Árnyékok árnyai közöttünk VI.

8. Otthonában látogattam meg Móra Ferencet

Azoknak a fiataloknak mondom, akik Móra Ferenc nevét az ezredfordulón tanulták meg, hogy a fenti cím a hetvenes években épp olyan képtelenül hangzott, mintha ma róluk állítana ilyent valaki. Amikor először olvastam a Rab ember fiait, én is a születésem előtti idők megfoghatatlan homályába helyeztem el az írót, ahová Jókai Mórt, Mikszáth Kálmánt, vagy Móricz Zsigmondot, s irodalmi ismereteimben a legtisztább bizonyosság az volt, hogy a könyveik ott vannak egymás mellett könyvszekrényünk polcain. Ám a román politikai rendőrség mégis rendelkezett olyan információval, hogy személyesen is ismerem, mi több, az otthonában meg is szoktam látogatni.

András barátom beszervezésére tett kísérlettel párhuzamosan egy másik magyar diákra vonatkozóan is adatokat kérnek, - nevezzük őt a továbbiakban X-nek - ezúttal a Szatmár megyei securitatétól. Az átirat szövege tökéletesen egyezik a Hargita megyébe küldöttével, érdekes módon még az iktató száma is ugyanaz: 133/BE/0076591. Ezt is a bukaresti securitate főnöke, Stan Nicolae vezérőrnagy és Lazarut alezredes írják alá, a választ pedig ez esetben is a 133/BE számmal jelzett szekusnak kell küldeni. (Egyértelmű, hogy ez Bota Emil hadnagy, az András beszervezésére tett kísérlet egyik résztvevője.) Csatolják az iratcsomómhoz a Szatmár megyei securitate válaszát, ám többet nem esik szó X-ről. Nincs beszervezési jegyzőkönyv, és semmilyen támpont, hogy a kettő darab rá vonatkozó irat mit keres az én iratcsomómban. Megjelenik viszont egy Aci Paunescu fedőnevű besúgó, aki többször is jelent rólam, és megalapozott a gyanúm, hogy X-el azonos. Nem elhanyagolható tény, hogy az X-ről szóló szatmári jelentés kiemeli, apai nagybátyja milicista őrnagy. Aci Paunescu tartótisztje egy Szilágyi Alexandru nevű kapitány, de van olyan jelentés, amelyet Bota Emil, illetve Roghin Ion hadnagyoknak ír.

X-el szemben nemcsak én voltam távolságtartó. Tolakodó kérdései gyanússá tették, hiszen a kényes témákról csak bizalmas, baráti körben beszélt az ember, lehetőleg négyszemközt, de semmiképpen nem ismeretlenek előtt. X mintha nem ismerte volna ezt az íratlan szabályt, olyan kérdéseket tett fel, olyan dolgokról faggatott, amelyek eleve gyanússá tették. Ezeket többnyire válasz nélkül hagytam, vagy olyan választ adtam, hogy az ne legyen semmire sem használható. Így is sok mindent tudott rólam, de én úgy véltem, hogy politikai szempontból semleges dolgokat. Egy alkalommal megkérdezte, kik azok a magyar írók, akikkel a Petőfi Házban, illetve az írók házában találkozni szoktam. Szemrebbenés nélkül vágtam rá: azok közül, akikkel találkozom, talán a legismertebb Móra Ferenc. X egy kicsit meglepődött, majd rákérdezett: - Te ismered személyesen Móra Ferencet? – mert talán derengett neki, hogy hallotta valahol ezt a nevet. Hogyne – válaszoltam – meg szoktam látogatni az otthonában, rendszeresen megosztja velem a gondolatait. Örökre elfeledtem volna ezt a kis ugratást – tájékozatlanabb ismerőseimmel gyakran követtem el hasonló, apró gonoszságokat – ha harminchat év után nem köszön vissza rám ez a kis tréfa. Aci Paunescu 1975. április 10.-én írt rólam egy jelentést, amely – igaz, ami igaz – sok jó, egyenesen hízelgő megállapítást tartalmaz. Mindig jól öltözött vagyok, szépen viszonyulok a kollégáimhoz, intelligens vagyok, jó nevelést kaptam, s hadd ne idézzem tovább a lelkiismeret-furdalás diktálta szép szavakat. A jellemzés után jönnek a tények: gyakran járok a Petőfi Házba, ahol a barátaimmal, mi több idősebb írókkal is találkozom. Mit mondjak? Sejthette X, hogy Móra Ferenc régebben született, mint mi. Majd a jelentés második oldalán: Gyakran szavalok verseket, nagyon aktív vagyok, ha recenziót kell írnom (?), vagy fel kell szólalnom különböző rendezvényeken. És most szó szerint: „Úgy tűnik, jó viszonyban van az író Móra Ferenccel, akit az otthonában is meglátogatott.” (Se pare că este în relaţii bune cu scriitorul Móra Ferenc, pe care l-a vizitat şi acasă.) Bota Emil hadnagy, aki átveszi a jelentést, ezt a mondatot aláhúzta. Gondolom a bukaresti securitate egy darabig lázasan kereste a román fővárosban Móra Ferencet.

