hadd ne idézzem tovább a lelkiismeret-furdalás diktálta szép szavakat. A jellemzés után jönnek a tények: gyakran járok a Petőfi Házba, ahol a barátaimmal, mi több idősebb írókkal is találkozom. Mit mondjak? Sejthette X, hogy Móra Ferenc régebben született, mint mi. Majd a jelentés második oldalán: Gyakran szavalok verseket, nagyon aktív vagyok, ha recenziót kell írnom (?), vagy fel kell szólalnom különböző rendezvényeken. És most szó szerint: „Úgy tűnik, jó viszonyban van az író Móra Ferenccel, akit az otthonában is meglátogatott.” (Se pare că este în relaţii bune cu scriitorul Móra Ferenc, pe care l-a vizitat şi acasă.) Bota Emil hadnagy, aki átveszi a jelentést, ezt a mondatot aláhúzta. Gondolom a bukaresti securitate egy darabig lázasan kereste a román fővárosban Móra Ferencet.Befejezésül egy gondolat X-ről. Nem haragszom rá, amint akkor sem haragudtam, amikor a jelentéseket írta rólam, és én tudtam, vagy legalábbis sejtettem ezt. Sajnáltam inkább az esetlenségéért, tudatlanságáért, tájékozatlanságáért és látható, feltűnő zavartságáért. Az interneten találtam rávonatkozó adatokat, s tudom, hogy Erdélyben él, talán családja is van. Nem visz rá a lélek, hogy a nevét nyilvánosságra hozzam. Ám amikor az iratcsomómat áttanulmányoztam a CNSAS székhelyén Bukarestben, letettem egy kérvényt, amelyben kértem az iratcsomómban szereplő besúgók és szekus tisztek azonosítását. A CNSAS gyakorlata az, hogy az éves jelentések függelékében nyilvánosságra hozza azoknak a besúgóknak a neveit is, akiket egyéni kérésre, a személyes iratcsomóik tanulmányozóinak a kérésére azonosítanak. Ezek a CNSAS honlapján olvashatóak az „Éves jelentések” menüpont alatt. Tehát amennyiben X ma már nem dolgozik a román titkosszolgálatnak, és ezért nem védi a törvény a leleplezés ellen, akkor a neve előbb-utóbb fel fog tűnni a CNSAS honlapján. Ha meg ma is aktív, akkor gondolom, hogy a bejegyzéseimet szorgosan olvasó utódai Szilágyi Alexandrunak, Bota Emilnek, Roghin Ionnak – sejtem, hogy ők már a magas nyugdíjat élvezik – megteszik a szükséges lépéseket, hogy a neve titokban maradjon. Mielőtt azonban ebbe beletörődnénk, még egy dolgot el kell mondanom. A jelentésekhez megjegyzéseket fűző tartótisztek, olyan dolgokat is bejegyeztek, amelyek nem rám vonatkoztak. Aci Paunescu1975. november 18.-án írt jelentéséhez toldott beírásában például Szilágyi Alexandru kapitány nemcsak azt jegyzi meg, hogy a securitaténak meg kell szereznie a kézirataimat, hogy elejét vegyék az „ellenséges természetű cselekedeteknek”, (pentru a preveni anumite fapte de natura ostila) de azt is, hogy Aci Paunescu utasítást kapott Nishisaka Tohru japán diák megfigyelésére is. Egy másik jelentéshez fűzött megállapításában pedig ugyancsak Szilágyi kapitány jelzi, hogy Aci Paunescunak kell jelentenie a szintén megfigyelés alatt álló Szaniszló Ferencről is. Előbbit alkalm
am volt személyesen ismerni. Éppen X mutatta be nekem, és körülbelül egy órát beszélgettem vele románul. Rokonszenves és művelt fiatalember volt, arra is emlékszem, hogy Kavabata Jaszunariról is beszélgettünk, nekem akkor volt friss irodalmi élményem a japán író világa. Szaniszló Ferenc nevére viszont nem emlékszem, hiába is töprengek, s hiába is keresem a nevét bukaresti emlékeim között.Következtetésként elmondható: egy besúgó leleplezése nem egyszemélyes felelősség kérdése. Ha én úgy is vélem, hogy nekem személyesen nem ártott X, árthatott másnak, a japán diáknak, Szaniszló Ferencnek, vagy azoknak, akiknek a nevét Szilágyi kapitány nem írta be az én iratcsomómba. A társadalom egésze érdekelt abban, hogy tisztán lássuk a múltat, ismerjük a besúgókat, de még inkább a tartótiszteket. Ezért kell a leleplezést egy intézménynek végeznie, és végül ezért várom meg én is, hogy a fedőnevek mögött rejlő besúgók nevét a CNSAS tárja a nyilvánosság elé.
Sokan kérdezik tőlem: hogyan lehet hozzáférni a személyi megfigyelési iratcsomóhoz? Elmondom itt is: a CNSAS honlapjáról (http://www.cnsas.ro/) le lehet tölteni a szükséges űrlapot. Ki kell tölteni, és elküldeni az alábbi címre: Consiliul National pentru Studierea Arhivelor Securitatii, str. Matei Basarab nr. 55-57 sector 3, 030671 – Bucuresti.
És ne feledjük, aki kezébe veszi a megfigyelési iratcsomóját, annak erkölcsi kötelessége a besúgók és a pribékek leleplezését kérni.
Hetedik bejegyzés
9. Hazatérés
1976-ban befejeztem bukaresti tanulmányaimat. Ugyanebben az évben, februárban megnősültem, az államvizsga után pedig Besztercére helyeztek. Félévnyi kérvényezés, kihallgatások sora után hazakerültem Marosvásárhelyre. Az „Electromures” vállalathoz tartozó kábelgyár laboratóriumában kötöttem ki, de alighogy megismertem az új munkatársakat, elvittek katonának a Kárpátokon túlra, tartalékos tiszti iskolába, ahogy abban az időben minden egyetemet végzettel 
tették. 1977 őszén tértem haza végleg. Feleségemmel bankkölcsönt vettünk fel, és befizettünk egy öröklakásra, s nem messze a helytől, ahol a majdani lakás épült – és amelyben ma is lakom - kivettünk egy albérleti szobát. Feleségem, Johanna kezdetben helyettes tanárként dolgozott, majd versenyvizsgával a megyei múzeum muzeológusa lett. 1978-ban még albérletben laktunk. Én reggel fél héttől negyed négyig dolgoztam, Johanna este hat-hét után ért haza az iskolából. Szüleimet hétvégeken látogattuk meg, de előfordult, hogy ők látogattak meg kicsi albérleti szobánkban.
1977 júliusában a bukaresti szeku többoldalas, tájékoztató anyagot küld a Maros megyei szekuritaténak. Erről számol be Todea Aurel alezredes, a Belügyminisztérium Maros megyei Felügyelősége Tájékoztatási és Dokumentációs Irodájának a főnöke. (Az iratcsomó 25. lapja mellékelve.) Az átiratban közlik, hogy nacionalista irredenta megnyilvánulásaimért helyeztek megfigyelés alá, és kérik a megfigyelés folytatását. Az iratra kézzel vezetik rá a személyes utasítást Ignat Alexandru őrnagynak: „Beazonosítani, és megfigyelés alá helyezni.” Ignat őrnagy nem tétlenkedik, már augusztus 04-én átiratot küld a levelezés követésére szakosodott Bukaresti 0647 számú katonai egységnek, hogy kövessék a külföldi levelezésemet. (Az iratcso
mó 24. oldala mellékelve). Igen rossz levélíró voltam, ritkán szántam rá magam, hogy akár egyetlen sort is leírjak. Ebben az időben, tekintettel arra, hogy katonai szolgálatot teljesítettem, és tudtam, hogy a leveleimet, leveleinket elolvassák, a ritkát a soha váltotta fel, azaz nem írtam én senkinek sem külföldre, sem belföldre. És nyilván, aki nem ír, az nem is kap levelet. Így semmiféle információhoz nem jutott Ignat őrnagy, akit az átirat szerint az érdekelte, hogy milyen előkészületeket teszek az országból való végleges távozásom érdekében, hogyan értékelem a belföldi és a nemzetközi eseményeket, milyen kapcsolataim vannak. Ezért 1978. január 28-án, egy újabb átiratban már lehallgatást kért. (23 oldal mellékelve) Ez sem volt egy sok eredménnyel kecsegtető intézkedés. Mint jeleztem a bejegyzés elején, elköltöztem már otthonról, és feleségemmel együtt albérletben laktunk, így a két hónapra szóló lehallgatási intézkedés kizárólag a szüleimet érintette. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem volt titok ideiglenes, albérleti címem, a munkatársaim, összes ismerősöm és rokonom ismerte, de beszéltünk róla telefonon is, és sokan meg is látogattak. Csak a félelmes hírű román politikai rendőrség nem tudta, hogy hova helyezze a mikrofonjait, ha le akar hallgatni. Ma is
felkavar a gondolat, hogy miattam, az én megfigyelésem miatt szüleim lakását, telefonját ismét lehallgatták. S módom sincs már elmesélni nekik: így történt.
Különben Ignat őrnagy ebben az iratban is megismétli, mire kíváncsi, mi több ki is egészíti a sort: az elégedetlenségemről és nacionalista megnyilvánulásaimról is tájékozódni szeretne. Az átiraton különben egy tájékoztató megjegyzés is megjelenik arra vonatkozóan, hogy megfigyelés alatt állok. Ez alatt a kézzel írott megjegyzés alatt a hírhedt Băţaga ezredes aláírása olvasható. Magyarázatként kell hozzáfűznöm, hogy az AST rövidítés speciális telefonos lehallgatást jelentett (ascultare speciala telefonica), a CE – külföldi levelezést (corespondenta externa). Akár az előbbiről, akár az utóbbiról rendelkeztek, az intézkedést mindig korlátozott időhöz kötötték. A mellékelt átiratokban a külföldi levelezés megfigyeléséről szóló intézkedés egy évre szólt, míg a lehallgatás két hónapra.
