Felhívás a Székely Nemzeti Tanács uniós polgári kezdeményezésének támogatóihoz

 A Székely Nemzeti Tanács, nem sokkal a polgári kezdeményezést lehetővé tevő Lisszaboni Szerződés aláírása után, 2008 februárjában határozatot fogadott el, amelynek értelmében egy uniós szintű szabályozást kezdeményez az Európai Unióban élő, szülőföldjükön őshonos népek és népcsoportok jogaira vonatkozóan, különös tekintettel az önrendelkezés jogára. A későbbiekben ezt a határozatát megerősítette, és konkrét lépéseket tett a kezdeményezés elindítása érdekében.

A cél egy olyan uniós szintű jogszabály elfogadtatása, amely a nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságokat őrző Európai régiókat megvédi a hátrányos gazdasági megkülönböztetéstől, illetve úgy biztosítja gazdasági fejlődésüket, hogy regionális identitásuk közben ne sérüljön, vagyis nemzeti, nyelvi, kulturális sajátosságaik változatlanul fennmaradjanak. Meggyőződésünk, hogy ezt úgy lehet elérni, ha az adott régiók számára biztosítják a regionális önkormányzás többlethatáskörökkel felruházott intézményeit, amelyeknek elegendő hatáskörrel kell rendelkezniük a régió sajátosságainak fenntartásához, és megfelelő gazdasági fejlődéséhez, hogy az Unió átfogó, harmonikus fejlődése fenntartható legyen, és ezzel párhuzamosan kulturális sokszínűsége is fennmaradjon.

A kezdeményezés sikere érdekében egymillió aláírást kell összegyűjteni, legkevesebb hét országából az Európai Uniónak. Erre egy év áll rendelkezésre a kezdeményezés nyilvántartásba vételétől számítva. Az elvárásnak úgy tudunk megfelelni, ha a bejegyzést megelőzően megkezdjük az önkéntes munkatársak, aláírásgyűjtők toborzását. Erre egy internetes oldalt nyitottunk, amelynek címe: www.nationalregions.eu

Kérem a Székely Nemzeti Tanács küldötteit, szimpatizánsait, a székelyföldi önkormányzatokat és civil szervezeteket, minden magyarországi szövetségesünket, az európai nemzeti régiók védelmében érintetteket, az Európai Unió minden olyan polgárát, aki az európai demokrácia elmélyítésében érdekelt, hogy iratkozzon fel az önkéntes munkatársak közé a fent jelzett honlapon. A megadott email címre pontos tájékoztatást fogunk küldeni minden önkéntes munkatársunknak a további tennivalókra vonatkozóan.

Marosvásárhely 2012. április.23.         

                                                                                                Izsák Balázs

                                                                               A Székely Nemzeti Tanács elnöke

Árnyékok árnyai közöttünk XII

15. Komplex intézkedési terv

1988. február 23-án Ghile Gavrila főhadnagy „komplex intézkedési tervet” készített a megfigyelésemre. Ezen a napon a fiam, első gyerekünk éppen öt napos volt, és én állandó sürgésben készültem a pillanatra, amikor hazavihetem a szülészetről. Korábbi bejegyzésben utaltam már rá, hogy 1987-ben mégis kisütött a nap, ám a magyarázattal adós maradtam. A fiam születése és az azt megelőző boldog várakozás volt az, ami a diktatúra mindennapi szorítását enyhítette. Emlékszem 1988 januárjának egy estéjére, amikor szokásos esti sétánkon apámmal és Oláh Tiborral találkoztunk a főtéren. Tibor bácsi mondta ekkor Johannának:

1988. augusztus: az állambiztonsági kockázat hat hónapos

- A háború idején az óvóhelyen is szültek az anyák. Az idők kegyetlenséget mindig felülírja az élet, és ma azért nem annyira rossz a helyzet. Legalább bombák nem hullnak az égből.