Befejezésül egy gondolat X-ről. Nem haragszom rá, amint akkor sem haragudtam, amikor a jelentéseket írta rólam, és én tudtam, vagy legalábbis sejtettem ezt. Sajnáltam inkább az esetlenségéért, tudatlanságáért, tájékozatlanságáért és látható, feltűnő zavartságáért. Az interneten találtam rávonatkozó adatokat, s tudom, hogy Erdélyben él, talán családja is van. Nem visz rá a lélek, hogy a nevét nyilvánosságra hozzam. Ám amikor az iratcsomómat áttanulmányoztam a CNSAS székhelyén Bukarestben, letettem egy kérvényt, amelyben kértem az iratcsomómban szereplő besúgók és szekus tisztek azonosítását. A CNSAS gyakorlata az, hogy az éves jelentések függelékében nyilvánosságra hozza azoknak a besúgóknak a neveit is, akiket egyéni kérésre, a személyes iratcsomóik tanulmányozóinak a kérésére azonosítanak. Ezek a CNSAS honlapján olvashatóak az „Éves jelentések” menüpont alatt. Tehát amennyiben X ma már nem dolgozik a román titkosszolgálatnak, és ezért nem védi a törvény a leleplezés ellen, akkor a neve előbb-utóbb fel fog tűnni a CNSAS honlapján. Ha meg ma is aktív, akkor gondolom, hogy a bejegyzéseimet szorgosan olvasó utódai Szilágyi Alexandrunak, Bota Emilnek, Roghin Ionnak – sejtem, hogy ők már a magas nyugdíjat élvezik – megteszik a szükséges lépéseket, hogy a neve titokban maradjon. Mielőtt azonban ebbe beletörődnénk, még egy dolgot el kell mondanom. A jelentésekhez megjegyzéseket fűző tartótisztek, olyan dolgokat is bejegyeztek, amelyek nem rám vonatkoztak. Aci Paunescu1975. november 18.-án írt jelentéséhez toldott beírásában például Szilágyi Alexandru kapitány nemcsak azt jegyzi meg, hogy a securitaténak meg kell szereznie a kézirataimat, hogy elejét vegyék az „ellenséges természetű cselekedeteknek”, (pentru a preveni anumite fapte de natura ostila) de azt is, hogy Aci Paunescu utasítást kapott Nishisaka Tohru japán diák megfigyelésére is. Egy másik jelentéshez fűzött megállapításában pedig ugyancsak Szilágyi kapitány jelzi, hogy Aci Paunescunak kell jelentenie a szintén megfigyelés alatt álló Szaniszló Ferencről is. Előbbit alkalmam volt személyesen ismerni. Éppen X mutatta be nekem, és körülbelül egy órát beszélgettem vele románul. Rokonszenves és művelt fiatalember volt, arra is emlékszem, hogy Kavabata Jaszunariról is beszélgettünk, nekem akkor volt friss irodalmi élményem a japán író világa. Szaniszló Ferenc nevére viszont nem emlékszem, hiába is töprengek, s hiába is keresem a nevét bukaresti emlékeim között.

