Gábor Áron díj az ETPKGY magyar delegációjának

A Székely Nemzeti Tanács a 2011-es év Gábor Áron Díját az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése magyar delegációjának ítélte. A kitüntetés átadására 2012. március 10-én, szombaton kerül sor Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota nagytermében, a kitüntettek tiszteletére szervezett díszelőadás keretében, amely 19.00 órakor kezdődik. Ezt megelőzően 17.00 órától, közösen emlékezünk meg a Székely Vértanúkról, a Postaréten emelt emlékműnél. 1854-ben, itt és ezen a napon végezték ki a Makk-féle összeesküvés székely tagjait: Bágyi Török Jánost, Martonosi Gálfi Mihályt, Nagyváradi Horváth Károlyt.

Az emlékműre Jókai Mór sorait vésték, aki a célt, amelyért a mártírok életüket adták, a „törvényes, szabad és független nemzeti állásban” jelölte meg.

A Székely Nemzeti Tanács nyolc éve küzd Székelyföld önrendelkezéséért, amely a területi autonómia intézményei révén, XXI. századi megvalósulása lenne Székelyföld „törvényes, szabad és független nemzeti állásának”.

A Gábor Áron Díjat évről-évre azok kapják, akik abban az évben a legtöbbet tették ezért a célért, ezért második éve kapcsolja össze a Székely Nemzeti Tanács a Gábor Áron Díj átadását, a Székely Vértanúk emléknapjával.

A Székely Nemzeti Tanács küldöttsége 2010. szeptember 15-én tanácskozott a magyar delegáció tagjaival, akik vállalták, hogy támogatják, és az Európa Tanácsban képviselik Székelyföld autonómiatörekvését. Az ezt követő ülésszakokon a magyar delegáció minden alkalmat kihasznált, hogy Székelyföldre terelje a figyelmet, és a Közgyűlés megismerje a székelyek jogos és az Európa Tanács dokumentumaival is összhangban levő törekvését. Az igazi áttörést a 2011/1832 számú határozat jelentette, amely magyar kezdeményezésre tette a tagállamok feladatává az autonómia szavatolását az önrendelkezési jog biztosítása érdekében.

A szervezők egész Székelyföldről várják a résztvevőket, elsősorban a Székely Nemzeti Tanács küldötteit, a települési székely tanácsok tagjait, de örömmel fogadnak minden érdeklődőt.

A Székely Nemzeti Tanács sajtóirodája

Ferencz Csaba, tájékoztatási alelnök

Sepsiszentgyörgy 2012. február 20.

Árnyékok árnyai közöttünk X

12. Hiányzó lapok: Johanna lázadása

1987 márciusának elején, egy délelőtt Johanna felhívott telefonon, és arra kért, föltétlenül menjek le hozzá. A hangjából éreztem, hogy baj van. Ekkor már a számológépgyár tervezőosztályán dolgoztam, jó fél óra alatt értem le a múzeumba. Azzal fogadott, felszólították, írjon egy elítélő nyilatkozatot a Budapesten megjelent háromkötetes Erdély története című könyvről. Az utasítást a múzeum igazgatója közvetítette, de azt is közölte, hogy fentről jött a parancs. Derült égből villámcsapás, mondanám közhelyes fordulattal, ha nem emlékeznék élesen, hogy azon a napon, sem a szó közvetlen, sem átvitt értelmében nem lehetett derült égről beszélni. Borús és komor hétköznapokat éltünk. A nyolcvanas évek közepére az elviselhetetlenségig fokozódott a diktatúra nyomása. Az általános, mélységes nyomornál, az örökös sorállásnál, a hosszú, órákig tartó áramszüneteknél még rosszabb volt a kilátástalanság: nincs mit tenni. A magyarellenes uszítás szinte mindennapos, még a magyar nyelvű újságokban, az Előrében, a Vörös Zászlóban is képtelen és felháborító dolgok látnak napvilágot. Ezek a hírek eljutnak hozzánk is, bár nekünk nem jár semmiféle újság, televízió nincs a lakásban, esténként a Szabad Európa Rádióból, a zavaró adók sípolása, recsegése mellett próbálunk híreket hallani a nagyvilágból. Mintha ostromállapot lenne.

1986-87 tele különösen nehéz volt. A lakásban a hőmérséklet ritkán emelkedett tizenöt fok fölé. Az emberek többsége a túlélésre rendezkedett be.