Nekem pedig eszembe sem jutott a Securitate, nem érdekelt a megfigyelés, nem érdekeltek a köröttem lábatlankodó informátorok, és semmi a világon a családomon kívül. A CNSAS bukaresti olvasótermében szembesültem először a ténnyel, hogy a megfigyelőim ebben az időszakban is szorgosan munkálkodtak. Az intézkedési terv feladatait szeptember elsejéig kellett végrehajtani. Hat hónapossá cseperedett ez alatt a fiam. A lakásomon lefolytatott nyomozás, a titkos megfigyelés során, amint azt az intézkedési terv elrendeli, többször is láthattak, észlelhettek úgy, amint a mellékelt képen látható vagyok: a fiammal a karomon. A kép hiánypótló lehet a román nemzetbiztonság számára. Akkori „kapcsolataimról, és azok természetéről”, valamint mindennapi elfoglaltságaimról, ha megkésve is, de majdnem mindent elárul. („Komplex nyomozást kell lefolytatni a lakásán, hogy mindennapi elfoglaltságát, életmódját, az általa látogatott társaságokat, valamint a kapcsolatait és ezek természetét megismerjük.”)

Az intézkedési terv magyar fordításban

Annak, hogy Ghile hadnagy fogalmazását egészében lefordítottam magyarra több oka is van. Más-más okokból ugyan, de szinte minden részlete fontos.

Itt van például a záró mondat: „Az operatív helyzet alakulásától függően a jelen tervet újabb intézkedésekkel bővíthetjük.”

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának Internetes folyóiratában, a Betekintőben, Papp István Markó Béla könyvét (Egy irredenta hétköznapjai, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) ismertetve veti papírra:

„Ugyanakkor a lehallgatási jegyzőkönyvek olvasójának nem lehet kétsége afelől, hogy az 1987-es terv csupán az első szintet jelentette Markó Béla megrendszabályozásában, hiszen a szöveg így zárul: »Az operatív helyzet alakulásától függően a jelen tervet újabb intézkedésekkel bővíthetjük»”

Egyértelmű, hogy a záró mondat kötelező befejezése volt minden intézkedési tervnek, mint ilyen teljesen alkalmatlan arra, hogy a nimbuszteremtő igyekezet nyersanyaga legyen.

Az intézkedési terv több részlete is arra világít rá, hogy az iratcsomót megcsonkították, illetve utal egy olyan megfigyelési iratcsomóra, amelyet „AZ ENERGETIKUS” fedőnév alatt állítottak össze a nevemre, és amelyet nem kaptam kézhez.   

Nem valószínű, hogy a határidő leteltével, 1988. szeptember 1. után, Ghile hadnagy ne jelentett volna ismét a feladatok teljesítéséről. Érthetetlen és indokolatlan, hogy ez az utolsó önálló dokumentum az iratcsomóban, amelyet 1991. május 28-án zártak le, és amelyről 1991. január 7-én mikrofilmmásolat készült, hiszen az egész „komplex intézkedési terv” éppen a megfigyelés fokozásáról szól. Furcsa az is, hogy hiányzik az iratról Moldovan Vasile alezredesnek, a II. Ügyosztály főnökének a jóváhagyó aláírása. 

Ghile Gavrila, aki 1986 júliusában hadnagyként kommentálja „Constantin” fedőnevű besúgó kollégám jelentését, a mellékelt intézkedési tervet már főhadnagyként írja alá. A nevét hiába keresem a CNSAS honlapján, úgy tűnik, eddig senki nem kérte az azonosítását, én pedig a megfigyelőim és besúgóim leleplezésére vonatkozó, 2010 márciusában benyújtott kérésemre még nem kaptam választ. Lesz-e válasz egyáltalán? 