Következtetésként elmondható: egy besúgó leleplezése nem egyszemélyes felelősség kérdése. Ha én úgy is vélem, hogy nekem személyesen nem ártott X, árthatott másnak, a japán diáknak, Szaniszló Ferencnek, vagy azoknak, akiknek a nevét Szilágyi kapitány nem írta be az én iratcsomómba. A társadalom egésze érdekelt abban, hogy tisztán lássuk a múltat, ismerjük a besúgókat, de még inkább a tartótiszteket. Ezért kell a leleplezést egy intézménynek végeznie, és végül ezért várom meg én is, hogy a fedőnevek mögött rejlő besúgók nevét a CNSAS tárja a nyilvánosság elé.

Sokan kérdezik tőlem: hogyan lehet hozzáférni a személyi megfigyelési iratcsomóhoz? Elmondom itt is: a CNSAS honlapjáról (http://www.cnsas.ro/) le lehet tölteni a szükséges űrlapot. Ki kell tölteni, és elküldeni az alábbi címre: Consiliul National pentru Studierea Arhivelor Securitatii, str. Matei Basarab nr. 55-57 sector 3, 030671 – Bucuresti.

És ne feledjük, aki kezébe veszi a megfigyelési iratcsomóját, annak erkölcsi kötelessége a besúgók és a pribékek leleplezését kérni.

Árnyékok árnyai közöttünk V.

7. Példázat a becsületről és barátságról

Negyedévre Andrással ketten maradtunk a "csapatból". Korábban négyen voltunk, akik a bukaresti idegenségben magyarként egymásra találtunk. Szobatársak voltunk a diákotthonban, a Petőfi Házba is együtt mentünk, és téli vasárnapokon síelni Predealra. Ám 1974-ben ketten befejezték tanulmányaikat és hazatértek. Nekünk Andrással még két évünk volt az ötből az energetika karon. Andrásnak a hidro-, nekem a termo-energetikán, ami azt jelentette, hogy voltak közös előadásaink, s bár a szaktantárgyakat külön tanultuk, azért az órarendünk egyezett, s ez arra is lehetőséget adott, hogy egy kantinjegyen éljünk meg ketten, - duplázásnak nevezte ezt a gyakorlatot a diákzsargon - némi zsebpénzre téve szert ilyen módon.

Valamikor 1975 januárjában lehetett az a műsoros bál – farsangi talán - a Petőfi Házban, amelyen egy szavalattal magam is szerepeltem. Ismeretlen diákként rangos előadók megtisztelő társaságába kerültem, a Petőfi Ház pedig megtelt zsúfolásig magyar diákokkal és bukaresti magyarokkal. Emlékszem Józsa Erika és Horváth Károly fellépésére, meg arra, hogy Halász Anna Karinthy verseket adott elő. Én Magyari Lajos versét szavaltam, a Csoma Sándor naplóját. A vers hosszú, előadása legalább negyedóra. Bár tudatosan választottam, mégis megrendített, hogy a bukaresti magyarokban és az otthonuktól távol szakadt diákokban milyen drámai visszhangra talált a vers majd minden sora: „..óvom a szót, a hazulról hozottat. Idegen csendben rügyezik ki bokra.” Tudtam, hogy a teremben levők a munkahelyükön, sokan a családban is románul beszélnek, és épp a magyar szó kedvéért jönnek el egy ilyen rendezvényre. Ki érezhette volna náluk jobban, hogy mit jelent meghalni „idegenek és máslelkűek közt”? Mit jelent az, hogy „üzent utánam az otthoni világ”? Vagy az, hogy „mindenemet otthon őrzöm,/ semmim sincs, hát lehetetlen,/ hogy kincseim sorsa ne gyötörjön.”

A taps elkísért az öltözőig, ott leültem, várva hogy véget érjen. Halász Anna jött utánam: - Vissza kell jönnöd, és el kell mondanod még egy verset. Vonakodtam, még a versmondás élménye, és a nem várt siker okozta izgalom is gátolt, kint pedig zúgott a taps, amelyet nem annyira az én teljesítményem, mint a vers és annak sajátos bukaresti akusztikája váltott ki. Végül elmondtam ráadásként Tóth Árpád „Aquincumi kocsmában” című versét. A közönség soraiban ott ült András és a menyasszonya, későbbi felesége, Éva, aki néhány napra lejött Bukarestbe. Őket szemeltem ki magamnak, akiknek a verset mondjam, többnyire az ő szemükbe néztem. Mellettem voltak, amikor fogadtam a gratulációkat, vagy hallgattam az aggódó kérdéseket, hogyan is mertem ilyen verset választani? - Itt megjelent vers ez - mondtam én, ám az idős bukaresti magyar ember, akinek ugyan tetszett az egész, de azért aggódott is, azt mondta: „Az nem számít fiatalember. Attól magának még lehet baja.” Nem lettem ettől különösebben nyugtalan, azt megelőzően is együtt éltem a tudattal, hogy valószínű megfigyelnek, és a securitate keze elér egyszer engem is.

