Az apám kilencven évet töltött volna az idén. Az életműve lezárt, ahhoz senkinek nincsen módja bármit is hozzátenni vagy elvenni belőle. A könyvei egymás mellett a polcomon, és fülembe csengnek szavai: „Ami halálom után marad belőlem, azt itt találod meg, ezeknek a könyveknek a lapjain.”
Sem a securitate félművelt, vagy földbuta fogdmegjei, sem az irodalomban jártasabb besúgók nem fogják egyetlen vesszővel kiegészíteni azt, amit apámról tudnia illik az utókornak. Illyés Gyulát parafrazálva: nem ők mondják meg, ki volt. Ám a lehallgatási technikáknak köszönhetően, vagy felbontott és jegyzőkönyvekben rögzített leveleiből a saját szavai is eljutnak újból hozzám, s nekem – emlékeimtől segítve – módom van arra, hogy a valamikor hozzám írott levélről a leghívebb magyar fordítást elkészítsem. Közzé is tehetem tiszta lelkiismerettel, mert üzenete egész nemzedékemnek szólt, de szól a ma ifjúságának is.
A levél rész
letét a nevemre összeállított iratcsomó harminchatodik oldalán találtam. A dokumentum címe: Kivonat az „S” Speciális Egység 00386 számú, 1974.III.4.-i átiratából, amely a Marosvásárhely, Lupeni utca 1. szám alatt lakó Izsák J.-re, illetve a Bukarest Splaiul Independetei 290. szám alatt lakó Izsák Balázsra vonatkozik.
Az „S” Speciális Egység, amint az a Securitate múltját feltáró munkákból kiderül, a román politikai rendőrségnek az írott anyagok megfejtésére, a postai levelezések megfigyelésére szakosodott egysége volt. A levél eredetije, amelyet Édesapám nekem címzett Bukarestbe, a diákotthonba, nincsen már meg. Megsemmisítettem, amint ő kérte, de mint kiderült, teljesen fölöslegesen, mivel a másolata és román fordítása akkor már a securitate különleges egységének birtokában volt. Ezt továbbította - egyebek között - a Maros megyei securitate a belföldi hírszerzésnek (a belügyminisztérium egyes igazgatóságának), Dumitru Borsan vezérőrnagy pedig a megfigyelésem elrendelésével a fővárosi securitate parancsnokának.
A levél bevezető része rokonokra, családtagokra vonatkozik, és kimondottan személyes jellegű. Ezt követően Édesapám közösségi gondjainkról írt, aggódva és tanítva, nevelve engem, amint tette azt 83 éves korában bekövetkezett haláláig: "Te, aki Illyés Gyulán nőttél fel, nem mondhatod, hogy mindez nem érdekel. Ki értené meg Sütő Perzsák-ját, ha még a magunk fiatal értelmisége is teljes mértékben mellőzi? Múlt héten Udvarhely környéki székely falvakat jártam, – gyerek al
ig van – sok, sok öreg, lakatlan, üres házak is vannak már, és huszonöt év múltán lélek sem lesz ezekben a székely falvakban, csak a temetők maradnak és az elnémult harangok. Az urbanizáció nem lenne rossz, de úgy kellene végbemennie, hogy meg is maradjunk. Az egészben a legtragikusabb, hogy fiatal értelmiségünket mindez hidegen hagyja, és egyáltalán nem érdekli. (…) De akkor kiben bízhatunk? Ha még a saját gyermekeink is érdektelenséggel viszonyulnak mindenhez, amiért apáink, nagyapáink valamilyen módon megszenvedtek. Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély. Nem szavakra van szükség, ezekkel nem sokra megyünk, hanem okos, értelmes cselekvésre, amely a közösségünket sikeressé teheti. Legjobban a cinikus közöny fáj. Nem folytatom, nincs értelme… Értsél jól, és égesd el ezt a levelet… Ne kerüljön mások kezébe.”
Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély – jut el hozzám, hozzánk Édesapám üzenete. Egyetemi tanárként alkalma volt a legifjabb értelmiségi nemzedék, az én nemzedékem közömbösségét megtapasztalni. És ma nem ugyanez a helyzet? Árnyékok árnyaként vetül ránk, hogy közösségünk tagjait csak a megélhetés gondjai foglalkoztatják. Vezető politikusaink szájából hangzik el, nem a magyar nyelv jogállása, nem az autonómia, nem az asszimiláció és az elvándorlás, ami közösségünk többségét foglalkoztatja, hanem a megélhetés gondjai. Az ő logikájuk szerint ebből már következik, hogy hiteltelen és a közösségtől, a közösség valós igényétől idegen az, aki a nemzeti sorskérdésekre keresi a jó megoldásokat. Kétségtelen, hogy segíteni kell azokon, akik megélhetési gondokkal küzdenek. Ám az is kétségtelen, hogy az anyagi gondok is a magyarokat sújtják elsősorban. A hátrányos megkülönböztetés nyílt és burkolt eszközeivel próbál a hatalom szegénységbe taszítani, és elvándorlásra kényszeríteni bennünket. És erre a jó válasz épp az a törvényekre épülő intézményrendszer, amelyet autonómiának, a szűkebb hazában Székelyföld területi autonómiájának nevezünk. Érte eszmények nélkül küzdeni nem lehet.