Ekkor kaptuk a hírt, Budapesten megjelent egy könyv a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában Erdély története címmel. Romániában egy évtizede tartott már a nyíltan magyarellenes uszítás, többen is írtak már erről, de talán Vincze Gábor írta meg a legrészletesebben, legalaposabban ezeknek az éveknek a történetét.  

A könyv a „főbiztosítékot” vágja ki Romániában. Nicolae Ceusescu összehívatja a Magyar illetve a Német Nemzetiségi Dolgozók Tanácsainak plenáris ülését Bukarestbe, és előttük mondja: "Nehéz megérteni horthysta, fasiszta, soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el, hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák megjelentetéséhez? Milyen tudomány ez? Kinek szolgál egy ilyen úgynevezett tudomány, ha nem a legreakciósabb imperialista köröknek?"

Évek hosszú során megszoktuk a kommunista retorika semmitmondó frázisait, a tartalmatlan, üres mondatokat, amelyeknek viszont megvoltak a visszatérő békés-nyugis kulcsszavai: boldog jövő, békés egymás mellett élés, sokoldalúan fejlett szocialista társadalom. Ezekhez képest ez egy új hangvételű és világos üzenet volt. A megvadult gyűlölet üzenete, ha úgy tetszik: hadüzenet Magyarországnak.  Ehhez kellett a romániai magyarok egyetértő támogatása. Hadd lássa a világ, mekkora jótétemény nekünk, hogy Romániában élhetünk, hadd lássa a világ, hogy túl azon, hogy nem remélünk semmit Magyarországtól, el is utasítjuk, hogy onnan bárki is bennünket a védelmébe vegyen. Fogadatlan prókátoroknak tartjuk őket, és kiállva Ceuasescu mellett, nem engedjük, hogy Magyarország beleszóljon a „belügyeinkbe”. 

A Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsának felszólalói pedig tették, amit kértek tőlük. Rab István, Kovászna megyei első titkár, Boda József az MNDT egyik vezetője, (a rendszerváltás után Boda Iosifként Iliescu tanácsadója), Hajdú Győző az Igaz Szó, Szilágyi Dezső az Előre, Lázár Edit A Hét, Rácz Győző a Korunk főszerkesztője és sokan mások. A szövegek nagyjából egy kaptafára készültek, példaként egyetlen részletet idézek Györbíró Sándornak, az Electomures vállalat főmérnökének a beszédéből: „Mint a Maros megyei tájak dolgozója felháborodottan elutasítom e durva torzításokat és e vidék minden fiához hasonlóan tiltakozom a külső beavatkozás ellen, függetlenül attól, hogy a szomszédos Magyarországról, vagy máshonnan jön.”

Ezekről a felszólalásokról tudtunk, és úgy gondoltuk, hogy a felszólalók kényszernek engedtek. Ezt támasztotta alá a Szabad Európa Rádióban hallott hír, hogy Bálint Ferenc, a szászrégeni sörgyár volt párttitkára, aki megtagadta, hogy a mások által megírt magyarellenes beszédet felolvassa, 1987. február 24.-ről 25.-ére virradó éjszaka kiesett szállodájának ablakán, és meghalt.

Különböző sajtótermékekben egyre másra jelentek meg az Erdély történetét elítélő írások. Az akkor hetvenhét éves író, Gagyi László megszólalása sokakat megdöbbentett: mivel lehet zsarolni egy ilyen idős embert? Ki és hogyan kényszerítette, hogy megírja „A szülőföld vonzásában” című, a Vörös Zászló március 14.-i számába megjelent rettenetes fogalmazását? Egy részletet idézek: „Most is úgy kell, hogy legyen: a szülőföld életébe nem szólhat bele más, még a legközelebbi szomszéd sem. Százszorosan igaz, hogy ügyeinket és problémáinkat nem intézhetik másutt, se Pesten, se sehol, csak itthon, idehaza. Ezért honfitársaimmal visszautasítom az ilyen kísérleteket, fogadatlan prókátorok bárhol is kezdeményezzék őket. … Egyetértek pártunk főtitkára Nicolae Ceausescu …” stb.