Nem tudom már pontosan mennyi idő telt el ezután: egy hét, tíz nap? Egy este ott ültem megint a Petőfi házban, hangos társaságban, amikor feltűnt András, és messziről intett, menjek ki, beszélni akar velem. Szokatlanul sápadt volt és nagyon komoly. Elmondta, hogy megkereste a securitate két tisztje, be akarták szervezni, ám ő megtagadta az együttműködést. A nevemet nem ejtették ki, de ő elébe is ment ennek, mert jelezte, hogyha családtagról vagy barátról kérdezik, akkor ő legrövidebb időn belül tájékoztatni fogja az érintetteket. Részletesen elmondta nekem az egész beszélgetést, és mindketten úgy gondoltuk, hogy rám kíváncsiak. Most, mikor több mint harminchat évvel a történtek után az én megfigyelési iratcsomómban olvasom a jelentést az András beszervezésére tett sikertelen kísérletről, megállapítom, hogy igazunk volt, valóban rám voltak kíváncsiak. De alkalmam van megismerni ennek a beszervezési kísérletnek az előzményeit is. 1974. december 2.-én Dinu Dumitru hadnagynak jelenti írásban Corneliu fedőnevű informátor, aki évfolyamtársam volt – a jelentés ugyanis így kezdődik: „Nota - În legătură cu Izsák Balázs, coleg de an de naţionalitate maghiară”, azaz „Jelentés Izsák Balázs magyar nemzetiségű évfolyamtársamra vonatkozóan” - elmondja, hogy zárkózott és távolságtartó vagyok, nincsenek barátaim, kivéve a szintén magyar nemzetiségű Kalfás Andrást. A jelentés margóján Dinu Dumitru hadnagy felettesének a bejegyzése olvasható: „Pe lînga IB să se creeze noi posibilităţi informative cât mai urgent.” – Azaz „I.B. mellett új információs lehetőségeket kell minél sürgősebben teremteni”. Ez volt hát az előzménye annak a beszervezési kísérletnek, amely barátomnak, Andrásnak zaklatást hozott, de a becsület és barátság bátorsággal kiállt próbatételét is. Harminchat év után tudtam meg, hogy több jelentésben is szerepel ugyan, hogy járok a Petőfi Házba, ennek a január végi közjátéknak azonban még sem volt köze farsangi szereplésemhez.

A beszervezési kísérletről Bota Emil hadnagy ír jelentést, amelyet 1975. február 3.-án iktatnak. A jelentésből kiderül, hogy kollégájával, Palade Nicolae hadnaggyal 1975. január 30.-án keresték meg Kalfás Andrást, aki közli velük, hogy nem érdekelt abban, hogy a securitatenak dolgozzon, nem kíván együttműködni a securitate szerveivel, és szeretné úgy kikerülni (kidriblizni - így áll a jegyzőkönyvben), hogy soha ne legyen velük dolga. A kérdésre, hogy miért, András azt válaszolja: „A securitate olyan eszközöket és módszereket használ, amelyek nekem nem tetszenek." (Securitatea foloseste diferite mijloace, si metode care nu-mi plac.) Aki megélte azt a kort, aki legalább hallomásból tudta, hogy mire képesek a román politikai rendőrség fogdmegjei, az bizonnyal tisztában van azzal, hogy nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy valaki ezt két securitates tisztnek az arcába mondja. Ez a beszélgetés különben a Ciresica vendéglőben folyt le, - még az András elbeszéléséből tudom, - alig egy ugrásra a Cismigiu park sarkától. A belügyminisztérium központi épülete környékén gondolom több ilyen vendéglőként működő vallatóhely volt.