Elgondolkodtató apróságra figyeltem fel. Bukaresti megfigyelőmnek, Bota Emilnek a nevét is hiába keresem a CNSAS által nyilvánosságra hozott névsorban, ilyen nevű tiszt nincs. Megtalálom viszont a Tőkés László által nyilvánosságra hozott szekus névsorban. Ennek megfelelően 1988-ban a Maros megyei Securitatén volt egy Bota Emil nevű kapitány. Markó Béla megfigyelési iratcsomójában, egy 1989-es jelentést Bota Emil őrnagy ír alá. A CNSAS nyilvántartásában azonban „egyikük” sem szerepel. Az idézőjellel nyilván arra akartam utalni, hogy a három szerintem egy és ugyanaz. Ami érthetetlen: miért nem lehet a román politikai rendőrség teljes állományának névsorát, adatait nyilvánosságra hozni húsz évvel a rendszerváltás után? Hogyan lehetséges az, hogy van olyan név, mint a Bota Emilé például, amely már három különböző, a CNSAS által tanulmányozásra évekkel korábban kiadott iratcsomóban szerepel, az intézmény számára mégis láthatatlan? A neve bukkan fel itt, ott, de se arca, se személyleírása, se életrajza nincs. Mint egy árnyéknak. Lehet, hogy találkozom vele néha az utcán. Ő tudja, hogy én ki vagyok, az én tekintettem pedig átsiklik rajta. Ki látja meg közülünk az árnyékok árnyait?  

 

Árnyékok árnyai közöttünk XI

13. A Securitate nem szűnt meg 1989-ben

            Ez az állítás több szubjektív benyomásnál. Több közszájon forgó, sztereotip ítéletnél. Ez az én személyes tapasztalatom, amelyet a Securitate fogdmegjei által összeállított iratcsomóm tanulmányozásával is szereztem.

            Ennek bevezetéseként fel kell idézni a rendszerváltás utáni Románia egyik fontos, és egyre inkább feledésbe merülő eseményét. 

            „1991. május 21-én Berevoiesti község, Arges megyének ez a csendes települése csupa nyüzsgés volt. Emberek sokasága tolongott, rendőrök, katonák, újságírók. Az ok, ami annyi embert összegyűjtött, a volt Securitate megégett és betemetett dokumentumainak felfedezése egy vízmosásban, nem messze Rausor patakától. A helyiek közel egy éve tudtak már a „vízmosás kincséről”, de a botrány csak ekkor tört ki elemi erővel. A Romania Libera 1990 decemberétől közölt Berevoiesti-en kiásott dokumentumokat, de csak 1991. május 20-án szerveztek egy sajtótájékoztatót, amelyen nyilvánosságra hozták a dokumentumok forrását. A konferenciát követően egy „expedíciót” szerveztek a helyszínre, ahol élőben bizonyították a bejelentést.” Ezekkel a sorokkal kezdődik az a tanulmány (a magam fordításában közlöm magyarul az idézett sorokat), amelyet Diana Rucinschi, Andreea Caşcaval és Petru Zoltan közölt A Berevoiesti botrány címmel, és amely román nyelven itt is elolvasható.

Vessünk most egy pillantást a mellékelt ábrára, a megfigyelési iratcsomóm fedőlapjára. A jobb alsó sarokban kézzel írott dátum és egy megjegyzés: lezárva 1991. május 28.-án. („Închis la 28.05.1991.”) Azaz a Berevoiesti-botrány után pontosan egy héttel, és közel másfél évvel a rendszerváltás után zárták le azt az iratcsomót, amelyet a Securitate 1974. október 22-én nyitott meg az én megfigyelésemre, és amelybe az utolsó – számomra is hozzáférhető – beírást a rendszerváltás után, 1990. április 14-én „követték el”. A Román Hírszerző Szolgálat – nyilvánvalóan a botrány hatására – elkezdte a Securitate irattárának rendezését, hiszen abban a pillanatban repült már a nehéz kő, de azt, hogy hol áll meg, kit hogyan talál meg, senki nem tudta még.   