Nyolcadik bejegyzés
2012. FEBRUÁR 6., HÉTFŐ
10. Apámra emlékezem
tették. 1977 őszén tértem haza végleg. Feleségemmel bankkölcsönt vettünk fel, és befizettünk egy öröklakásra, s nem messze a helytől, ahol a majdani lakás épült – és amelyben ma is lakom - kivettünk egy albérleti szobát. Feleségem, Johanna kezdetben helyettes tanárként dolgozott, majd versenyvizsgával a megyei múzeum muzeológusa lett. 1978-ban még albérletben laktunk. Én reggel fél héttől negyed négyig dolgoztam, Johanna este hat-hét után ért haza az iskolából. Szüleimet hétvégeken látogattuk meg, de előfordult, hogy ők látogattak meg kicsi albérleti szobánkban.1977 júliusában a bukaresti szeku többoldalas, tájékoztató anyagot küld a Maros megyei szekuritaténak. Erről számol be Todea Aurel alezredes, a Belügyminisztérium Maros megyei Felügyelősége Tájékoztatási és Dokumentációs Irodájának a főnöke. (Az iratcsomó 25. lapja mellékelve.) Az átiratban közlik, hogy nacionalista irredenta megnyilvánulásaimért helyeztek megfigyelés alá, és kérik a megfigyelés folytatását. Az iratra kézzel vezetik rá a személyes utasítást Ignat Alexandru őrnagynak: „Beazonosítani, és megfigyelés alá helyezni.” Ignat őrnagy nem tétlenkedik, már augusztus 04-én átiratot küld a levelezés követésére szakosodott Bukaresti 0647 számú katonai egységnek, hogy kövessék a külföldi levelezésemet. (Az iratcso
mó 24. oldala mellékelve). Igen rossz levélíró voltam, ritkán szántam rá magam, hogy akár egyetlen sort is leírjak. Ebben az időben, tekintettel arra, hogy katonai szolgálatot teljesítettem, és tudtam, hogy a leveleimet, leveleinket elolvassák, a ritkát a soha váltotta fel, azaz nem írtam én senkinek sem külföldre, sem belföldre. És nyilván, aki nem ír, az nem is kap levelet. Így semmiféle információhoz nem jutott Ignat őrnagy, akit az átirat szerint az érdekelte, hogy milyen előkészületeket teszek az országból való végleges távozásom érdekében, hogyan értékelem a belföldi és a nemzetközi eseményeket, milyen kapcsolataim vannak. Ezért 1978. január 28-án, egy újabb átiratban már lehallgatást kért. (23 oldal mellékelve) Ez sem volt egy sok eredménnyel kecsegtető intézkedés. Mint jeleztem a bejegyzés elején, elköltöztem már otthonról, és feleségemmel együtt albérletben laktunk, így a két hónapra szóló lehallgatási intézkedés kizárólag a szüleimet érintette. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem volt titok ideiglenes, albérleti címem, a munkatársaim, összes ismerősöm és rokonom ismerte, de beszéltünk róla telefonon is, és sokan meg is látogattak. Csak a félelmes hírű román politikai rendőrség nem tudta, hogy hova helyezze a mikrofonjait, ha le akar hallgatni. Ma is
felkavar a gondolat, hogy miattam, az én megfigyelésem miatt szüleim lakását, telefonját ismét lehallgatták. S módom sincs már elmesélni nekik: így történt.Különben Ignat őrnagy ebben az iratban is megismétli, mire kíváncsi, mi több ki is egészíti a sort: az elégedetlenségemről és nacionalista megnyilvánulásaimról is tájékozódni szeretne. Az átiraton különben egy tájékoztató megjegyzés is megjelenik arra vonatkozóan, hogy megfigyelés alatt állok. Ez alatt a kézzel írott megjegyzés alatt a hírhedt Băţaga ezredes aláírása olvasható. Magyarázatként kell hozzáfűznöm, hogy az AST rövidítés speciális telefonos lehallgatást jelentett (ascultare speciala telefonica), a CE – külföldi levelezést (corespondenta externa). Akár az előbbiről, akár az utóbbiról rendelkeztek, az intézkedést mindig korlátozott időhöz kötötték. A mellékelt átiratokban a külföldi levelezés megfigyeléséről szóló intézkedés egy évre szólt, míg a lehallgatás két hónapra.
Nyolcadik bejegyzés
2012. FEBRUÁR 6., HÉTFŐ
10. Apámra emlékezem
A Securitate
Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) egyik alkalmazottja az elmúlt év
decemberében telefonon értesített, hogy eleget téve 2011 áprilisában iktatott
kérésemnek, sikerült megtalálni édesapám megfigyelési iratcsomóját, amelyet a Securitate állított össze. Hamarosan megkaptam az
írásbeli értesítést, amelyet jelen bejegyzéshez is mellékelek, és amely egyben
meghívó is volt 2012. január tizennyolcadikára, az intézmény székhelyére, ahol tanulmányozhattam
apám iratcsomóját.
Az
értesítés/meghívó tartalmaz egy nehezen értelmezhető mondatot, amely
hevenyészett fordításban így hangzik:
„A Román Hírszerző
Szolgálat közölte velünk, hogy a Securitatétól általuk átvett nyilvántartási
rendszerben az Ön édesapjának neve szerepel még egy «nyilvántartási törzslapon „Maros/Figyelmébe” de ezt az iratcsomót nem
archiválták.» A RHSZ válasza szerint ez az iratcsomó nem került be abba a
különleges levéltárba, amelyet ez az intézmény átvett a Securitatétól.”
Január tizennyolcadikán
végül leutaztam Bukarestbe, ott is próbáltam érdeklődni, és megfejteni a
talányos mondatot, de nem lettem okosabb. Marad a találgatás:
1. Apámnak volt
még egy megfigyelési iratcsomója, de ezt még a Securitate kézen-közön elveszítette,
- nagy lehetett ott a rendetlenség – és ezért nem is került a Román Hírszerző
Szolgálathoz.
2. A Román
Hírszerző Szolgálat folytatta apám megfigyelését a rendszerváltás után is
egészen 2004-ben bekövetkezett haláláig, és erre egy másik, de még a Securitate
által nyitott iratcsomót használt, ezért ez nem került a CNSAS-nak átadott speciális
levéltárba.
A kérdést
eldönteni - gondolom - a fiam, vagy lányom tudja majd harmincöt, negyven év
múltán, - vagy hamarabb? - amikor a Román Hírszerző Szolgálat irattárán lesz a
sor, hogy megnyíljon a nyilvánosság előtt.
A CNSAS
alkalmazottai nagyon kedvesek és igen készségesek, igyekeznek legjobb tudásuk
szerint válaszolni a kérdésekre. A hangulat is közvetlen, barátságos. Az olvasóterembe
kihozzák a nyolckötetes iratcsomót:
- Önöket komolyan
megfigyelték, nem vicc- mondja az engem kiszolgáló hölgy, és oszlopba rakja előttem az asztalon a
vastagabb, vékonyabb iratkötegeket.
Rápillantva a római
egyessel jelölt legfelső iratcsomó borítójára, meglepődöm, és már szinte
szólok, hogy itt tévedés van, ugyanis arra valami Szabó Ferenc nevét írták.
Aztán amint kinyitom, rájövök, nincs tévedés, Szabó Ferenc apám fedőneve volt.
Ugyancsak
a
borítón látom a megfigyelés kezdetének dátumát: Deschis la 24.
octombrie 1961., azaz megnyitva 1961. október 24.-én. Lennebb
négyszögű bélyegzővel ráütve: az iratcsomó mikrofilmre átmásolva 1978.
augusztus 05.-én.
A nyolc kötet
összesen 1454 lapból áll. Több lap is van, amelynek mindkét oldalára írtak,
ezért az oldalak száma sokkal több mint ezerötszáz, viszont háromezernél
kevesebb.
A két utolsó kötet,
a VII és VIII számokat viselő iratcsomók kizárólag lehallgatási jegyzőkönyveket tartalmaznak.
Olyan telefonbeszélgetéseket, vagy a lakásunkban zajló beszélgetéseket vettek
jegyzőkönyvbe, amelyeket a megfigyelők állambiztonsági szempontból fontosnak tartottak.
A lehallgatások 1962-ben kezdődtek, de az, hogy mikor értek véget, pontosan és teljes bizonyossággal nem
meghatározható, de nyilván a jelenleg dokumentálható utolsó lehallgatás a
rendszerváltás előttről származik.
Közel háromezer
oldalt pörgettem át hat óra alatt. Beleolvastam itt-ott az iratokba, s emlékeimtől vezetve
kerestem a nyolc iratcsomóban azokat az időszakokat, amelyeket nem a lehallgatások,
a besúgók titkos jelentései jeleznek, hanem a tanúvallomások, s apám kihallgatásának
jegyzőkönyvei. Azoknak az időszakoknak az iratai, amelyek egész családunk számára
a zaklatás, a fenyegetés, az üldözés éveit jelentették. És a félelemét persze. Hiszen
voltak olyan napok, amikor nem tudtam, apám hazajön-e délben, és nem is mertem ezt
anyámtól megkérdezni. Kerestem ezeknek a napoknak az írásos nyomait, nyilván azért, hogy
többet megtudjak.
És mit találtam? Majd háromezer
oldalnyi bizonyítékát az intézményesített állami butaságnak, a szocialista
Románia hatóságilag támogatott és fenntartott sivárságának, szomorú, lehangoló szürkeséget
és a gyűlölet, a félelem mesterségesen felfokozott hangulatát. Olyan embertelen és érzéketlen bürokraták
jelentéseit, akik élet és halál urai voltak, akiknek talán kár volt megszületni,
hiszen semmi jót nem tettek életükben, és akiknek, bár kénytelenül leírjuk a
nevét, de megjegyezni már nem érdemes.
 |
| Ilyennek látta Nagy Imre apámat 1972-ben |
Töprengek. Hozzam
én ezeket az iratokat nyilvánosságra? Ezek szóljanak apámról, anyámról? A
gyermekkoromról? Ezek? Lenne valami mélységes igazságtalanság abban, hogy a Securitate
iratait olyanok olvassák, akik apám könyveit nem ismerik, s felmérni sem
tudják, milyen színvonalbeli szakadék tátong ezeknek az iratoknak a világa és
szüleim beszélgetései közt.
Töprengek.
S
bevallom, hallgatnék inkább, s kezem sem tenném többet ezekre az
iratcsomókra. Pont magam írtam e sorozat harmadik részében apámról:
«Az életműve
lezárt, ahhoz senkinek nincsen módja bármit is hozzátenni vagy elvenni belőle. A
könyvei egymás mellett a polcomon, és fülembe csengnek szavai: „Ami halálom
után marad belőlem, azt itt találod meg, ezeknek a könyveknek a lapjain.” Sem a
securitate félművelt, vagy földbuta fogdmegjei, sem az irodalomban jártasabb
besúgók nem fogják egyetlen vesszővel kiegészíteni azt, amit apámról tudnia
illik az utókornak. Illyés Gyulát parafrazálva: nem ők mondják meg, ki volt.»
Ám szembe kell
néznem a ténnyel, apámnak a Securitate által összeállított iratcsomója kutatók
számára is hozzáférhető már ma is, s a jövendő történészei, irodalmárai előbb-utóbb
ki fogják nyitni. Tegyék meg, nincs szégyellnivalóm. A diktatúrának nem kiszolgálói,
nem haszonélvezői, hanem elszenvedői voltunk. Apám a magyarságáért, nemzete iránti hűségéért
szenvedte el az üldöztetést, azért a magas szintű szellemi, erkölcsi tartásért, amelyet
leginkább mégiscsak a műveiből lehet megismerni.
Én pedig emlékeimmel segíteni fogom a jövendő történészeinek munkáját, ez lehet a dolgom.
