Árnyékok árnyai közöttünk II.

2. Az utolsó bejegyzés

Az iratcsomó időrendben utolsó lapja legfelül van. Logikus, hiszen így nem kellett minden újabb lap, minden újabb bejegyzés kedvéért az egész lefűzött aktahalmazt kibontani. Ám a számozás mégis fordított, tehát a legfelső lap viseli az egyes számot. Következésképp ez a számozás csakis az iratcsomó végleges lezárása után kerülhetett rá, amikor egyértelmű volt, hogy a legfelső és egyben legutolsó lap viseli az egyest. Az én iratcsomómban ez a felső-utolsó oldal egy jelentés 1977. szeptember 30.-áról. Érdekes módon ezt megelőzi egy egész sor papiros 1977 utáni időponttal. A magyarázatot egy, erre az utolsó oldalra kézzel írt bejegyzés adja meg, amelyet a cím fölé írtak: „1990. április 11.-én Budapestre utazott felesége unokatestvéréhez N.J.-hez, a V.P. utcába, Magyarországra.” (Az eredeti iratban a név is, az utca is teljes névvel szerepel, a törlés a fénymásolatban tőlem származik.) A fiatal nemzedéknek mesélem: 1989-ben a securitate megszűnt. Irattárát és minden jel szerint személyi állományát az 1990 márciusában megalakított Román Hírszerző Szolgálat, a SRI vette át, és – amint ez a megfigyelésem folytonosságából is kiderül – ott folytatta a „munkát”, ahol 1989-ben a securitate abbahagyta. Az iratot aláíró Ignat Alexandru őrnagy, (azaz Ignát Sándor, mivel magyar ember volt) a marosvásárhelyi Electromures vállalat szekusa, annak a referátumnak a címe fölé írta be ezt a megjegyzést, amelyet eredetileg 1977-ben szerkesztett, amikor a katonai szolgálatból leszerelve a munkahelyemre visszatértem.

Az 1977-es referátum tartalmával később foglalkozom, egyelőre csak az 1990-es bejegyzés érdekel. A törvényes rendelkezések értelmében csakis azokba az iratcsomókba lehet betekinteni, amelyeket a kommunista diktatúra elnyomó szervei állítottak össze, de semmiképpen sem a rendszerváltás után létrehozott Román Hírszerző Szolgálat, vagy más, ma is törvényesen működő hatóság.

Az illetékes, akinek arra kellett volna ügyelnie hát, hogy ne kerüljön a kezembe az 1990-es bejegyzés, amely már nem a Securitate, hanem a Román Hírszerző Szolgálat emberétől származott, nyilván csak a gépelt keltezésre figyelt, és így csúszott vissza a SRI nevemre összeállított megfigyelési iratcsomójának első lapja a régi szekus dossziéba, és került – tévedésből - a CNSAS irattárába.

Lám a securitatét váltó SRI a rendszerváltás után változatlan érdeklődéssel követi útjaimat, kapcsolataimat, tevékenységemet. A diktatúra bukását túlélte a hivatalos, hatósági butaság, amely állambiztonsági kockázatot látott a gondolkodásomban, s változatlanul helyteleníti nézeteimet, és figyelmetlenségből erről egy árulkodó bizonyítékot is a kezembe ad.

3. Szökni készülő magyar nacionalista, irredenta és zsidó
Az 1977. szeptember 30.-án elkészített referátum a személyi adataimat tartalmazza, és javaslatot, hogy általános megfigyelés alá helyezzenek. Ez egy kicsit furcsa, mivel ennek elrendelése már 1974-ben megtörtént, és figyeltek is rendesen, amint az iratcsomóból is kiderül.

Ennél érdekesebb a javaslat indoklása. Az okok között nacionalista-irredenta megnyilvánulásaimat helyezik első helyre. Nem kell különösebb magyarázat, hogy az ő szóhasználatukban a nacionalizmus mást jelentett, mint az enyémben. Apám nyomdokain haladva szívesen ismételtem Illyés Gyula tanítását: „Nemzeti, aki jogot véd, nacionalista, aki jogot sért.” Ebben a megközelítésben nacionalista az egész rendszerváltás előtti Románia volt, hivatalos ideológiájával, és teljes állami apparátusával, a Ceausescu által meghirdetett homogén nemzeteszménnyel, és az ebből fakadó egységes nemzetállam fogalmával. Egy totalitárius, nacionalista állam, ahol naponta megsértették az alapvető emberi jogokat, és amelyet ma is elrettentő példaként emlegetnek a nagyvilágban, egy sorban Duvalier Haitijével, vagy Idi Amin Ugandájával. Lehet, hogy a 89 után felnőtt nemzedék nehezen érti meg, hogyan találhatta meg a helyét egy magyar ember egy ilyen elnyomó gépezeten belül? Milyen lelkületű lehetett egy Ignát Sándor őrnagy, vagy a bukaresti megfigyelésemet végző Szilágyi Sándor kapitány? Amikor a rendszerváltás után tizennégy évvel megalakul a Székely Nemzeti Tanács, és törvénytervezetet terjeszt Románia parlamentje elé Székelyföld autonómiájára vonatkozóan, akkor egy RMDSZ-es országgyűlési képviselő, a szintén magyar nevet viselő Székely Ervin Hitlerhez hasonlít bennünket, mondván: ilyent még Hitler sem mert volna papírra vetni. El kell mondanom, hogy az egész szekus iratcsomóban nem találtam ennél gyűlölködőbb denunciálást, a magyarellenességben buzgóbb megfelelési igyekezetet. Bizonyságul, hogy nemcsak a hajdani vallató és megfigyelő fogdmegek élnek közöttünk, de az a gondolkodásmód is, amely egyeseket "méltóvá" tett arra, hogy a román politikai rendőrség szolgálatában magyarok ellen magyarként fellépjenek.