Ilyen előzmények után kapta meg Johanna a parancsot, neki is el kell ítélnie a könyvet, a Magyar Tudományos Akadémiát és végső soron Magyarországot. A hatalom szempontjából logikus volt a lépés. A sok nyilatkozat közt legyen szakvélemény is, szólaljon meg egy erdélyi magyar történész, egy múzeumi szakember, miután az MNDT bukaresti plenárisán a történész Demény Lajossal kudarcot vallottak,  ő ugyanis elutasította  a felszólalást. Erről azonban a hatalom emberein kívül szinte senki nem tudott. Johanna azonnal jelezte, mivel nem olvasta a könyvet, nem tud érdemben hozzászólni. Az elhárító választ a múzeum igazgatója elengedte a füle mellett, és háromnapos határidőt adott. Ennek letelte után  kérte is a cikket, Johanna pedig jelezte, nem írta meg, és nem is tudja vállalni a feladatot.

– Rendben van, akkor másként fogjuk a kérdést kezelni – volt a válasz. Hamarosan megtudtuk, mit jelent a másként kezelés. Dél körül ismét hívnak a telefonhoz:

– Néhány percen belül egy bizottság elé kell állnom, amely döntést hoz az ügyemben.  

– Miféle ügyedben? – kérdeztem döbbenten.

– Mondom, amit az igazgatóm. Annyit tudok, hogy többen is jöttek, a megyei pártbizottságtól, a Művelődési Tanácstól, és hamarosan meg kell jelennem előttük.

– Odamegyek – és már rohantam a kollégáim résztvevő szavaitól kísérve.

Amire megérkeztem, Johanna már az irodában ült kisírt szemmel, egyedül. Elmondta, hogy a „meghallgatáson” az igazgató mellett ott volt az intézeti párttitkár, a megyei pártbizottság egy küldötte, a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanácstól Florin Ciotea és a Securitatenak az intézetért felelős tisztje. Egy hosszú asztal egyik oldalán ültek ők öten, Johanna pedig egyedül az asztal másik felén. Igen udvariasan meghallgatták az érveit, bővebben kifejthette, hogy nem áll rendelkezésére a könyv, és még a kérdést is feltette, esetleg tudnának-e biztosítani egy példányt a számára? Ám az elvtársaknak nem volt humorérzékük, talán nem érezték ki a kérdésből a finom ugratást sem. Ciotea kérdezett:

– Miért kell a könyv? Nem elég Önnek a Román Kommunista Párt álláspontja? - Itt van az újság, el lehet olvasni, ha nem olvasta volna még - és eléje tolta a Scanteiat. - Vagy nem elég Önnek Nicolae Ceausescu elvtárs beszéde?

–  Soha nem írtam, és nem is fogok olyan könyvről írni, amelyet nem olvastam. Ez számomra elsősorban szakmai, de elvi kérdés is.

– Nézze Bónis elvtársnő, az igazság az, hogy Önnek nem is kell írnia, mert a cikk már készen van. Önnek mindössze alá kell írnia azt. Tessék - és eléje tették a gépelt papírokat, és az írószert. Johanna ekkor felállt, és csak annyit mondott:

– Nem írom alá. 

Ezután megfordult, és kijött. Megkérdeztem:

– Mikor sírtad el magad?

Bosszúsan toppantott:

            – Hát nem előttük. Csak amikor ide visszatértem. - De akkor már a könnyein keresztül el is kacagta magát:

– És bevágtam magam mögött az ajtót. Azt hiszem, egy kicsit megrepedt a vakolat. Vajon nem lesz belőle baj?

– Egy biztos Johanna, ha baj lesz, akkor az nem a vakolat miatt.

– Jó. Akkor most menjünk haza, ma sem téged, sem engem nem fog keresni senki.

            Ennyire emlékszem huszonöt év távolából. És arra, hogy napokig, hetekig vártuk a folytatást, de az végül elmaradt. Mi több, az iratcsomómban is hiába keresem a nyomait a történetnek, amelyről alig hiszem, hogy az illetékesnek ne lett volna kötelező jelentést  írnia. Ez, ha volt végül, akkor a rendszerváltás után,  más iratokkal együtt kikerült az iratcsomómból, ismeretlen helyre. (Az biztos, hogy Johannát 1983-ban még nem figyelték, és ha ez változott volna a későbbiekben, ennek nyoma lenne az én megfigyelési irataim között.)

            Aztán mégiscsak kisütött a nap még abban az évben. Onnan jött a segítség, ahonnan a legkevésbé vártuk. De ez már egy másik történet.

·         

Néhány fontos következtetést le kell vonni a fentiekből.