Kilencedik bejegyzés
2012. FEBRUÁR 11., SZOMBAT
11. A látogatók
Végül azt kérdezik,
hogyan öltözködöm? Öltönyben járok? Nem, többnyire farmerben, és pulóvert
viselek hozzá. Látni akarják az összes pulóvereimet. Édesanyám kötötte őket,
szóval egyedi darab mindegyik. Behozom mind a hármat, és leteszem az íróasztalra.
Szemügyre veszik egyenként, és mennek is. – Megtudhatom, hogy minek köszönhetem
a kiemelt figyelmet? – teszem fel a kérdést. – Rutinellenőrzés – szól vissza a
vallatóm már a lépcsőházból. Mielőtt az ajtót betenném mögöttük, látom, hogy
az egyik szomszédhoz csengetnek. Mint általában a szomszédjainkkal, az illetővel is
csak köszönő viszonyban voltunk. Nem mondom, hogy nyugodt voltam. Este
Johannával is meghánytuk-vetettük a történteket. A találgatásokon nem jutottunk
túl. Kerestük a lehetséges összefüggéseket az elmúlt időszak eseményeivel.
Magyarországon jártunk a nyári szabadság idején, könyvek és folyóiratok
sokaságát hoztuk át a határon, édesapámnak Illyés Gyulára vonatkozó, a Magyar
Sajtófigyelő által összegyűjtött újságkivágásokat, de ennek hivatalos nyoma nem
maradt. A vámos ugyan kirakatott minden könyvet a csomagtartóból, de végül nem
nézte meg őket. Pakoljunk be, és menjünk. Tehát ez nem. Néhány héttel korábban
Tamási Áronnét vittem a Trabanttal Farkaslakára, azt megelőzően otthon is
meglátogatott minket. Őt biztosan figyelték. Akkor viszont miért nem ezt
kérdezték? Kérdések, amelyekre akkor biztos választ nem tudtunk adni.
Én pedig emlékeimmel segíteni fogom a jövendő történészeinek munkáját, ez lehet a dolgom.
Kilencedik bejegyzés
2012. FEBRUÁR 11., SZOMBAT
11. A látogatók
1983 őszén, katonai
továbbképzésre berendeltek a marosvásárhelyi laktanyába. Hetente egy alkalommal
kellett kora délután megjelennem, s néhány sorstársammal két-három órán
hallgatnom a román honvédelem nagy, stratégiai elméleteit. Ezeken a napokon a főnököm
korábban elengedett a gyárból. Beültem a Trabantba – Kartonkának becéztük feleségemmel –
hazarobogtam, gyors ebéd, és indulás a laktanyába. Egyik alkalommal pont indulni
készültem, amikor csengettek az ajtón. Valami
házaló lesz, gondoltam, hiszen senki nem tudja, hogy itthon vagyok. Két,
körülbelül velem egyidős férfi állt az ajtóban. Fényképes igazolványokat
mutattak, és a belügyminisztérium valamelyik osztályát említették. Igazoltatni
akartak, én azonban a táskámat, személyi irataimmal az autóban, vagyis a Trabantban
hagytam. Ez sem gond, voltaképpen nincs is rá szükség, ismernek. A beszélgetés
románul folyik. Hol tudnánk szóba állni? Bevezetem őket az egyetlen berendezett
szobába, ahol a tekintélyesebb szekus magabiztosan leül az íróasztalomhoz. A
másik, egy bőrdzsekis figura, megáll mellettem. És elkezdődik a kérdezősködés.
Kik a barátaink, kik látogatnak? A szomszédok közül kikkel tartunk kapcsolatot?
Mikor voltunk szabadságon, és hol? Járt az eszem, vajon mit akarnak? Megfogadom
diákkori barátom, Vajda Gyula tanácsát, akinek Bukarestben a megfigyelésemről
panaszkodtam annak idején. Ő azt mondta, ha megkeresnek majd, arra ügyeljek,
hogy az első, semlegesebb kérdések célja, a válaszidő kitapasztalása. A
későbbiekben az ettől eltérő időkből következtetnek az őszinteségre. A túl
gyors válasz előkészített, viszont a túl lassú, gondolkodásra, egy nem őszinte
válasz mérlegelésére utal. Ezért célszerű az első, egyszerű kérdésekre is némi
gondolkodás után felelni, hadd képzeljenek lassú észjárásúnak. A mellettem álló
bőrdzsekis figura úgy sürgetett, hogy a könyökével lökött egyet-egyet rajtam: -
Feleljen, kérem! Mire én: - Nem értettem a kérdést, kérem, beszéljen lassabban!
Végül azt kérdezik,
hogyan öltözködöm? Öltönyben járok? Nem, többnyire farmerben, és pulóvert
viselek hozzá. Látni akarják az összes pulóvereimet. Édesanyám kötötte őket,
szóval egyedi darab mindegyik. Behozom mind a hármat, és leteszem az íróasztalra.
Szemügyre veszik egyenként, és mennek is. – Megtudhatom, hogy minek köszönhetem
a kiemelt figyelmet? – teszem fel a kérdést. – Rutinellenőrzés – szól vissza a
vallatóm már a lépcsőházból. Mielőtt az ajtót betenném mögöttük, látom, hogy
az egyik szomszédhoz csengetnek. Mint általában a szomszédjainkkal, az illetővel is
csak köszönő viszonyban voltunk. Nem mondom, hogy nyugodt voltam. Este
Johannával is meghánytuk-vetettük a történteket. A találgatásokon nem jutottunk
túl. Kerestük a lehetséges összefüggéseket az elmúlt időszak eseményeivel.
Magyarországon jártunk a nyári szabadság idején, könyvek és folyóiratok
sokaságát hoztuk át a határon, édesapámnak Illyés Gyulára vonatkozó, a Magyar
Sajtófigyelő által összegyűjtött újságkivágásokat, de ennek hivatalos nyoma nem
maradt. A vámos ugyan kirakatott minden könyvet a csomagtartóból, de végül nem
nézte meg őket. Pakoljunk be, és menjünk. Tehát ez nem. Néhány héttel korábban
Tamási Áronnét vittem a Trabanttal Farkaslakára, azt megelőzően otthon is
meglátogatott minket. Őt biztosan figyelték. Akkor viszont miért nem ezt
kérdezték? Kérdések, amelyekre akkor biztos választ nem tudtunk adni.
Az
iratcsomóban
lapozva találok egy jelentést, az egyetlent az iratok között, amely a
titokzatos látogatással összefüggésbe hozható. Mellékeltem is a jelen
bejegyzéshez az Oala Vasile alezredes által kiállított iratot. A
jelentés adatokat
tartalmaz, tisztázza a lakcímemet, majd beszámol a megadott címen
megejtett,
helyszíni kutakodásról. Lényegében arról, hogy mit mondtak rólam, rólunk
a
szomszédok, ám a lakásunkban tett látogatásról egyetlen szó sem esik.
Megállapítja viszont, hogy nem tartunk közeli kapcsolatot egyik
szomszéddal
sem, az alkalmi kapcsolattartás is a köszönésre korlátozódik. A
jelentésben először rögzíti a Securitate feleségem személyi adatait, és
megállapítja, hogy a "célszemély feleségével kapcsolatban nem merültek
fel műveleti szempontból fontos vonatkozások".
 |
| A jelentés aláírója Oala Vasile alezredes |
A jelentés
válaszként születik a II Ügyosztály 208/HI/0012927 számú átiratára. A HI egy
Hegedüs I. nevű őrnagyot jelöl, akinek a monogramja, illetve az aláírása több
iratban is megjelenik, ám gépelve, jól olvashatóan sehol nem olvastam a nevét.
Érdekes, hogy ilyen rejtőzködő tiszt több is van, nem egynek csak a jellegzetes
és visszatérő aláírását lehet azonosítani. Magának Oala Vasile alezredesnek is
csak kézírással fordul elő a neve. Őt a CNSAS nyilvántartása alapján sikerült
azonosítanom, törzslapja elérhető az intézmény honlapján. Onnan tudtam meg,
hogy 1937. január 11.-én született Marosoroszfaluban, és 1996-ban halt meg Marosvásárhelyen.
1960-tól volt alkalmazottja a Maros megyei Securitaténak, még 1989-ben is az,
nyugdíjazására, tartalékba helyezésére vonatkozóan nincsen adat, nem kizárt,
hogy az 1990. március 26-án létrehozott SRI személyi állományába került. 1983
októberében negyvenhat éves volt, ebben az évben léptették elő alezredessé, viszont
emlékezetem szerint az engem meglátogató tisztek fiatalabbak voltak. Tény, hogy
a jelentés nem részletezi, ki végezte és mikor a helyszíni vizsgálatot, ami
szokatlan felületességre utal.
A
következtetés:
valószínűleg ismét tévedtem, amikor konkrét előzményét, okát kerestem a
zaklatásnak Az iratcsomóm ismeretében ma hajlok arra, hogy valóban
rutinellenőrzés volt, a jelentés is ennek megfelelően semmitmondó.
Mindez természetes
velejárója lehetett annak, hogy tíz évvel korábban a Securitate
látókörébe
kerültem. A feltételes mód annak szól, hogy csak az írásban rögzített
információk
állnak rendelkezésemre, és ez töredéke lehetett a szóbeli közléseknek,
annak az
információhalmaznak, amely a megfigyelőimnek a fejében volt, ám nem
vetették
papírra. Oala Vasile már magával vitte a sírba, amit tudott, s ez a sors
vár a többire
is. Bevallom: nem sajnálom.
Tizedik bejegyzés
2012. Február 12., SZERDA
Tizedik bejegyzés
2012. Február 12., SZERDA
12. Hiányzó lapok: Johanna lázadása
1987 márciusának elején, egy délelőtt Johanna felhívott telefonon, és arra kért, föltétlenül menjek le hozzá. A hangjából éreztem, hogy baj van. Ekkor már a számológépgyár tervezőosztályán dolgoztam, jó fél óra alatt értem le a múzeumba. Azzal fogadott, felszólították, írjon egy elítélő nyilatkozatot a Budapesten megjelent háromkötetes Erdély története című könyvről. Az utasítást a múzeum igazgatója közvetítette, de azt is közölte, hogy fentről jött a parancs. Derült égből villámcsapás, mondanám közhelyes fordulattal, ha nem emlékeznék élesen, hogy azon a napon, sem a szó közvetlen, sem átvitt értelmében nem lehetett derült égről beszélni. Borús és komor hétköznapokat éltünk. A nyolcvanas évek közepére az elviselhetetlenségig fokozódott a diktatúra nyomása. Az általános, mélységes nyomornál, az örökös sorállásnál, a hosszú, órákig tartó áramszüneteknél még rosszabb volt a kilátástalanság: nincs mit tenni. A magyarellenes uszítás szinte mindennapos, még a magyar nyelvű újságokban, az Előrében, a Vörös Zászlóban is képtelen és felháborító dolgok látnak napvilágot. Ezek a hírek eljutnak hozzánk is, bár nekünk nem jár semmiféle újság, televízió nincs a lakásban, esténként a Szabad Európa Rádióból, a zavaró adók sípolása, recsegése mellett próbálunk híreket hallani a nagyvilágból. Mintha ostromállapot lenne.