A jelentés nem tartalmaz nyilván mindent, amit András nekem elmesélt, de amit tartalmaz, azt én már szó szerint ismertem az ő elbeszéléséből. Amit ő sem tudhatott, és én is csak most tudtam meg, a jelentést író Emil Bota hadnagy javasolja a felvételét az „ellenjavalt" személyek nyilvántartásába – „evidenţa persoanelor contraindicate” – feltehetőleg azért, hogy a jövőben ne próbálkozzanak a beszervezésével, és javasolja a megfigyelését a továbbiakban.

Az iratcsomóm még három iratot tartalmaz Andrásra vonatkozóan. Az első a Bukaresti Securitate átirata a Hargita megyei Securitatenak, amelyet Stan Nicolae vezérőrnagy és Lazarut Ioan alezredes ír alá, és amelyben tájékoztatást kérnek Andrásról. A Hargita megyei Securitate válaszát 1975. január 3.-án iktatják, ezt Singeorzan Dumitru és Kiss Ludovic alezredesek írják alá. Ehhez csatolnak egy részletes jelentést András szüleiről, testvéréről, amely azonban nem tartalmaz semmilyen lényeges információt, csak személyi adatokat és azt, hogy egyikük sem fejtett ki ellenséges tevékenységet. Ezt a jelentést Barabás Lajos/Barabas Ludovic alezredes írta alá.

Az emberek többsége, amikor a szeku szóba kerül, a besúgókról és az alkalmazottakról, azaz a fogdmegekről beszél. Van mit mondani róluk, az biztos. De soha, vagy nagyon ritkán beszélünk azokról a névtelen hősökről, akiket nem védett a tulajdon ismertségük, azaz a nyilvánosság sem, és akik mégis képesek voltak nemet mondani, szembeszegülni Európa legfélelmesebb elnyomó gépezetével, a román politikai rendőrséggel. Ezért kellett elmesélnem ezt a történetet.

Diákkori barátommal, Kalfás Andrással több mint harminc éve nem találkoztam. Ám ha valahol Európában – Ausztriában például? – olvassa ezt a bejegyzést, akkor arra kérem, hogy az üzenetemet adja át a fiainak, hadd tudják meg tőlem, hogy régen is kemény fából faragták a csíki hokisokat, meg azt is, hogy büszkék lehetnek az édesapjukra.

Árnyékok árnyai közöttünk IV.

5. Régi beszélgetés öcsémmel

Orwell totális államának minden elemét ördögien okos, tervszerű és nagyon gonosz elképzelések irányítják. A diktatúra kiválóan képzett emberei nemcsak a múltat írják át, de az emberek gondolatait is. Egyik lehallgatási jegyzőkönyvet olvasva jutott ez eszembe, amikor szembesültem saját és beszélgető partnerem – unokatestvérem – gondolatainak eltorzított, önkényesen átírt és megcsonkított változatával. A torzítás oka azonban - eltérően az orwelli világtól - nem az ördögien okos tervszerűség, hanem a butaság és az esetlegesség.

Unokatestvérekkel nem kényeztetett el a sors. Első nincsen, második is kevés. Ezért mindig igyekeztem becsülni kicsiny rokonságomat, s Budapesten élő unokatestvéremet, Dr. Földváry Józsefet – mivel van közöttünk egy kevés korkülönbség – már gyermekkoromban atyáskodó fölénnyel és szeretetteljes ugratással szólítottam öcsémnek. Vette és veszi ma is a lapot, és válaszként megtiszteli koromat a bátyám titulussal. Egyszóval öcsém 1973 augusztusában érkezett hozzánk családi látogatásra. A lehallgatási jegyzőkönyv tanúsága szerint 1973. augusztus 11.-én, 13,31.-kor kezd pörögni a securitate magnószalagja, hogy beszélgetésünket rögzítse. Az én megfigyelésem csak 1974 novemberében kezdődik, a securitate kiemelt figyelme ekkor még kizárólag Édesapámnak szól, de azért a mi beszélgetésünket is jegyzőkönyvbe foglalják az ügyeletes lehallgató tisztek, és a megfigyelésem elrendelésekor csatolják bűneim többi bizonyítékához.