Valótlan az állítás, hogy a kommunizmus idején a megalkuvás elkerülhetetlen volt. Sokan választották a könnyebb utat, kerülve az ütközést a hatalommal, és ma a maguk mentségére eltúlozzák a kényszerítő körülményeket. Valószínű, hogy a vezető állásban levő emberekre nagyobb nyomás nehezedett, ők viszont akkor is a rendszer haszonélvezői voltak, nem áldozatai. A saját döntésük, akaratuk is kellett ahhoz, hogy gyárigazgatók, iskolaigazgatók, főmérnökök, főszerkesztők legyenek. És még akkor is volt kiút a kényszer alól. Vincze Gábor jóvoltából köztudott, hogy Dancsuly András, a MNDT Kolozs megyei elnöke, a kolozsvári egyetem prorektora is megtagadta 1987. február 25.-én az Erdély történetét elítélő, magyarellenes szöveg felolvasását.

A bukaresti MNDT ülésén elhangzott nyilatkozatokból  több is hivatkozik a szülőföldre, és azt összekapcsolja a „be nem avatkozás” Ceusescu-i doktrínájával. Ördögi találmány. A „szülőföld” a sajátosan erdélyi magyar patriotizmus kulcsszava volt. A népi írók hagyományait éltető erdélyi magyar írók gyökereztették a köztudatba, mert Erdély, de még inkább az elveszített, a százszor, ezerszer elsiratott haza, Magyarország tiltott szó volt. A szülőföld viszont nem, azt igen, szabad volt szeretni. Tamásiig nyúlik vissza ennek a hagyománya: „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. A párt és a Securitate szakértője a plenáris ülés előtti napon kiosztott beszédekben ezt a szót, a szülőföldet kapcsolja össze a be nem avatkozás Ceuasescu által unalomig ismételt frázisával. És így jön világra a szörnyszülött gondolat: a szülőföld dolgaiba ne szóljon bele Magyarország! A történelmi kényszer teremtette, sajátosan erdélyi, de mégis magyar patriotizmusnak nincs köze többé Magyarországhoz. A szekuritáté boszorkánykonyháján kifőzték, hogyan lehet az erdélyi magyarságot a román nacionalizmus önkéntes szolgálójává tenni. 

Ez a gondolat tovább él ma is: Magyarország ne szóljon bele a mi dolgainkba! A Székely Nemzeti Tanács ne tartson ülést Budapesten, mert nekünk, erdélyieknek itt kell tanácskoznunk, és nem ott! Az ott és itt, a Trianoni határ két oldalának éles elkülönítése a feladata ma a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsa ma élő örököseinek. Az ő számukra éppen úgy nem létezik egységes magyar nemzet, amint nem létezett ama februári plenáris ülés magyar szónokainak sem. Mondani sem kell: a megbízójuk is ugyanaz!

Árnyékok árnyai közöttünk IX

11. A látogatók

1983 őszén, katonai továbbképzésre berendeltek a marosvásárhelyi laktanyába. Hetente egy alkalommal kellett kora délután megjelennem, s néhány sorstársammal két-három órán hallgatnom a román honvédelem nagy, stratégiai elméleteit. Ezeken a napokon a főnököm korábban elengedett a gyárból. Beültem a Trabantba – Kartonkának becéztük feleségemmel – hazarobogtam, gyors ebéd, és indulás a laktanyába. Egyik alkalommal pont indulni készültem, amikor csengettek az ajtón.  Valami házaló lesz, gondoltam, hiszen senki nem tudja, hogy itthon vagyok. Két, körülbelül velem egyidős férfi állt az ajtóban. Fényképes igazolványokat mutattak, és a belügyminisztérium valamelyik osztályát említették. Igazoltatni akartak, én azonban a táskámat, személyi irataimmal az autóban, vagyis a Trabantban hagytam. Ez sem gond, voltaképpen nincs is rá szükség, ismernek. A beszélgetés románul folyik. Hol tudnánk szóba állni? Bevezetem őket az egyetlen berendezett szobába, ahol a tekintélyesebb szekus magabiztosan leül az íróasztalomhoz. A másik, egy bőrdzsekis figura, megáll mellettem. És elkezdődik a kérdezősködés. Kik a barátaink, kik látogatnak? A szomszédok közül kikkel tartunk kapcsolatot? Mikor voltunk szabadságon, és hol? Járt az eszem, vajon mit akarnak? Megfogadom diákkori barátom, Vajda Gyula tanácsát, akinek Bukarestben a megfigyelésemről panaszkodtam annak idején. Ő azt mondta, ha megkeresnek majd, arra ügyeljek, hogy az első, semlegesebb kérdések célja, a válaszidő kitapasztalása. A későbbiekben az ettől eltérő időkből következtetnek az őszinteségre. A túl gyors válasz előkészített, viszont a túl lassú, gondolkodásra, egy nem őszinte válasz mérlegelésére utal. Ezért célszerű az első, egyszerű kérdésekre is némi gondolkodás után felelni, hadd képzeljenek lassú észjárásúnak. A mellettem álló bőrdzsekis figura úgy sürgetett, hogy a könyökével lökött egyet-egyet rajtam: - Feleljen, kérem! Mire én: - Nem értettem a kérdést, kérem, beszéljen lassabban!