1987 márciusának elején, egy délelőtt Johanna felhívott telefonon, és arra kért, föltétlenül menjek le hozzá. A hangjából éreztem, hogy baj van. Ekkor már a számológépgyár tervezőosztályán dolgoztam, jó fél óra alatt értem le a múzeumba. Azzal fogadott, felszólították, írjon egy elítélő nyilatkozatot a Budapesten megjelent háromkötetes Erdély története című könyvről. Az utasítást a múzeum igazgatója közvetítette, de azt is közölte, hogy fentről jött a parancs. Derült égből villámcsapás, mondanám közhelyes fordulattal, ha nem emlékeznék élesen, hogy azon a napon, sem a szó közvetlen, sem átvitt értelmében nem lehetett derült égről beszélni. Borús és komor hétköznapokat éltünk. A nyolcvanas évek közepére az elviselhetetlenségig fokozódott a diktatúra nyomása. Az általános, mélységes nyomornál, az örökös sorállásnál, a hosszú, órákig tartó áramszüneteknél még rosszabb volt a kilátástalanság: nincs mit tenni. A magyarellenes uszítás szinte mindennapos, még a magyar nyelvű újságokban, az Előrében, a Vörös Zászlóban is képtelen és felháborító dolgok látnak napvilágot. Ezek a hírek eljutnak hozzánk is, bár nekünk nem jár semmiféle újság, televízió nincs a lakásban, esténként a Szabad Európa Rádióból, a zavaró adók sípolása, recsegése mellett próbálunk híreket hallani a nagyvilágból. Mintha ostromállapot lenne.
1986-87 tele
különösen nehéz volt. A lakásban a hőmérséklet ritkán emelkedett tizenöt fok
fölé. Az emberek többsége a túlélésre rendezkedett be.
Ekkor kaptuk a
hírt, Budapesten megjelent egy könyv a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában
Erdély története címmel. Romániában egy évtizede tartott már a nyíltan
magyarellenes uszítás, többen is írtak már erről, de talán Vincze Gábor írta
meg a legrészletesebben, legalaposabban ezeknek az éveknek a történetét.
A könyv a
„főbiztosítékot” vágja ki Romániában. Nicolae Ceusescu összehívatja a Magyar
illetve a Német Nemzetiségi Dolgozók Tanácsainak plenáris ülését Bukarestbe, és
előttük mondja: "Nehéz megérteni horthysta, fasiszta,
soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el,
hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák
megjelentetéséhez? Milyen tudomány ez? Kinek szolgál egy ilyen úgynevezett
tudomány, ha nem a legreakciósabb imperialista köröknek?"
Évek hosszú során megszoktuk a kommunista retorika semmitmondó frázisait, a
tartalmatlan, üres mondatokat, amelyeknek viszont megvoltak a visszatérő békés-nyugis
kulcsszavai: boldog jövő, békés egymás mellett élés, sokoldalúan fejlett
szocialista társadalom. Ezekhez képest ez egy új hangvételű és világos üzenet
volt. A megvadult gyűlölet üzenete, ha úgy tetszik: hadüzenet Magyarországnak. Ehhez kellett a romániai
magyarok egyetértő támogatása. Hadd lássa a világ, mekkora jótétemény nekünk,
hogy Romániában élhetünk, hadd lássa a világ, hogy túl azon, hogy nem remélünk semmit
Magyarországtól, el is utasítjuk, hogy onnan bárki is bennünket a védelmébe vegyen.
Fogadatlan prókátoroknak tartjuk őket, és kiállva Ceuasescu mellett, nem
engedjük, hogy Magyarország beleszóljon a „belügyeinkbe”.
A Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsának felszólalói pedig tették, amit
kértek tőlük. Rab István, Kovászna megyei első titkár, Boda József az MNDT
egyik vezetője, (a rendszerváltás után Boda Iosifként Iliescu tanácsadója),
Hajdú Győző az Igaz Szó, Szilágyi Dezső az Előre, Lázár Edit A Hét, Rácz Győző
a Korunk főszerkesztője és sokan mások. A szövegek nagyjából egy kaptafára
készültek, példaként egyetlen részletet idézek Györbíró Sándornak, az
Electomures vállalat főmérnökének a beszédéből: „Mint a Maros megyei tájak dolgozója
felháborodottan elutasítom e durva torzításokat és e vidék minden fiához
hasonlóan tiltakozom a külső beavatkozás ellen, függetlenül attól, hogy a
szomszédos Magyarországról, vagy máshonnan jön.”
Ezekről a
felszólalásokról tudtunk, és úgy gondoltuk, hogy a felszólalók kényszernek
engedtek. Ezt támasztotta alá a Szabad Európa Rádióban hallott hír, hogy Bálint Ferenc, a szászrégeni sörgyár volt párttitkára, aki megtagadta,
hogy a mások által megírt magyarellenes beszédet felolvassa, 1987. február 24.-ről
25.-ére virradó éjszaka kiesett szállodájának ablakán, és meghalt.
Különböző sajtótermékekben egyre másra jelentek meg az Erdély történetét
elítélő írások. Az akkor hetvenhét éves író, Gagyi László megszólalása sokakat
megdöbbentett: mivel lehet zsarolni egy ilyen idős embert? Ki és hogyan
kényszerítette, hogy megírja „A szülőföld vonzásában” című, a Vörös Zászló március 14.-i számába
megjelent rettenetes fogalmazását? Egy részletet idézek: „Most is úgy kell, hogy legyen: a szülőföld
életébe nem szólhat bele más, még a legközelebbi szomszéd sem. Százszorosan
igaz, hogy ügyeinket és problémáinkat nem intézhetik másutt, se Pesten, se
sehol, csak itthon, idehaza. Ezért honfitársaimmal visszautasítom az ilyen
kísérleteket, fogadatlan prókátorok bárhol is kezdeményezzék őket. … Egyetértek
pártunk főtitkára Nicolae Ceausescu …” stb.
Ilyen
előzmények után
kapta meg Johanna a parancsot, neki is el kell ítélnie a könyvet, a
Magyar Tudományos Akadémiát és végső soron Magyarországot. A hatalom
szempontjából logikus volt a lépés. A sok nyilatkozat közt legyen
szakvélemény
is, szólaljon meg egy erdélyi magyar történész, egy múzeumi szakember,
miután az MNDT bukaresti plenárisán a történész Demény Lajossal kudarcot
vallottak, ő ugyanis elutasította a felszólalást. Erről azonban a
hatalom emberein kívül szinte senki nem tudott. Johanna
azonnal jelezte, mivel nem olvasta a könyvet, nem tud érdemben
hozzászólni. Az
elhárító választ a múzeum igazgatója elengedte a füle mellett, és
háromnapos határidőt
adott. Ennek letelte után kérte is a cikket, Johanna pedig jelezte, nem
írta meg, és nem is tudja vállalni a feladatot.
– Rendben van,
akkor másként fogjuk a kérdést kezelni – volt a válasz. Hamarosan megtudtuk,
mit jelent a másként kezelés. Dél körül ismét hívnak a telefonhoz:
– Néhány percen
belül egy bizottság elé kell állnom, amely döntést hoz az ügyemben.
– Miféle ügyedben?
– kérdeztem döbbenten.
– Mondom, amit az igazgatóm.
Annyit tudok, hogy többen is jöttek, a megyei pártbizottságtól, a Művelődési
Tanácstól és hamarosan meg kell jelennem előttük.
– Odamegyek – és
már rohantam a kollégáim résztvevő szavaitól kísérve.
Amire megérkeztem,
Johanna már az irodában ült kisírt szemmel, egyedül. Elmondta, hogy a „meghallgatáson”
az igazgató mellett ott volt az intézeti párttitkár, a megyei pártbizottság egy küldötte,
a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanácstól Florin Ciotea és a Securitatenak
az intézetért felelős tisztje. Egy hosszú asztal egyik oldalán ültek
ők öten, Johanna pedig egyedül az asztal másik felén. Igen udvariasan
meghallgatták az érveit, bővebben kifejthette, hogy nem áll rendelkezésére a
könyv, és még a kérdést is feltette, esetleg tudnának-e biztosítani egy
példányt a számára? Ám az elvtársaknak nem volt humorérzékük, talán nem érezték
ki a kérdésből a finom ugratást sem. Ciotea kérdezett:
– Miért kell a
könyv? Nem elég Önnek a Román Kommunista Párt álláspontja? - Itt van az újság,
el lehet olvasni, ha nem olvasta volna még - és eléje tolta a Scanteiat. - Vagy
nem elég Önnek Nicolae Ceausescu elvtárs beszéde?
– Soha nem írtam, és nem is fogok olyan
könyvről írni, amelyet nem olvastam. Ez számomra elsősorban szakmai, de elvi
kérdés is.
– Nézze Bónis
elvtársnő, az igazság az, hogy Önnek nem is kell írnia, mert a cikk már készen
van. Önnek mindössze alá kell írnia azt. Tessék - és eléje tették a gépelt
papírokat, és az írószert. Johanna ekkor felállt, és csak annyit mondott:
– Nem írom alá.
– Nem írom alá.
Ezután megfordult, és kijött. Megkérdeztem:
– Mikor sírtad el magad?
Bosszúsan toppantott:
– Hát nem előttük. Csak amikor ide
visszatértem. - De akkor már a könnyein keresztül el is kacagta magát:
– És bevágtam
magam mögött az ajtót. Azt hiszem, egy kicsit megrepedt a vakolat. Vajon nem
lesz belőle baj?
– Egy biztos
Johanna, ha baj lesz, akkor az nem a vakolat miatt.
– Jó. Akkor most menjünk haza, ma sem téged, sem engem nem fog keresni senki.
Ennyire emlékszem huszonöt év távolából. És arra, hogy napokig, hetekig vártuk a folytatást, de az végül elmaradt. Mi több, az iratcsomómban is hiába keresem a nyomait a történetnek, amelyről alig hiszem, hogy az illetékesnek ne lett volna kötelező jelentést írnia. Ez, ha volt végül, akkor a rendszerváltás után, más iratokkal együtt kikerült az iratcsomómból, ismeretlen helyre. (Az biztos, hogy Johannát 1983-ban még nem figyelték, és ha ez változott volna a későbbiekben, ennek nyoma lenne az én megfigyelési irataim között.
Aztán mégiscsak kisütött a nap még abban az évben. Onnan jött a segítség, ahonnan a legkevésbé vártuk. De ez már egy másik történet.
Ennyire emlékszem huszonöt év távolából. És arra, hogy napokig, hetekig vártuk a folytatást, de az végül elmaradt. Mi több, az iratcsomómban is hiába keresem a nyomait a történetnek, amelyről alig hiszem, hogy az illetékesnek ne lett volna kötelező jelentést írnia. Ez, ha volt végül, akkor a rendszerváltás után, más iratokkal együtt kikerült az iratcsomómból, ismeretlen helyre. (Az biztos, hogy Johannát 1983-ban még nem figyelték, és ha ez változott volna a későbbiekben, ennek nyoma lenne az én megfigyelési irataim között.