A négyoldalas, harmincnegyedik oldallal kezdődő irat fejlécében ez áll: Belügyminisztérium – Egyes számú Igazgatóság, Szigorúan titkos, 1. számú példány. A cím pedig: „Kivonat a 00228/1974.VIII.13. számú átiratból, amely „Ivánka” fedőnevű célszemély megfigyelésére a Maros Megyei Felügyelőség által foganatosított rendkívüli intézkedésekre vonatkozik.” Ivánka édesapám fedőneve lehetett, de ezt teljes bizonyossággal akkor fogom tudni, ha az ő iratcsomóját a kezembe vehetem. A kézzel írott szöveg fokozottabb megfigyelésemet rendelte el, és annak kivizsgálását, hogy a környezetemben terjesztem-e nézeteimet. (Bizony terjesztettem, de nagyon gyorsan és könnyen felismertem a besúgókat, a provokatőröket, ennek megfelelően voltam óvatos, amint ez ki is derül az egyik jelentésből.) Ez a kézzel írott bejegyzés 1975. szeptember 8.-án került az első oldalára a szóban forgó dokumentumnak, az elrendelt intézkedésekről pedig 1976. január tizenötödikére kér jelentést az olvashatatlan aláírású alezredes. A továbbiakban J.B. monogrammal jelölnek meg engem, öcsémet pedig Dl. rövidítéssel tisztelik meg, ő ugyanis "egy magyarországi úr" (un domn din RPU), akinek a személyazonosságát a félelmes hírű román politikai rendőrségnek nem sikerült megállapítania, jóllehet a lakásunkat, személyi kapcsolatainkat fokozottan figyelték.

Bevallom a jegyzőkönyvet olvasva a butaság torzításai jobban felbosszantottak, mint maga a lehallgatás ténye. Például elmondom öcsémnek, hogy miként románosítják a magyar történelem és kultúra nagyjainak nevét, miként lesz Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Kinizsi Pálból Paul Chinezu, Mátyás királyból Matei Corvinul, Szathmáry Papp Károlyból Carol Pop Satmareanu. Ez utóbbiról még azt is elmesélem, hogy hosszú ideig élt Bukarestben, mint udvari festő és fényképész, de hát ez nem ok arra, hogy a nevét elrománosítsák. Amint mi sem magyarosítjuk Szlávics Jánosra Ioan Slavici nevét, pusztán azért mert hosszú ideig élt Budapesten, és magyar nőt vett feleségül. A lehallgatási jegyzőkönyvbe ezt „tömörítik”, mintha azt mondtam volna, hogy Szathmáry Papp Károly vagy Szlávics János nevét Romániában Carol Pop Satmareanura, illetve Ion Slavicira fordítják.

A jegyzőkönyv egy másik bekezdésében a bécsi döntésről beszélgetünk. Öcsém méltányosnak nevezi, én vitázom vele: igazságos csakis a történelmi határok visszaállítása lett volna. Ebben egyetértünk, és abban is, hogy Észak-Erdély visszatérése azért csak jobb volt, mint ami ma van. Én még Édesapám történetét is elbeszélem, hogyan fogadták a bécsi döntést a kolozsvári magyarok, hogyan skandálta a tömeg Kolozsvár főterén: „Horthy, Csáky, Teleki! Nem határ a feleki!” Ezek azonban már nincsenek benne a jegyzőkönyvben. Szerencsémre – mondhatnám – a hosszú beszélgetésből nem a lényeget értették, s a kiragadott mondatokból, töredékekből, a beszélgetés zanzásított, lebutított változatából csak következtetni lehet arra, hogy Erdélyről s a határok visszaállításának történelmi esélyeiről, illetve esélytelenségéről is beszélgettünk.

A rendszerváltás után azt hittem, a hatalom fizetett emberei, akik a szavainkat kiforgatják, mondanivalónkat a saját butaságukhoz igazítják, akiket a vezetői fölény gesztusairól leszoktatni nem lehet, eltűnnek végképp. Ez sem így történt. A pártegyetemet végzett főszerkesztő, az alapszervezeti titkárból lett képviselő, a volt pártaktivista, a volt igazgató, a rendszerváltás után a nyilvánosság előtt, akár a sajtóban teszi azt, amit 1973-ban a szigorúan titkos feliratú jegyzőkönyvekben ők maguk, vagy az elvtársaik elvégeztek. A következmények szempontjából mindegy az, hogy amit tesznek ma, azért teszik, mert feladatot teljesítenek ma is, vagy életük végső szakaszába érve, jóvá akarnak tenni, annyit bár, amennyit még lehet. Sem az első esetben, sem a másodikban nem a közösséget szolgálják, és annak nem is használnak.