              

Végül azt kérdezik, hogyan öltözködöm? Öltönyben járok? Nem, többnyire farmerben, és pulóvert viselek hozzá. Látni akarják az összes pulóvereimet. Édesanyám kötötte őket, szóval egyedi darab mindegyik. Behozom mind a hármat, és leteszem az íróasztalra. Szemügyre veszik egyenként, és mennek is. – Megtudhatom, hogy minek köszönhetem a kiemelt figyelmet? – teszem fel a kérdést. – Rutinellenőrzés – szól vissza a vallatóm már a lépcsőházból. Mielőtt az ajtót betenném mögöttük, látom, hogy az egyik szomszédhoz csengetnek. Mint általában a szomszédjainkkal, az illetővel is csak köszönő viszonyban voltunk. Nem mondom, hogy nyugodt voltam. Este Johannával is meghánytuk-vetettük a történteket. A találgatásokon nem jutottunk túl. Kerestük a lehetséges összefüggéseket az elmúlt időszak eseményeivel. Magyarországon jártunk a nyári szabadság idején, könyvek és folyóiratok sokaságát hoztuk át a határon, édesapámnak Illyés Gyulára vonatkozó, a Magyar Sajtófigyelő által összegyűjtött újságkivágásokat, de ennek hivatalos nyoma nem maradt. A vámos ugyan kirakatott minden könyvet a csomagtartóból, de végül nem nézte meg őket. Pakoljunk be, és menjünk. Tehát ez nem. Néhány héttel korábban Tamási Áronnét vittem a Trabanttal Farkaslakára, azt megelőzően otthon is meglátogatott minket. Őt biztosan figyelték. Akkor viszont miért nem ezt kérdezték? Kérdések, amelyekre akkor biztos választ nem tudtunk adni.

Az iratcsomóban lapozva találok egy jelentést, az egyetlent az iratok között, amely a titokzatos látogatással összefüggésbe hozható. Mellékeltem is a jelen bejegyzéshez az Oala Vasile alezredes által kiállított iratot. A jelentés adatokat tartalmaz, tisztázza a lakcímemet, majd beszámol a megadott címen megejtett, helyszíni kutakodásról. Lényegében arról, hogy mit mondtak rólam, rólunk a szomszédok, ám a lakásunkban tett látogatásról egyetlen szó sem esik. Megállapítja viszont, hogy nem tartunk közeli kapcsolatot egyik szomszéddal sem, az alkalmi kapcsolattartás is a köszönésre korlátozódik. A jelentésben először rögzíti a Securitate feleségem személyi adatait, és megállapítja, hogy a "célszemély feleségével kapcsolatban  nem merültek fel műveleti szempontból fontos vonatkozások".  

A jelentés aláírója Oala Vasile alezredes

A jelentés válaszként születik a II Ügyosztály 208/HI/0012927 számú átiratára. A HI egy Hegedüs I. nevű őrnagyot jelöl, akinek a monogramja, illetve az aláírása több iratban is megjelenik, ám gépelve, jól olvashatóan sehol nem olvastam a nevét. Érdekes, hogy ilyen rejtőzködő tiszt több is van, nem egynek csak a jellegzetes és visszatérő aláírását lehet azonosítani. Magának Oala Vasile alezredesnek is csak kézírással fordul elő a neve. Őt a CNSAS nyilvántartása alapján sikerült azonosítanom, törzslapja elérhető az intézmény honlapján. Onnan tudtam meg, hogy 1937. január 11.-én született Marosoroszfaluban, és 1996-ban halt meg Marosvásárhelyen. 1960-tól volt alkalmazottja a Maros megyei Securitaténak, még 1989-ben is az, nyugdíjazására, tartalékba helyezésére vonatkozóan nincsen adat, nem kizárt, hogy az 1990. március 26-án létrehozott SRI személyi állományába került. 1983 októberében negyvenhat éves volt, ebben az évben léptették elő alezredessé, viszont emlékezetem szerint az engem meglátogató tisztek fiatalabbak voltak. Tény, hogy a jelentés nem részletezi, ki végezte és mikor a helyszíni vizsgálatot, ami szokatlan felületességre utal.  