Aztán mégiscsak kisütött a nap még abban az évben. Onnan jött a segítség, ahonnan a legkevésbé vártuk. De ez már egy másik történet.
·
Néhány fontos
következtetést le kell vonni a fentiekből.
Valótlan az
állítás, hogy a kommunizmus idején a megalkuvás elkerülhetetlen volt. Sokan
választották a könnyebb utat, kerülve az ütközést a hatalommal, és ma a maguk
mentségére eltúlozzák a kényszerítő körülményeket. Valószínű, hogy a vezető állásban
levő emberekre nagyobb nyomás nehezedett, ők viszont akkor is a rendszer
haszonélvezői voltak, nem áldozatai. A saját döntésük, akaratuk is kellett
ahhoz, hogy gyárigazgatók, iskolaigazgatók, főmérnökök, főszerkesztők legyenek.
És még akkor is volt kiút a kényszer alól. Vincze Gábor jóvoltából köztudott,
hogy Dancsuly András, a MNDT Kolozs megyei elnöke, a
kolozsvári egyetem prorektora is megtagadta 1987. február 25.-én az Erdély
történetét elítélő, magyarellenes szöveg felolvasását.
A bukaresti MNDT ülésén elhangzott nyilatkozatokból több is hivatkozik a szülőföldre, és azt összekapcsolja
a „be nem
avatkozás” Ceusescu-i doktrínájával. Ördögi találmány. A „szülőföld” a
sajátosan erdélyi magyar patriotizmus kulcsszava volt. A népi írók
hagyományait
éltető erdélyi magyar írók gyökereztették a köztudatba, mert Erdély, de
még inkább az
elveszített, a százszor, ezerszer elsiratott haza, Magyarország tiltott
szó volt. A szülőföld viszont nem,
azt igen, szabad volt szeretni. Tamásiig nyúlik vissza ennek a
hagyománya:
„azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. A párt és a
Securitate szakértője a plenáris ülés előtti napon kiosztott beszédekben
ezt a
szót, a szülőföldet kapcsolja össze a be nem avatkozás Ceuasescu által
unalomig
ismételt frázisával. És így jön világra a szörnyszülött gondolat: a
szülőföld
dolgaiba ne szóljon bele Magyarország! A történelmi kényszer teremtette,
sajátosan erdélyi, de mégis magyar patriotizmusnak nincs köze többé
Magyarországhoz. A szekuritáté boszorkánykonyháján kifőzték, hogyan
lehet az
erdélyi magyarságot a román nacionalizmus önkéntes szolgálójává tenni.
Ez a
gondolat tovább él ma is: Magyarország ne szóljon bele a mi dolgainkba! A
Székely Nemzeti Tanács ne tartson ülést Budapesten, mert nekünk, erdélyieknek
itt kell tanácskoznunk, és nem ott! Az ott és itt, a Trianoni határ két
oldalának éles elkülönítése a feladata ma a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa
ma élő örököseinek. Az ő számukra éppen úgy nem létezik egységes magyar nemzet,
amint nem létezett ama februári plenáris ülés magyar szónokainak sem. Mondani
sem kell: a megbízójuk is ugyanaz!
Tizenegyedik bejegyzés
2012. ÁPRILIS 1., SZOMBAT
Tizenegyedik bejegyzés
2012. ÁPRILIS 1., SZOMBAT
13. A Securitate nem szűnt meg 1989-ben
Ez
az állítás több szubjektív benyomásnál. Több közszájon forgó, sztereotip
ítéletnél. Ez az én személyes tapasztalatom, amelyet a Securitate fogdmegjei
által összeállított iratcsomóm tanulmányozásával is szereztem.
Ennek
bevezetéseként fel kell idézni a rendszerváltás utáni Románia egyik fontos, és
egyre inkább feledésbe merülő eseményét.
„1991.
május 21-én Berevoiesti község, Arges megyének ez a csendes települése csupa
nyüzsgés volt. Emberek sokasága tolongott, rendőrök, katonák, újságírók. Az ok,
ami annyi embert összegyűjtött, a volt Securitate megégett és betemetett
dokumentumainak felfedezése egy vízmosásban, nem messze Rausor patakától. A
helyiek közel egy éve tudtak már a „vízmosás kincséről”, de a botrány csak
ekkor tört ki elemi erővel. A Romania Libera 1990 decemberétől közölt Berevoiesti-en kiásott dokumentumokat, de
csak 1991. május 20-án szerveztek egy sajtótájékoztatót, amelyen nyilvánosságra
hozták a dokumentumok forrását. A konferenciát követően egy „expedíciót” szerveztek
a helyszínre, ahol élőben bizonyították a bejelentést.” Ezekkel a sorokkal
kezdődik az a tanulmány (a magam fordításában közlöm magyarul az idézett sorokat), amelyet Diana
Rucinschi, Andreea Caşcaval és Petru Zoltan közölt A Berevoiesti botrány címmel, és amely román nyelven itt
is elolvasható.
Vessünk most egy pillantást a mellékelt ábrára,
a megfigyelési iratcsomóm fedőlapjára. A jobb alsó sarokban kézzel írott dátum
és egy megjegyzés: lezárva 1991. május 28.-án. („Închis la 28.05.1991.”) Azaz a Berevoiesti-botrány után pontosan
egy héttel, és közel másfél évvel a rendszerváltás után zárták le azt az
iratcsomót, amelyet a Securitate 1974. október 22-én nyitott meg az én
megfigyelésemre, és amelybe az utolsó – számomra is hozzáférhető – beírást a
rendszerváltás után, 1990. április 14-én „követték el”. A Román Hírszerző Szolgálat – nyilvánvalóan a botrány hatására – elkezdte a Securitate
irattárának rendezését, hiszen abban a pillanatban repült már a nehéz kő, de
azt, hogy hol áll meg, kit hogyan talál meg, senki nem tudta még.
 |
| Az iratcsomót az RHSZ vette mikrofilmre 1991-ben |
Nincs kétségem afelől, hogy ma is
megfigyelnek. Jóllehet, a Székely Nemzeti Tanács által képviselt
autonómiatörekvés egy, a román parlament elé terjesztett törvénytervezetben ölt
testet, amely Románia közigazgatási reformjába is beilleszthető, így normális
körülmények között nem lehetne a székelyek törekvését román nemzetbiztonsági
kockázatként értékelni, ám Romániában ennek hivatalos megítélése továbbra is
1989 előtti mentalitásra épül, amely a puszta létünket is veszélyforrásként
értékeli, a Román Hírszerző Szolgálat pedig, elődjének a szerepét betöltve, változatlanul
politikai rendőrségként működik. Magát a sorozatot is azért indítottam, hogy
erre felhívjam a figyelmet. Míg a Securitatéról szóló visszaemlékezések
többsége arról szól, hogy a múltat nem szabad elfeledni, én folyamatosan arról
beszélek, hogy nem a múlton van a hangsúly, hanem a jelenen. A Securitate
ugyanis nem szűnt meg 1989-ben, ahogyan azt a forradalom hevében hangoztatták,
és ahogyan ezt a közvélemény tudni véli. Én magam is elhittem – le is írtam e
sorozat második bejegyzésében –, hiszen közszájon forgott az ünnepelt tény ’89
decemberében: a szekusok három hónapi végkielégítést kaptak, az intézményt
pedig megszüntette a forradalom. A marosvásárhelyi események igazi indoka is ez
volt: a Securitatét helyreállítani, ha más néven is. Valójában csak
elfogadtatni, tehát törvényesíteni kellett az intézmény működését, amely
megszakítás nélkül tevékenykedett a rendszerváltás után is.
A fent idézett tanulmány is erről számol
be A Securitate túlélte a forradalmat alcímmel. A Berevoiesti ügyet
vizsgálva a szerzők megtalálják Gelu Voican Voiculescunak, a nemzetbiztonság
főnökének 1. számú parancsát, amely világosan elrendeli, hogy az Állambiztonsági
Főosztály Igazgatóságai (Directiile Departamentului de Securitate a Statului)
továbbra is fennmaradnak, csupán a személyi állományukat kell a hadsereg tisztjeivel
kiegészíteni.
A Berevoiesti-ügyet vizsgáló Parlamenti
Bizottság a választások előtt javasolta, hogy a választások után alakuljon új
bizottság, és az folytassa majd a vizsgálatot. Ilyen bizottság azonban soha
többé nem alakult. A román politikai osztályból hiányzott az akarat a vizsgálat
folytatására. Így az átmenet a Securitate és a Román Hírszerző Szolgálat között
– néhány elfelejtett botránytól eltekintve – sima volt.
És ez az a pillanat, amikor egy észrevétel
erejéig vissza kell térnem az iratcsomóm fedőlapjához. Egy négyszögű
bélyegzővel ütötték rá, hogy a 05081 számú, Maros megyei katonai egység 1991.
január 7-én mikrofilmmásolatot készített róla. Korábban említettem már, hogy
édesapám iratcsomóját 1978. augusztus 5-én vette mikrofilmre a Securitate, és
ezt az én iratcsomómra ütött bélyegző lenyomatának tökéletes mása adta
tudtomra. Azt a fáradtságot nem vette magának a Maros megyei Román Hírszerző Szolgálat,
hogy bár egy új bélyegzőt csináltasson, tehát nemcsak a módszer volt ugyanaz
1991-ben, mint 1978-ban, de még az árulkodó bélyegző is.
14. Egy megfigyelt irredenta a damaszkuszi úton
Markó Béla megfigyelésének iratait közel ötszáz oldalas könyvben közli (Egy irredenta hétköznapjai, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009). Ezek azonban szinte kizárólag megfigyelési jegyzőkönyvek. Bevallom, nem érdekel, mit rögzítettek – amint ő mondja: a kukkoló szekusok – a lakását, vagy telefonját lehallgatva. Ezért fölöslegesen soknak tűnik az ötszáz oldal. Annál inkább érdekel például az, hogy az ő megfigyelési iratcsomójáról is mikrofilmet készített a Román Hírszerző Szolgálat Maros megyei egysége (UM 05081), a már ismerős bélyegző lenyomata szerint. Ennek időpontja 1991. június 26., azaz jó hónappal Berevoiesti utáni. Még ennél is jobban érdekel az, miért hagyta ezt szó nélkül az RMDSZ volt elnöke?
Markó Béla megfigyelésének iratait közel ötszáz oldalas könyvben közli (Egy irredenta hétköznapjai, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009). Ezek azonban szinte kizárólag megfigyelési jegyzőkönyvek. Bevallom, nem érdekel, mit rögzítettek – amint ő mondja: a kukkoló szekusok – a lakását, vagy telefonját lehallgatva. Ezért fölöslegesen soknak tűnik az ötszáz oldal. Annál inkább érdekel például az, hogy az ő megfigyelési iratcsomójáról is mikrofilmet készített a Román Hírszerző Szolgálat Maros megyei egysége (UM 05081), a már ismerős bélyegző lenyomata szerint. Ennek időpontja 1991. június 26., azaz jó hónappal Berevoiesti utáni. Még ennél is jobban érdekel az, miért hagyta ezt szó nélkül az RMDSZ volt elnöke?