A megfigyelésem másik oka, hogy az egyetem elvégzése után szökni akarok nyugatra, egy mese. Alapja egy lakásunkban lehallgatott beszélgetés, amelynek során Budapesten élő unokatestvérem megpróbált rábeszélni, hogy telepedjek át Magyarországra, én pedig elmagyaráztam, hogy miért nem tehetem. A lehallgatást rögzítő jegyzőkönyv szerint azt is mondtam, hogy szívesebben mennék Amerikába, ott is sok magyar él. Nem tartom kizártnak, hogy mondtam ilyet. Az értelme nyilván az volt, hogy az ember, ha már megy, ne kerüljön cseberből vederbe, egyik szocialista országból a másikba. Tény az, hogy szent elhatározásom volt, hogy Marosvásárhelyre, azaz haza kerüljek az egyetem elvégzése után, és még a gondolattól is borzadtam, hogy valaha is átutazó turistaként érkezzem abba a városba, ahol felnőttem, és amelyhez emlékeim kötöttek. Ettől függetlenül az ország illegális elhagyásának szándéka nem sokkal a megfigyelésem elrendelése után jelenik meg egy átiratban, (48. oldal) amelyet a Bukaresti Securitate főnöke, Stan Nicolae vezérőrnagy küldött a Securitate Informatikai és Dokumentációs Központjának (Centrul de Informatica si Documentare a Ministerului de Interne, rövidítve CID). Ezt követően az állítást változatlanul másolják át több iratba is, amelyet velem kapcsolatban gyártanak.

Befejezésül egy furcsaságot kell említenem. A nemzetiség rovatba Ignat Alexandru őrnagy, - Isten tudja milyen megfontolásból - azt írta, hogy zsidó vagyok. Szerintem pontosan tudta, hogy ez nem igaz, hiszen apámat is megfigyelték, és soha másnak nem vallottuk magunkat, mint magyarnak. Ez állt az útlevelünkben és minden iratunkban, ahol volt ilyen rovat, de a felmenőim között sem találhatott az őrnagy úr egyetlen zsidót sem. Református székelyek voltak az őseim, dédapám, akit szintén Izsák Balázsnak hívtak, a családi emlékezet és a Református Egyház anyakönyve szerint Egerpatakon született, ahol ma is élnek Izsákok. Akár el is tekinthettem volna ennek a kis tévedésnek a kommentárjától, mondván: az embert nem a származása minősíti, hanem a cselekedetei, a jelleme. És ez alól én sem vagyok kivétel. Megítélnek majd, elismerve talán a jót, amit életemben tettem, s elmarasztalnak az utánam jövők a tévedéseimért, vagy mulasztásaimért. Mégis érdemesnek tartottam szólni erről az „elírásról”, mert szándékosság van benne. A vasgárda mentalitását őrző, és annak szellemében működő securitate szitokszóként használta a zsidót, és mit is rakhatott volna rá az „irredenta, nacionalista" erdélyi magyarra, mint azt, hogy mindezek tetejébe még zsidó is! De terjesztették is ezt a valótlanságot a maguk sajátos eszközeivel a securitate munkatársai, kollaboránsai, hogy épp az általuk gerjesztett antiszemitizmus légkörében fokozzák a bizalmatlanságot irántam, amint a mai román szélsőjobb kommentátorai sem mulasztják el személyemmel kapcsolatban a zsidózást, ha a Székely Nemzeti Tanácsra vonatkozó sajtóhíreket kommentálják

Árnyékok árnyai közöttünk I.