A következtetés: valószínűleg ismét tévedtem, amikor konkrét előzményét, okát kerestem a  zaklatásnak Az iratcsomóm ismeretében ma hajlok arra, hogy valóban rutinellenőrzés volt, a jelentés is ennek megfelelően semmitmondó. Mindez természetes velejárója lehetett annak, hogy tíz évvel korábban a Securitate látókörébe kerültem. A feltételes mód annak szól, hogy csak az írásban rögzített információk állnak rendelkezésemre, és ez töredéke lehetett a szóbeli közléseknek, annak az információhalmaznak, amely a megfigyelőimnek a fejében volt, ám nem vetették papírra. Oala Vasile már magával vitte a sírba, amit tudott, s ez a sors vár a többire is. Bevallom: nem sajnálom.

Árnyékok árnyai közöttünk VIII

10. Apámra emlékezem

A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) egyik alkalmazottja az elmúlt év decemberében telefonon értesített, hogy eleget téve 2011 áprilisában iktatott kérésemnek, sikerült megtalálni édesapám megfigyelési iratcsomóját, amelyet a Securitate állított össze. Hamarosan megkaptam az írásbeli értesítést, amelyet jelen bejegyzéshez is mellékelek, és amely egyben meghívó is volt 2012. január tizennyolcadikára, az intézmény székhelyére, ahol tanulmányozhattam apám iratcsomóját.

Az értesítés/meghívó tartalmaz egy nehezen értelmezhető mondatot, amely hevenyészett fordításban így hangzik:

„A Román Hírszerző Szolgálat közölte velünk, hogy a Securitatétól általuk átvett nyilvántartási rendszerben az Ön édesapjának neve szerepel még egy «nyilvántartási törzslapon „Maros/Figyelmébe” de ezt az iratcsomót nem archiválták.» A RHSZ válasza szerint ez az iratcsomó nem került be abba a különleges levéltárba, amelyet ez az intézmény átvett a Securitatétól.”  

Január tizennyolcadikán végül leutaztam Bukarestbe, ott is próbáltam érdeklődni, és megfejteni a talányos mondatot, de nem lettem okosabb. Marad a találgatás:

1. Apámnak volt még egy megfigyelési iratcsomója, de ezt még a Securitate kézen-közön elveszítette, - nagy lehetett ott a rendetlenség – és ezért nem is került a Román Hírszerző Szolgálathoz. 

2. A Román Hírszerző Szolgálat folytatta apám megfigyelését a rendszerváltás után is egészen 2004-ben bekövetkezett haláláig, és erre egy másik, de még a Securitate által nyitott iratcsomót használt, ezért ez nem került a CNSAS-nak átadott speciális levéltárba.

A kérdést eldönteni - gondolom - a fiam, vagy lányom tudja majd harmincöt, negyven év múltán, - vagy hamarabb? - amikor a Román Hírszerző Szolgálat irattárán lesz a sor, hogy megnyíljon a nyilvánosság előtt.  

A CNSAS alkalmazottai nagyon kedvesek és igen készségesek, igyekeznek legjobb tudásuk szerint válaszolni a kérdésekre. A hangulat is közvetlen, barátságos. Az olvasóterembe kihozzák a nyolckötetes iratcsomót:  

- Önöket komolyan megfigyelték, nem vicc- mondja az engem kiszolgáló hölgy, és oszlopba rakja előttem az asztalon a vastagabb, vékonyabb iratkötegeket.   

Rápillantva a római egyessel jelölt legfelső iratcsomó borítójára, meglepődöm, és már szinte szólok, hogy itt tévedés van, ugyanis arra valami Szabó Ferenc nevét írták. Aztán amint kinyitom, rájövök, nincs tévedés, Szabó Ferenc apám fedőneve volt.