A könyv
előszavából megtudom erre is a választ:
„Miközben kormánytagként azt a különös
ellentmondást is el kellett fogadnom, hogy az én asztalomra is kerültek
titkosszolgálati jelentések, és ugyanakkor rólam is készültek ilyenek.
Viszonylagossá válik minden, és egyre távolodnak tőlünk a gyermekkor abszolút
értékei és ítéletei. De szabad-e ezt elfogadnunk? Vajon csak afféle értelmiségi
kényeskedés lenne feketére és fehérre bontani a mindennapok szürkeségét? Hiszen
az emberi társadalmak így vagy úgy ősidőktől fogva legalizálták a leskelődést,
a hallgatózást… és valóban lehet hallgatózni az állampolgár érdekében is.”
Úgy tűnik, Markó
Béla észre sem vette, hogy fordított irányba sodródik a damaszkuszi úton.
Irredenta üldözöttből az üldözők közé, még pontosabban föléjük került. A megfigyelés
megrendelői, felhasználói közé. Fel is menti önmagát – ugye nem meglepő –, s
mentő körülménye az erkölcsi relativizmus. Attól függ a megfigyelés, az üldözés
erkölcsi megítélése, hogy honnan nézzük. Ami jogsértő volt ’89 előtt, az szolgálhatja
ma az állampolgárok érdekeit is. Mindössze ésszerű keretek közé kell szorítani
az üldözöttek jogfosztását, be kell őket is vonni a döntésekbe, tiszteletben
kell tartani a „kölcsönösség és a testületi döntések elvét.” Mintha elfeledné,
hogy a hatalom birtokosai a jogsértéseket minden időben az állampolgárok
érdekében követik el, és megtalálják a korszaknak megfelelő retorikát a maguk
felmentéséhez.
De túl az általánosságokon, nézzük meg azt is, mi volt az ára annak, hogy a hatalom birtokosa legyen, megkapva kiváltságként az íróasztalára tett titkosszolgálati jelentéseket is. Markó Béla a román politikusokat megelőzve, elsőként mondta ki, a Székely Nemzeti Tanács népszavazás-kezdeményezése alkotmányellenes. Valójában a román alkotmánynak egy téves, antidemokratikus és jogsértő értelmezése az, amelyre az autonómia ellenzői a népszavazás elleni érveiket alapozták. Ezek után, a könyvének elolvasása nélkül is tudtam, a Securitate átkeresztelt utóda neki is fog jelenteni.
Tizenkettedik bejegyzés
2012. ÁPRILIS 9., HÉTFŐ
- A háború idején
az óvóhelyen is szültek az anyák. Az idők kegyetlenséget mindig felülírja az
élet, és ma azért nem annyira rossz a helyzet. Legalább bombák nem hullnak az
égből.
Elgondolkodtató apróságra figyeltem fel. Bukaresti megfigyelőmnek, Bota Emilnek
a nevét is hiába keresem a CNSAS által nyilvánosságra hozott névsorban, ilyen
nevű tiszt nincs. Megtalálom viszont a Tőkés László által nyilvánosságra hozott
szekus névsorban. Ennek megfelelően 1988-ban a Maros megyei Securitatén volt
egy Bota Emil nevű kapitány. Markó Béla megfigyelési iratcsomójában, egy
1989-es jelentést Bota Emil őrnagy ír alá. A CNSAS nyilvántartásában azonban
„egyikük” sem szerepel. Az idézőjellel nyilván arra akartam utalni, hogy a
három szerintem egy és ugyanaz. Ami érthetetlen: miért nem lehet a román
politikai rendőrség teljes állományának névsorát, adatait nyilvánosságra hozni
húsz évvel a rendszerváltás után? Hogyan lehetséges az, hogy van olyan név,
mint a Bota Emilé például, amely már három különböző, a CNSAS által
tanulmányozásra évekkel korábban kiadott iratcsomóban szerepel, az intézmény
számára mégis láthatatlan? A neve bukkan fel itt, ott, de se arca, se
személyleírása, se életrajza nincs. Mint egy árnyéknak. Lehet, hogy
találkozom vele néha az utcán. Ő tudja, hogy én ki vagyok, az én tekintettem
pedig átsiklik rajta. Ki látja meg közülünk az árnyékok árnyait?
Tizenharmadik bejegyzés
2012. július 27., péntek
16. Hiányzó lapok: munkahelyi házkutatás
Mint azt korábban
megírtam, 1977 tavaszától az Elektromaros vállalat kábelgyári
részlegének kutatólaboratóriumában.dolgoztam.
A vállalati szekus, Ignat Alexandru őrnagy megtette
a „szükséges intézkedéseket” a megfigyelésem folytatására, ám az első,
írásos kábelgyári jelentés az iratcsomómban csak 1985 májusában jelenik
meg. A
„Constantin” fedőnevű informátor ekkor szóban jelent Ghile Gavrila
hadnagynak.
Az iratcsomó tartalmaz még két, szintén általa írt jelentést, az egyiket
1986.
július.30.-án, a másikat 1988. január 12.-én írta. Ezek a jelentések
semmitmondóak, hacsak nem tekintjük beszédesnek a besúgó kolléga egyik
megjegyzését: szerinte pszichikailag nincs valami rendben velem, mert
minden
összefüggés nélkül váltok témát a beszélgetések során. Valóban. A
provokációkat
nem hallottam meg, a legártatlanabb arccal tértem át más témára, s ha a
Constantin fedőnév azt takarja, akit sejtek, akkor csak megerősíteni
tudom, óvatos és távolságtartó voltam a vele folytatott
beszélgetésekben.
Rövid vívódás után
döntöttem: bizalmasan továbbadom az információt, azzal, hogy más is
négyszemközt adja tovább. Nyilván ez az óvatosság alig nyújtott bármi
ellen
is védelmet, óhatatlanul eljuthatott Constantin barátunk révén a
szekuhoz is, hogy előre tudunk a "rajtaütésről".
De túl az általánosságokon, nézzük meg azt is, mi volt az ára annak, hogy a hatalom birtokosa legyen, megkapva kiváltságként az íróasztalára tett titkosszolgálati jelentéseket is. Markó Béla a román politikusokat megelőzve, elsőként mondta ki, a Székely Nemzeti Tanács népszavazás-kezdeményezése alkotmányellenes. Valójában a román alkotmánynak egy téves, antidemokratikus és jogsértő értelmezése az, amelyre az autonómia ellenzői a népszavazás elleni érveiket alapozták. Ezek után, a könyvének elolvasása nélkül is tudtam, a Securitate átkeresztelt utóda neki is fog jelenteni.
Tizenkettedik bejegyzés
2012. ÁPRILIS 9., HÉTFŐ
15. Komplex intézkedési terv
1988. február
23-án Ghile Gavrila főhadnagy „komplex intézkedési tervet” készített a
megfigyelésemre. Ezen a napon a fiam, első gyerekünk éppen öt napos volt, és én
állandó sürgésben készültem a pillanatra, amikor hazavihetem a szülészetről. Korábbi
bejegyzésben utaltam már rá, hogy 1987-ben mégis kisütött a nap, ám a
magyarázattal adós maradtam. A fiam születése és az azt megelőző boldog
várakozás volt az, ami a diktatúra mindennapi szorítását enyhítette. Emlékszem
1988 januárjának egy estéjére, amikor szokásos esti sétánkon apámmal és Oláh
Tiborral találkoztunk a főtéren. Tibor bácsi mondta ekkor Johannának:
 |
| 1988. augusztus: az állambiztonsági kockázat hat hónapos |
Nekem
pedig eszembe sem
jutott a Securitate, nem érdekelt a megfigyelés, nem érdekeltek a
köröttem lábatlankodó informátorok, és semmi a világon a családomon
kívül. A
CNSAS bukaresti olvasótermében szembesültem először a ténnyel, hogy a
megfigyelőim ebben az időszakban is szorgosan munkálkodtak. Az
intézkedési terv
feladatait szeptember elsejéig kellett végrehajtani. Hat hónapossá
cseperedett ez alatt a fiam. A lakásomon lefolytatott nyomozás, a titkos
megfigyelés során,
amint azt az intézkedési terv elrendeli, többször is láthattak,
észlelhettek úgy,
amint a mellékelt képen látható vagyok: a fiammal a karomon. A kép
hiánypótló lehet
a román nemzetbiztonság számára. Akkori „kapcsolataimról, és azok
természetéről”,
valamint mindennapi elfoglaltságaimról, ha megkésve is, de majdnem
mindent
elárul. („Komplex nyomozást kell lefolytatni a lakásán, hogy mindennapi
elfoglaltságát, életmódját, az általa látogatott társaságokat, valamint a
kapcsolatait és ezek természetét megismerjük.”)
 |
| Az intézkedési terv magyar fordításban |
Annak, hogy Ghile
hadnagy fogalmazását egészében lefordítottam magyarra több oka is van. Más-más
okokból ugyan, de szinte minden részlete fontos.
Itt van például a
záró mondat: „Az operatív helyzet alakulásától függően a jelen tervet újabb
intézkedésekkel bővíthetjük.”
Az Állambiztonsági
Szolgálatok Történeti Levéltárának Internetes folyóiratában, a Betekintőben, Papp
István Markó Béla könyvét (Egy irredenta hétköznapjai, Pallas-Akadémia
Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) ismertetve veti papírra:
„Ugyanakkor a
lehallgatási jegyzőkönyvek olvasójának nem lehet kétsége afelől, hogy az
1987-es terv csupán az első szintet jelentette Markó Béla
megrendszabályozásában, hiszen a szöveg így zárul: »Az operatív helyzet
alakulásától függően a jelen tervet újabb intézkedésekkel bővíthetjük»”
Egyértelmű, hogy a
záró mondat kötelező befejezése volt minden intézkedési tervnek, mint ilyen
teljesen alkalmatlan arra, hogy a nimbuszteremtő igyekezet nyersanyaga legyen.
Az intézkedési
terv több részlete is arra világít rá, hogy az iratcsomót megcsonkították,
illetve utal egy olyan megfigyelési iratcsomóra, amelyet „AZ ENERGETIKUS”
fedőnév alatt állítottak össze a nevemre, és amelyet nem kaptam kézhez.
Nem
valószínű,
hogy a határidő leteltével, 1988. szeptember 1. után, Ghile hadnagy ne
jelentett
volna ismét a feladatok teljesítéséről. Érthetetlen és indokolatlan,
hogy ez az
utolsó önálló dokumentum az iratcsomóban, amelyet 1991. május 28-án
zártak le,
és amelyről 1991. január 7-én mikrofilmmásolat készült, hiszen az egész
„komplex intézkedési terv” éppen a megfigyelés fokozásáról szól. Furcsa
az is,
hogy hiányzik az iratról Moldovan Vasile alezredesnek, a II. Ügyosztály
főnökének a jóváhagyó aláírása.