6. Majd felpanaszlom én, mit láttam utamon…

Valahol pörög egy magnószalag, két huszonéves mérnökhallgató pedig mit sem sejtve, a nemzet sorsáról, az erdélyi magyarság jövőjéről beszélget. Elmondom, - és ezt viszonylag pontosan rögzíti a jegyzőkönyv, - hogy Románia folytatni, fokozni fogja asszimilációs politikáját. Szeretném, ha öcsém pontosan értené, mi történik velünk. Az asszimilációs politikának két fő iránya van, magyarázom, egyfelől az egy tömbben élő magyar közösségek szórványosítása, másfelől a magyar értelmiség szétszórása az ország egész területén és ezzel a közösség megfosztása saját, nemzeti értelmiségétől. Ezt a megállapításomat a jegyzőkönyvben aláhúzták. A szerénységet félretéve bevallom, magam is pontos, lényeglátó, akár tanítható értékelésként minősítem. Gondolom a securitate tisztjei is okultak belőle.

Majd egyszer csak bejelentem, Kádárral szeretnék beszélni. Ha elmegyek Magyarországra, kihallgatást akarok kérni tőle. „Ravasz” tervem is van: beszédeinek egy kiadványát akarom dedikáltatni vele. Öcsém szerint, ha a titkárságán bejelentem ezt a szándékomat, nem valószínű, hogy elutasítanak. Őszintén bíztam magamban, abban, hogy helyzetünkről mindenki másnál meggyőzőbben tudnék beszélni. Felvillanyozva dúdolgattam ebben az időben a Bánk bánból: „Majd felpanaszolom én, mit láttam utamon,/ hogy éhségtől irtva, az ország sírhalom!”

Az RKP szovjetbarát frakciójáról kérdezett az Öcsém. Azokról a veterán pártvezetőkről, akiket Ceausescu félreállított, és a Szabad Európa Rádióból szerzett információink szerint ellenségesen kezel. Ők a nemzetiségi kérdés megoldását is a szovjet befolyás megerősödésében látnák. Hangsúlyozom, hogy a Magyar Autonóm Tartomány is szovjet sugallatra jött létre. Öcsém összegez: akkor egy ilyen frakció létezése a mi számunkra a reményt jelentheti. Válaszomban elmondom, a Szovjethez való viszonyulásban mutatkozó nézetkülönbségeket a pártvezetésen belül nagy titokban tartják, akár börtönnel is büntetnék azt, aki erről beszélni mer.

Szóba kerül az áttelepedés lehetősége is. Öcsém elmeséli, hogy egy ismerősét, miután Nyugatra szökött, Magyarországon elítélték. Aztán az amnesztiatörvény kihirdetése után hazatért, és nem lett semmi baja. Persze a te helyzeted más, - és én a kaján mosolyán látom, hogy most megint ugrat – te nem jöhetsz Magyarországra, hogy végleges letelepedést kérjél, mielőtt itt Romániában jogerősen elítélnek. Ezen biztosan jól szórakoztunk, nem sejtve, hogy Damoklész kardja a fejünk felett. Majd észérveket hozok fel, miért nem telepszem át. Az érzelmi kötődésről, hogy soha nem tudnék máshol élni, szó sem esik. Szégyellném is. Végtére is kemény férfiemberek vagyunk, a fenébe is!

Tény azonban, hogy a négyoldalas jegyzőkönyv csak a hangfelvétel kezdetét rögzíti. Közben bizonnyal ebédeltünk is, mert egyszer bejött a szobába édesanyám, feltehetőleg ebédelni hívott. Az amiről ebéd közben beszélgettünk már nem került a jegyzőkönyvbe. Egy másik jegyzőkönyvből tudom, hogy a lehallgató rendszer vételi területe nem terjedt ki az egész lakásra. Erről azonban majd máskor mesélek.