Ugyancsak a borítón látom a megfigyelés kezdetének dátumát: Deschis la 24.  octombrie 1961.,  azaz megnyitva 1961. október  24.-én. Lennebb négyszögű bélyegzővel ráütve: az iratcsomó mikrofilmre átmásolva 1978. augusztus 05.-én.

A nyolc kötet összesen 1454 lapból áll. Több lap is van, amelynek mindkét oldalára írtak, ezért az oldalak száma sokkal több mint ezerötszáz, viszont háromezernél kevesebb.

A két utolsó kötet, a VII és VIII számokat viselő iratcsomók kizárólag lehallgatási jegyzőkönyveket tartalmaznak. Olyan telefonbeszélgetéseket, vagy a lakásunkban zajló beszélgetéseket vettek jegyzőkönyvbe, amelyeket a megfigyelők állambiztonsági szempontból fontosnak tartottak. A lehallgatások 1962-ben kezdődtek,  de az, hogy mikor értek véget, pontosan és teljes bizonyossággal nem meghatározható, de nyilván a jelenleg dokumentálható utolsó lehallgatás a rendszerváltás előttről származik.

Közel háromezer oldalt pörgettem át hat óra alatt. Beleolvastam itt-ott az iratokba,  s emlékeimtől vezetve kerestem a nyolc iratcsomóban azokat az időszakokat, amelyeket nem a lehallgatások, a besúgók titkos jelentései jeleznek, hanem a tanúvallomások, s apám kihallgatásának jegyzőkönyvei. Azoknak az időszakoknak az iratai, amelyek egész családunk számára a zaklatás, a fenyegetés, az üldözés éveit  jelentették. És a félelemét persze. Hiszen voltak olyan napok, amikor nem tudtam, apám hazajön-e délben, és nem is mertem ezt anyámtól megkérdezni. Kerestem ezeknek a napoknak az írásos nyomait, nyilván azért, hogy többet megtudjak.

És mit találtam? Majd háromezer oldalnyi bizonyítékát az intézményesített állami butaságnak, a szocialista Románia hatóságilag támogatott és fenntartott sivárságának, szomorú, lehangoló szürkeséget és a gyűlölet, a félelem mesterségesen felfokozott hangulatát. Olyan embertelen és érzéketlen bürokraták jelentéseit, akik élet és halál urai voltak, akiknek talán kár volt megszületni, hiszen semmi jót nem tettek életükben, és akiknek, bár kénytelenül leírjuk a nevét, de megjegyezni már nem érdemes.

Ilyennek látta Nagy Imre apámat 1972-ben

Töprengek. Hozzam én ezeket az iratokat nyilvánosságra? Ezek szóljanak apámról, anyámról? A gyermekkoromról? Ezek? Lenne valami mélységes igazságtalanság abban, hogy a Securitate iratait olyanok olvassák, akik apám könyveit nem ismerik, s felmérni sem tudják, milyen színvonalbeli szakadék tátong ezeknek az iratoknak a világa és szüleim beszélgetései közt.

Töprengek. S bevallom, hallgatnék inkább, s kezem sem tenném többet ezekre az iratcsomókra. Pont magam írtam e sorozat harmadik részében apámról:

«Az életműve lezárt, ahhoz senkinek nincsen módja bármit is hozzátenni vagy elvenni belőle. A könyvei egymás mellett a polcomon, és fülembe csengnek szavai: „Ami halálom után marad belőlem, azt itt találod meg, ezeknek a könyveknek a lapjain.” Sem a securitate félművelt, vagy földbuta fogdmegjei, sem az irodalomban jártasabb besúgók nem fogják egyetlen vesszővel kiegészíteni azt, amit apámról tudnia illik az utókornak. Illyés Gyulát parafrazálva: nem ők mondják meg, ki volt.»  

Ám szembe kell néznem a ténnyel, apámnak a Securitate által összeállított iratcsomója kutatók számára is hozzáférhető már ma is, s a jövendő történészei, irodalmárai előbb-utóbb ki fogják nyitni. Tegyék meg, nincs szégyellnivalóm. A diktatúrának nem kiszolgálói, nem haszonélvezői, hanem elszenvedői voltunk. Apám a magyarságáért, nemzete iránti hűségéért szenvedte el az üldöztetést, azért a magas szintű szellemi, erkölcsi tartásért, amelyet leginkább mégiscsak a műveiből lehet megismerni.

Én pedig emlékeimmel segíteni fogom a jövendő történészeinek munkáját, ez lehet a dolgom.