1. Bevezetés

Emlékeimben úgy él a román politikai rendőrség, a securitate, mint egy világunkkal párhuzamos valóság. Tudtunk róla, bár láthatatlan volt, ritkán említettük, de amikor másról beszéltünk is, ott lapult a szorongásainkban, a félbeszakadt mondatokban, vagy ahogyan Illyés Gyula írja: „a száj elé hulltan/ pisszt jelző ujjban”. Követtek néha, hangtalanul és oly természetesen, mint az árnyék, de minden létező dolognak volt valami lenyomata náluk. Fényképek, hangfelvételek, régi levelek, ügynöki jelentésekben rögzített, rég elfelejtett mondatok. A rendszerváltás pillanatában úgy tűnt, ennek örökre vége. Ám attól, hogy a rendszer összeomlik, vagy átalakul, a szereplői még tovább élnek és tevékenykednek. A vallató tisztek, a besúgók, a velük közösséget vállalók közéleti szerepet vállalnak, újságot szerkesztenek, befolyásolják a közvéleményt, egyszóval hatást gyakorolnak a társadalom egészére. Történnek megmagyarázhatatlan dolgok néha, amelyek okai ebben az elmúltnak vélt, árnyvilágba gyökerezhetnek.

Amikor lehetővé vált a bepillantás a securitate iratcsomóiba, megkérdeztem az apámtól, éljünk-e a lehetőséggel? Ha akarod, nézd meg, engem nem érdekel – volt a válasz. Az intézmény iránti megvetése és haragja írhatta felül azt a kíváncsiságot, amely minden érintetett – feltétezem, hogy őt is – elfogta, amikor dossziék megtekintése előtt megnyílt az út. Ha olyan vita zajlott, amelyhez illetékesként szólhatott volna hozzá, de amelyeket hangnemük vagy tartalmuk miatt méltatlannak tartott, soha nem szólalt meg. Unszolásomra, sürgetésemre ilyenkor is azt válaszolta: „Százszor elmondtam fiam, nem nyúlok a csatornába!”

Nem titkolom, édesapám és édesanyám nagyobb hatással voltak rám, mint az iskoláim vagy az olvasmányaim. Tőlük tanultam a legtöbbet, gyerekként, felnőttként őket tekintettem példaképeimnek. Osztottam hát apám véleményét, s magam is megvetettem az intézményt, amelynek milliónyi írott papírját meddőhányónak tartottam, nem gondolva arra, hogy a megfigyelt, értékes emberek jóvoltából, bekerülhetett néhány jó gondolat, találó megállapítás is a megfigyelési iratcsomókba. Végül azonban nem ez késztetett arra, hogy kérjem a hozzáférést a magam és édesapám ügycsomójához, hanem az egyre erősödő meggyőződés: nem lesz addig tiszta és áttekinthető közélet, amíg fény nem derül a múlt árnyékaira.

Ez év március huszonegyedikén alkalmam volt bepillantani a magam megfigyelési iratcsomójába. Néhány hónap várakozás után az igényelt fénymásolatokat is átvehettem. Nem lepett meg, hogy létezik egy ilyen iratcsomó, hiszen pontosan tudtam, hogy megfigyeltek. Meglepett viszont az, hogy a lakásunkba mikrofonokat szereltek, és lehallgatták a beszélgetéseinket, és az is, hogy a megfigyelésemet maga Dumitru Borsan vezérőrnagy, a belföldi hírszerzés, azaz a belügyminisztérium egyes igazgatóságának főnöke rendelte el. Az indoklás szerint a politikai rendőrség érdeklődését helytelen álláspontom és nézeteim (poziţia si concepţiile necorespunzătoare) keltették fel, amelyek nagyrészt édesapám negatív befolyásának tulajdoníthatók, akinek hasonló módon tudnak „magyar nacionalista tevékenységéről.” Az iratcsomóból az nem derül ki egyértelműen, hogy miért tulajdonítottak kiemelt fontosságot nekünk. Ebből és néhány emlékemből, amelyekre a későbbiekben visszatérek, arra lehet következtetni, hogy hiányos az iratcsomó, amelyet a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) őriz. Az viszont kiderül a megfigyelésemet elrendelő okiratból, hogy a Maros megyei securitate egy három oldalból álló "anyagot" juttatott el a belügyminisztérium egyes igazgatóságára, azaz a securitate belföldi hírszerzéséhez, amelyeket "speciális eszközökkel" állítottak össze. A jelen blogbejegyzéshez is csatolt dokumentumot 1974. október 22-én gépeltek, és november 14.-én iktattak a belügyminisztérium egyes igazgatóságán, és Dumitru Borsan mellett Wagner Ioan alezredes, osztályvezető is aláírt. A lap alján egy kézzel írott megjegyzés, amely arról szól, hogy a megfigyelésen túl a környezetemet és közeli kapcsolataimat is követni kell. Huszonkét éves voltam, és negyedéves a Bukaresti Politechnikai Intézet Energetika karán.