Ghile Gavrila, aki
1986 júliusában hadnagyként kommentálja „Constantin” fedőnevű besúgó kollégám
jelentését, a mellékelt intézkedési tervet már főhadnagyként írja alá. A nevét
hiába keresem a CNSAS honlapján, úgy tűnik, eddig senki nem kérte az
azonosítását, én pedig a megfigyelőim és besúgóim leleplezésére vonatkozó,
2010 márciusában benyújtott kérésemre még nem kaptam választ. Lesz-e válasz egyáltalán?
Elgondolkodtató apróságra figyeltem fel. Bukaresti megfigyelőmnek, Bota Emilnek
a nevét is hiába keresem a CNSAS által nyilvánosságra hozott névsorban, ilyen
nevű tiszt nincs. Megtalálom viszont a Tőkés László által nyilvánosságra hozott
szekus névsorban. Ennek megfelelően 1988-ban a Maros megyei Securitatén volt
egy Bota Emil nevű kapitány. Markó Béla megfigyelési iratcsomójában, egy
1989-es jelentést Bota Emil őrnagy ír alá. A CNSAS nyilvántartásában azonban
„egyikük” sem szerepel. Az idézőjellel nyilván arra akartam utalni, hogy a
három szerintem egy és ugyanaz. Ami érthetetlen: miért nem lehet a román
politikai rendőrség teljes állományának névsorát, adatait nyilvánosságra hozni
húsz évvel a rendszerváltás után? Hogyan lehetséges az, hogy van olyan név,
mint a Bota Emilé például, amely már három különböző, a CNSAS által
tanulmányozásra évekkel korábban kiadott iratcsomóban szerepel, az intézmény
számára mégis láthatatlan? A neve bukkan fel itt, ott, de se arca, se
személyleírása, se életrajza nincs. Mint egy árnyéknak. Lehet, hogy
találkozom vele néha az utcán. Ő tudja, hogy én ki vagyok, az én tekintettem
pedig átsiklik rajta. Ki látja meg közülünk az árnyékok árnyait? 
Tizenharmadik bejegyzés
2012. július 27., péntek
16. Hiányzó lapok: munkahelyi házkutatás
 | |||||||
| Kollégám, a Constantin fedőnevű informátor jelentése |
Nyoma sincs
azonban az iratcsomóban annak a munkahelyi házkutatásnak, amelyet
Constantin első szóbeli és első írásos jelentése között ejtettek meg a
laborban, 1986 elején.
Főnököm olvasott, tájékozott műszaki értelmiségi, aki kiváló gyakorlati érzékével,
szellemes újításokkal vívott ki magának elismertséget a gyárban, kezdettől
baráti módon viszonyult hozzám, de elmondhatom, hogy a többi kollégához is.
Az említett
időszakban, egy napon lehívott a gyárudvarra, nyilván, hogy a lehallgató
készülékek hatósugarából kikerüljünk. Elmondta, hogy megkereste a
szekuritáté
két tisztje, akik holnap ismét eljönnek, mert át akarják vizsgálni a
laboratóriumot. Neki el kell távolítania bennünket egy órára. Azért
mondja el,
mert megérzése szerint ez a házkutatás nekem szól, a politikai rendőrség
rám
kíváncsi. Legyek felkészülve, a szekrényemet, fiókomat át fogják
vizsgálni, de
megkért, ne szóljak senkinek, mert nagyon nagy bajba kerülhet, ha
kiderül, hogy
figyelmeztetett. Nehéz helyzetbe kerültem. Egyik kolléganő férje, ismert
marosvásárhelyi
vállalatvezető, a két, megmaradt magyar gyárigazgatóból az egyik, akár
ellene is irányulhat a vizsgálat, de olyanok is bajba kerülhetnek,
akikre most nem különösebben figyelnek. Tiltott, magyarországi
folyóiratok,
könyvek lehettek egyik-másik kolléga íróasztalának fiókjában.
 |
| Constantin jelentése magyarul |
Másnap reggel
valóban megérkezett a két civil ruhás belügyi tiszt, bevonultak főnökünk irodájába,
aki ezek után - maga mögött betéve az ajtót - közölte velünk, hogy munkavédelmi eligazítást fog tartani a
szomszédos épületben, a munkavédelmi részleg irodájában. Fonák helyzet volt.
Mindenki tudta, hogy miről van szó, és mindenki úgy tett, mintha természetesnek tartaná
az egészet. Főnökünk roppant feszült volt, azt a pár ártatlan kérdést, illetve a
javaslatot, hogy maradjunk a laborban, ingerülten elhárította. Nyomott
hangulatban ültünk egy órát egy kis előadóteremben, ahol a főnök hangosan
felolvasott nekünk a munkavédelmi törvényből.
Amint
visszatértünk a laborba persze azonnal a fiókjaimat vizsgáltam meg. A
házkutatók nem törődtek a látszattal, semmi sem úgy volt, ahogy hagytam.
Tekintettel arra,
hogy ennek az epizódnak sem volt nyoma az iratcsomómban, és korábban
már felsorolt jelek is arra utaltak, hogy abból több oldal is hiányzik,
de tudva, hogy 1991. január 7.-én a Román Hírszerző Szolgálat
mikrofilmet készített az egész iratcsomóról, (édesapám iratcsomójáról
ugyanezt 1978-ban megtette a Securitate), 2012 április 6-án írásban
kértem a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól, hogy a
jelzett mikrofilmeket is tanulmányozhassam, bízva abban, hogy ott a
teljes anyagot, hiánytalanul megtalálom. Az intézmény, május
harmadikán kelt válaszában, arról tájékoztatott, hogy a kiegészítő
vizsgálat nem hozott eredményt, nincs más anyag, sem papíron sem
mikrofilmen a CNSAS irattárában, mint amit eddig tanulmányozhattam.
 | |
| A CNSAS válaszlevele: a RHSZ által 1991. január 7.-én, az iratcsomómról készült mikrofilm nincs náluk |
Tudomásul veszem, hogy Romániában a múlt átláthatóságának megvannak a
korlátai. Tudomásul veszem, de nem nyugszom bele. Meggyőződésem, hogy
Romániában ma is nagyobb a volt politikai rendőrség és átmentett
utódszervezetének a politikai befolyása, mint azt sokan elképzelik. A
hatalmuk fenntartásának épp az állampolgárok közömbössége az egyik
eszköze. Rajtunk múlik, hogy ne így legyen. Ne feledjük, ez nem pusztán a
románok ügye. A magyar besúgók, és a magyar tartótisztek és közöttünk
élnek, és akár feladatot teljesítenek ma is.
Tizennegyedik bejegyzés
2013. április 11.,csütörtök
Apám elbúcsúzott
tőlünk, és átadta nekem Asztalos Istvánról írt, kiadás előtt álló könyve kéziratának egy példányát. Arra
kért: őrizzem meg, és adjam majd át a fiamnak. Az én tizenhárom éves fülemnek
ez roppant ijesztően hangzott. Évek óta dolgozott az Asztalos Istvánról szóló
monográfiáján, és én úgy tudtam, könyv lesz belőle, amit rövidesen a
könyvesboltok kirakatában is láthatok. Miért kellene nekem őriznem? Átadnom a
fiamnak?
- Édesapátok
párttag. Ahhoz, hogy letartóztassák, előbb ki kell zárniuk a pártból. Amíg ez
nem történik meg, addig nincsen ilyen veszély.
Amikor az előzetes
bűnügyi vizsgálatot lezárták, akkor Édesapámat egy pártszankcióval büntették,
és leváltották a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar nyelv és irodalom
tanszékének éléről. Új vezetőt nem neveztek ki helyette, hanem összevonták a
magyar katedrát a románnal, amely filológia katedra néven működött tovább,
román vezetés alatt. 1980-ban magát a Főiskolát is megszüntették, és Édesapám
munkanélküli volt abban a Romániában, ahol hivatalosan nem volt
munkanélküliség. Nyárád-Szentlászlón gazdálkodott, és írta a könyvét Illyés
Gyuláról.
18. A csatolt, román nyelvű feljegyzés magyar fordításban:
Tizennegyedik bejegyzés
2013. április 11.,csütörtök
17. Az Izsák József ügy
 |
| Izsák József 1961-ben - Marx József felvétele |
Több mint egy év
telt el azóta, hogy a nyolcadik bejegyzésben beszámoltam arról, hogy
Bukarestben belepillanthattam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos
Tanács székhelyén Édesapám iratcsomójába. A közelmúltban átvehettem az
igényelt fénymásolatokat is. Igaz, hogy egy-egy nevet lefestettek, de a
lényeget
módom van elmélyültebben tanulmányozni itthon. Ez nem kevés. Megtehetem,
amire
jó esztendeje készülök már, amikor ezt írtam: emlékeimmel segíteni fogom
a
jövendő történészeinek munkáját, ez lehet a dolgom.
A nyolc
iratcsomóból az első öt a megfigyelés különböző intenzitású hullámairól szól,
az utolsó három lehallgatási jegyzőkönyveket, levelek fordításait,
másolatait tartalmazza.
Az első (a CNSAS
bélyegzője szerint 419 oldal) az 1961. szeptember 25.-én elrendelt megfigyelés
időszakát fogja át 1966. november 14.-ig. Itt elsősorban az állambiztonsági
szervek apámra vonatkozó belső levelezése olvasható. A második kötetben (263
oldal) ugyanezen időszak ügynöki jelentései lelhetők fel és az operatív
megfigyelés jegyzőkönyvei.
A harmadik kötet
az 1975-től 1983-ig terjedő időszakot fogja át hetvenegy oldalon, a negyedik
pedig huszonkét oldalon az 1983-tól 1989 májusáig terjedő időszakot.
Az ötödik
iratcsomó (14 oldal) 1987-88 évekre vonatkozó iratokat tartalmaz.
Hatodik kötet: (63
oldal): lehallgatási jegyzőkönyvek 1976-1978
Hetedik kötet:
(345 oldal): lehallgatási jegyzőkönyvek 1962- 1966
Nyolcadik kötet (251
oldal): lehallgatási jegyzőkönyvek 1974 – 1976.
Ez
összesen 1448 oldal. Valójában sokkal több, mivel a számozás során a lapokat és
nem az oldalakat számozták, és elég gyakran írtak a lapnak mindkét oldalára.
*
Apám elbúcsúzott
tőlünk, és átadta nekem Asztalos Istvánról írt, kiadás előtt álló könyve kéziratának egy példányát. Arra
kért: őrizzem meg, és adjam majd át a fiamnak. Az én tizenhárom éves fülemnek
ez roppant ijesztően hangzott. Évek óta dolgozott az Asztalos Istvánról szóló
monográfiáján, és én úgy tudtam, könyv lesz belőle, amit rövidesen a
könyvesboltok kirakatában is láthatok. Miért kellene nekem őriznem? Átadnom a
fiamnak?