Hadd zárjam Édesapám szavaival ezt a bejegyzést: Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély. Nem szavakra van szükség, ezekkel nem sokra megyünk, hanem okos, értelmes cselekvésre, amely a közösségünket sikeressé teheti.
Sem a securitate félművelt, vagy földbuta fogdmegjei, sem az irodalomban jártasabb besúgók nem fogják egyetlen vesszővel kiegészíteni azt, amit apámról tudnia illik az utókornak. Illyés Gyulát parafrazálva: nem ők mondják meg, ki volt. Ám a lehallgatási technikáknak köszönhetően, vagy felbontott és jegyzőkönyvekben rögzített leveleiből a saját szavai is eljutnak újból hozzám, s nekem – emlékeimtől segítve – módom van arra, hogy a valamikor hozzám írott levélről a leghívebb magyar fordítást elkészítsem. Közzé is tehetem tiszta lelkiismerettel, mert üzenete egész nemzedékemnek szólt, de szól a ma ifjúságának is.
A levél rész
letét a nevemre összeállított iratcsomó harminchatodik oldalán találtam. A dokumentum címe: Kivonat az „S” Speciális Egység 00386 számú, 1974.III.4.-i átiratából, amely a Marosvásárhely, Lupeni utca 1. szám alatt lakó Izsák J.-re, illetve a Bukarest Splaiul Independetei 290. szám alatt lakó Izsák Balázsra vonatkozik.Az „S” Speciális Egység, amint az a Securitate múltját feltáró munkákból kiderül, a román politikai rendőrségnek az írott anyagok megfejtésére, a postai levelezések megfigyelésére szakosodott egysége volt. A levél eredetije, amelyet Édesapám nekem címzett Bukarestbe, a diákotthonba, nincsen már meg. Megsemmisítettem, amint ő kérte, de mint kiderült, teljesen fölöslegesen, mivel a másolata és román fordítása akkor már a securitate különleges egységének birtokában volt. Ezt továbbította - egyebek között - a Maros megyei securitate a belföldi hírszerzésnek (a belügyminisztérium egyes igazgatóságának), Dumitru Borsan vezérőrnagy pedig a megfigyelésem elrendelésével a fővárosi securitate parancsnokának.
A levél bevezető része rokonokra, családtagokra vonatkozik, és kimondottan személyes jellegű. Ezt követően Édesapám közösségi gondjainkról írt, aggódva és tanítva, nevelve engem, amint tette azt 83 éves korában bekövetkezett haláláig: "Te, aki Illyés Gyulán nőttél fel, nem mondhatod, hogy mindez nem érdekel. Ki értené meg Sütő Perzsák-ját, ha még a magunk fiatal értelmisége is teljes mértékben mellőzi? Múlt héten Udvarhely környéki székely falvakat jártam, – gyerek al
ig van – sok, sok öreg, lakatlan, üres házak is vannak már, és huszonöt év múltán lélek sem lesz ezekben a székely falvakban, csak a temetők maradnak és az elnémult harangok. Az urbanizáció nem lenne rossz, de úgy kellene végbemennie, hogy meg is maradjunk. Az egészben a legtragikusabb, hogy fiatal értelmiségünket mindez hidegen hagyja, és egyáltalán nem érdekli. (…) De akkor kiben bízhatunk? Ha még a saját gyermekeink is érdektelenséggel viszonyulnak mindenhez, amiért apáink, nagyapáink valamilyen módon megszenvedtek. Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély. Nem szavakra van szükség, ezekkel nem sokra megyünk, hanem okos, értelmes cselekvésre, amely a közösségünket sikeressé teheti. Legjobban a cinikus közöny fáj. Nem folytatom, nincs értelme… Értsél jól, és égesd el ezt a levelet… Ne kerüljön mások kezébe.”Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély – jut el hozzám, hozzánk Édesapám üzenete. Egyetemi tanárként alkalma volt a legifjabb értelmiségi nemzedék, az én nemzedékem közömbösségét megtapasztalni. És ma nem ugyanez a helyzet? Árnyékok árnyaként vetül ránk, hogy közösségünk tagjait csak a megélhetés gondjai foglalkoztatják. Vezető politikusaink szájából hangzik el, nem a magyar nyelv jogállása, nem az autonómia, nem az asszimiláció és az elvándorlás, ami közösségünk többségét foglalkoztatja, hanem a megélhetés gondjai. Az ő logikájuk szerint ebből már következik, hogy hiteltelen és a közösségtől, a közösség valós igényétől idegen az, aki a nemzeti sorskérdésekre keresi a jó megoldásokat. Kétségtelen, hogy segíteni kell azokon, akik megélhetési gondokkal küzdenek. Ám az is kétségtelen, hogy az anyagi gondok is a magyarokat sújtják elsősorban. A hátrányos megkülönböztetés nyílt és burkolt eszközeivel próbál a hatalom szegénységbe taszítani, és elvándorlásra kényszeríteni bennünket. És erre a jó válasz épp az a törvényekre épülő intézményrendszer, amelyet autonómiának, a szűkebb hazában Székelyföld területi autonómiájának nevezünk. Érte eszmények nélkül küzdeni nem lehet.
Hadd zárjam Édesapám szavaival ezt a bejegyzést: Az eszmények hiánya ma a legnagyobb veszély. Nem szavakra van szükség, ezekkel nem sokra megyünk, hanem okos, értelmes cselekvésre, amely a közösségünket sikeressé teheti.