Távozása után,
Édesanyám bekapcsolta a rádiót, és maga mellé ültetett minket. Elmondta, a
lakást lehallgatják, azért beszélgetünk hangos zeneszó mellett. Majd arról beszélt, hogy Édesapánk
ellen eljárást folytat a román politikai rendőrség, a Securitate. Államellenességgel
vádolják, nacionalizmussal, és kilátásba helyezték a letartóztatását is. Most
Bukarestbe ment, hogy kihallgatást kérjen a párt Központi Bizottságánál. Sok
mindent elmesélt, s fény derült az elmúlt hónapok fojtott suttogásainak
titkára. Én azt kérdeztem, haza fog jönni
még? Nem fogják éppen Bukarestben letartóztatni?
- Édesapátok
párttag. Ahhoz, hogy letartóztassák, előbb ki kell zárniuk a pártból. Amíg ez
nem történik meg, addig nincsen ilyen veszély.
Arra kérdésre,
hogy mi váltotta ki a Securitate kiemelt figyelmét, azt mondta:
- Tudjátok, hogy
Édesapátok a magyar nyelv és irodalom katedra tanszékvezető tanára. Az ellen
folyó hadjárat valószínű a magyar tanszék ellen irányul, és végső soron a cél,
megszüntetni a magyar nyelv és irodalom tanárok képzését Marosvásárhelyen.
A továbbiakban
felkészített arra, hogy minket is kikérdezhetnek. Vigyázzunk a provokátorokra.
Elmondta, hogy milyen kérdésekkel találkozhatunk, és mit kell felelnünk. Közel
ötven évvel a történtek után a kezemben tartom azt az összefoglaló feljegyzést,
amelyet a marosvásárhelyi Securitate négyévi megfigyelés (1961-1965) összegzéseként
készített, és amely összefoglalja az Édesapám ellen megfogalmazott vádakat és a
végén kilátásba helyezi a letartóztatását, és bíróság elé állítását. Az iratot teljes egészében mellékelem, úgy az
eredetit, mint annak, általam végzett magyar fordítását. Annyit teszek hozzá, hogy
az a határozat, amely a bűnügyi eljárás elutasításáról dönt, és amely a
letartóztatás rémképét elhárítja 1966. október 18.-án keltezett. Egy esztendeig
tartott az a lidércnyomás, amely kitörölhetetlenül belevésődött gyermeki
emlékezetembe, de amelynek tényleges kiváltó okát jóval később értettem meg.
Amikor az előzetes
bűnügyi vizsgálatot lezárták, akkor Édesapámat egy pártszankcióval büntették,
és leváltották a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar nyelv és irodalom
tanszékének éléről. Új vezetőt nem neveztek ki helyette, hanem összevonták a
magyar katedrát a románnal, amely filológia katedra néven működött tovább,
román vezetés alatt. 1980-ban magát a Főiskolát is megszüntették, és Édesapám
munkanélküli volt abban a Romániában, ahol hivatalosan nem volt
munkanélküliség. Nyárád-Szentlászlón gazdálkodott, és írta a könyvét Illyés
Gyuláról. 18. A csatolt, román nyelvű feljegyzés magyar fordításban:
Feljegyzés
1965.október 26.
A
Belügyminisztérium Maros Magyar Autonóm Tartományi Igazgatóságának szervei
megfigyelték és dokumentálták az ellenséges és nacionalista tevékenységét nevezett
Izsák Józsefnek, aki 1921. augusztus 1.-én született
Sepsiszentgyörgyön, Brassó megyében, József és Anna fia, magyar nemzetiségű
román állampolgár, tanulmányait a bölcsészeti karon folytatta, foglalkozása:
egyetemi előadó tanár a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán, a magyar nyelv és
irodalom katedra tanszékvezető tanára, RKP tag, a múltban tagja volt a
Kolozsvári Magyar Diákszövetségnek, büntetlen előéletű, nős, két gyermek apja,
állandó lakcíme: Marosvásárhely, Lupeni utca 1 szám.
Fentnevezett
terhére megállapítást nyert, hogy fentnevezett 1940-1944 időszakban tagja volt
a Kolozsvári Magyar Diákszövetségnek, és részt vett a nacionalista-soviniszta
diákmozgalmakban.
A magyarországi
ellenforradalom időszakában a szóban forgó személy az események hatása alatt
revizionista nézeteket fogalmazott meg, még az „Utunk” irodalmi folyóirat
hasábjain is, és csatlakozott a „szabad” irodalom áramlatához, támadva a pártos
irodalmat a sematizmus elleni küzdelem álcája alatt.
Az 1959-1962 évek
időszakában, amikor a marosvásárhelyi tankönyvkiadónál dolgozott
főszerkesztőként, több alkalommal volt magyar nacionalista megnyilvánulása, azt
állítva, hogy a tankönyvekben a magyar íróknak szánt terjedelem, illetve a
román szerzők befoglalása a romániai magyar irodalom elsorvasztását célozza. A
továbbiakban kifejtette, hogy a tankönyvekben a magyar íróknak szánt terjedelem
korlátozása a magyar tannyelvű iskolák kiadójának fokozatos felszámolásához fog
vezetni.
A Marosvásárhelyi
Pedagógiai Főiskolán a magyar nyelv és irodalom tanszék tanárai előtt többször
megrágalmazta pártunknak és hazánk kormányának nemzetiségi politikáját, azt
állítva, hogy az együttélő magyar nemzetiség nem élvez egyenlő jogokat a
románnal. Továbbá azt állította, hogy a magyar tagozat a Pedagógia Főiskolán
elsorvadóban van, amely a felszámolásához fog vezetni, és fokozatosan rá fognak
térni a magyar tannyelvű iskolák felszámolására.
Több alkalommal
kijelentette, hogy azokat a diákokat, akik az intézet magyar tagozatán végeztek,
olyan iskolákba helyezték, ahol román nyelvet és irodalmat tanítanak, a
magyarral pedig olyanok foglalkoznak, akik nem rendelkeznek a szükséges szakmai
felkészültséggel, mivel ennek a tantárgynak senki nem tulajdonít jelentőséget,
és ezért nincsen távlata a magyar tannyelvű iskoláknak.
Ezzel a kérdéssel
kapcsolatban még kijelentette, hogy egyes esetekben a magyar nyelvet és
irodalmat román nemzetiségű tanárok tanítják, és ez szándékos, mivel nem érdek
a kívánt hatásfok elérése, ezért a tanulók nem tudják a tantárgyat elsajátítani,
amely hasonlóan a magyar nyelv és irodalomoktatás felszámolásához fog vezetni.
Többször uszította
a beosztása alá tartozó tanárokat, hogy lépjenek levelezés útján kapcsolatba a
Pedagógiai Főiskolát végzett magyar nemzetiségű tanárokkal és biztassák őket,
hogy harcoljanak azért, hogy kapjanak magyar katedrát azokban az iskolákban,
ahová kihelyezték őket.
1963-től a mai
napig több alkalommal is kifejezte elégedetlenségét, hogy egyes külföldi
folyóiratok, amelyre az intézet előfizetett nem érkeznek meg időben, vagy nem
érkeznek meg egyáltalán. Ezzel a helyzettel kapcsolatban számos nacionalista
megnyilvánulása volt, azt állítva, hogy ez egy, az állami hatóságok által
szándékosan teremtett helyzet, hogy elszigeteljék a hazánkban élő magyar
tudósokat a magyarországi dokumentációs forrásoktól. Azt is kijelentette, hogy
ez megnehezíti annak a tantestületnek a szakmai tevékenységét, amely a magyar
nyelvvel és irodalommal foglalkozik és ez a romániai magyarság kulturális
színvonalának csökkenéséhez fog vezetni.
IZSÁK JÓZSEF több
alkalommal is arra ösztönözte a beosztása alá tartozó tanárokat, hogy legyenek
nagyon igényesek a magyar nyelv és irodalomszakra beiratkozott román diákokkal,
azt állítva, hogy ezeket, miután végeznek, magyar iskolákba helyezik, és mivel
nem tudnak jól magyarul, román nyelven fognak tanítani. Hasonlóan kijelentette,
hogy a román nyelv és irodalom tanárai zaklatják a magyar nemzetiségű diákokat.
Az 1964-1965 évek
során nevezett IZSÁK JÓZSEF több alkalommal kijelentette a meghallgatott tanúk
jelenlétében, hogy hazánkban az együttélő magyar nemzetiség elrománosítása
folyik. Azt állította, hogy a magyar tannyelvű iskolákban tanuló magyar
diákoknak nincsen jövőjük, csak azoknak van, akik román tagozatra iratkoztak.
Hogy ez egy szándékos intézkedés, amelynek célja a magyar diákok
elrománosítása, és a magyar tannyelvű iskolák felszámolása.
Hasonló módon
riasztó és tendenciózus híreszteléseket terjesztett, hogy Erdély területén
folytatódna a bukaresti, olténiai vagy más helyekről származó románok
betelepítése, és ezt azért teszik, hogy Magyarországnak ne lehessen többet
területi követelése Erdélyre vonatkozóan.
1964 nyarán a
magyar nyelv és irodalom katedra egyes tudományos dolgozatainak az elemzésekor
IZSÁK JÓZSEF többek között kijelentette, hogy az Avas népessége voltaképpen
elrománosított magyar, és ma ezért tekintik őket románnak.
Hasonlóan
1964-ben, amikor hazánk különböző nemzetiségű polgárainak a kivándorlásáról
volt szó, a szóban forgó személy azt állította, hogy csak a magyarok
védtelenek, ezért tekintik másodrendű állampolgároknak, amiért el lehet
románosítani őket.
1965-ban, az RKP
Központi Bizottságának új főtitkára megválasztásakor kijelentette, hogy azért
választották meg, mert a román értelmiség körében nagy népszerűségnek örvend,
mivel nacionalista politikát folytat a románok javára és az együttélő
nemzetiségek rovására.
1965 nyarán IZSÁK JÓZSEF
kiutazási engedélyt kért az illetékes hatóságoktól a Magyar Népköztársaságba. Miután
tudomást szerzett arról, hogy a kiutazását nem hagyták jóvá, többek előtt
kijelentette, hogy a hazánkban az együttélő magyar nemzetiséghez tartozó
emberek egy bizonyos kategóriája, mint tanárok, írók nem kapnak kiutazási
engedélyt a Magyar Népköztársaságba, hogy ne tudjanak mesélni a romániai magyar
népesség helyzetéről, arról hogy egy elrománosító eljárásnak vannak alávetve.
Több alkalommal
kijelentette, hogy az együttélő magyar nemzetiség művelődése elmaradott
amiatt, hogy elszigetelt a magyarországi dokumentációs
forrásoktól, dicsőítve közben a magyarországi liberalizmust.
A fenti
cselekmények elkövetését 15 tanú vallomása igazolja.
Nacionalista, ellenséges
tevékenységéért, amelyet IZSÁK JÓZSEF tanárként és irodalomkritikusként
követett el javasoljuk a letartóztatását, kivizsgálását és bíróság elé
állítását.
…oOo…