Az iratcsomót az RHSZ vette mikrofilmre 1991-ben

Nincs kétségem afelől, hogy ma is megfigyelnek. Jóllehet, a Székely Nemzeti Tanács által képviselt autonómiatörekvés egy, a román parlament elé terjesztett törvénytervezetben ölt testet, amely Románia közigazgatási reformjába is beilleszthető, így normális körülmények között nem lehetne a székelyek törekvését román nemzetbiztonsági kockázatként értékelni, ám Romániában ennek hivatalos megítélése továbbra is 1989 előtti mentalitásra épül, amely a puszta létünket is veszélyforrásként értékeli, a Román Hírszerző Szolgálat pedig, elődjének a szerepét betöltve, változatlanul politikai rendőrségként működik. Magát a sorozatot is azért indítottam, hogy erre felhívjam a figyelmet. Míg a Securitatéról szóló visszaemlékezések többsége arról szól, hogy a múltat nem szabad elfeledni, én folyamatosan arról beszélek, hogy nem a múlton van a hangsúly, hanem a jelenen. A Securitate ugyanis nem szűnt meg 1989-ben, ahogyan azt a forradalom hevében hangoztatták, és ahogyan ezt a közvélemény tudni véli. Én magam is elhittem – le is írtam e sorozat második bejegyzésében –, hiszen közszájon forgott az ünnepelt tény ’89 decemberében: a szekusok három hónapi végkielégítést kaptak, az intézményt pedig megszüntette a forradalom. A marosvásárhelyi események igazi indoka is ez volt: a Securitatét helyreállítani, ha más néven is. Valójában csak elfogadtatni, tehát törvényesíteni kellett az intézmény működését, amely megszakítás nélkül tevékenykedett a rendszerváltás után is.

A fent idézett tanulmány is erről számol be A Securitate túlélte a forradalmat alcímmel. A Berevoiesti ügyet vizsgálva a szerzők megtalálják Gelu Voican Voiculescunak, a nemzetbiztonság főnökének 1. számú parancsát, amely világosan elrendeli, hogy az Állambiztonsági Főosztály Igazgatóságai (Directiile Departamentului de Securitate a Statului) továbbra is fennmaradnak, csupán a személyi állományukat kell a hadsereg tisztjeivel kiegészíteni. 

A Berevoiesti-ügyet vizsgáló Parlamenti Bizottság a választások előtt javasolta, hogy a választások után alakuljon új bizottság, és az folytassa majd a vizsgálatot. Ilyen bizottság azonban soha többé nem alakult. A román politikai osztályból hiányzott az akarat a vizsgálat folytatására. Így az átmenet a Securitate és a Román Hírszerző Szolgálat között – néhány elfelejtett botránytól eltekintve – sima volt.

És ez az a pillanat, amikor egy észrevétel erejéig vissza kell térnem az iratcsomóm fedőlapjához. Egy négyszögű bélyegzővel ütötték rá, hogy a 05081 számú, Maros megyei katonai egység 1991. január 7-én mikrofilmmásolatot készített róla. Korábban említettem már, hogy édesapám iratcsomóját 1978. augusztus 5-én vette mikrofilmre a Securitate, és ezt az én iratcsomómra ütött bélyegző lenyomatának tökéletes mása adta tudtomra. Azt a fáradtságot nem vette magának a Maros megyei Román Hírszerző Szolgálat, hogy bár egy új bélyegzőt csináltasson, tehát nemcsak a módszer volt ugyanaz 1991-ben, mint 1978-ban, de még az árulkodó bélyegző is.

14. Egy megfigyelt irredenta a damaszkuszi úton        
          Markó Béla megfigyelésének iratait közel ötszáz oldalas könyvben közli (Egy irredenta hétköznapjai, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009). Ezek azonban szinte kizárólag megfigyelési jegyzőkönyvek. Bevallom, nem érdekel, mit rögzítettek – amint ő mondja: a kukkoló szekusok – a lakását, vagy telefonját lehallgatva. Ezért fölöslegesen soknak tűnik az ötszáz oldal. Annál inkább érdekel például az, hogy az ő megfigyelési iratcsomójáról is mikrofilmet készített a Román Hírszerző Szolgálat Maros megyei egysége (UM 05081), a már ismerős bélyegző lenyomata szerint. Ennek időpontja 1991. június 26., azaz jó hónappal Berevoiesti utáni. Még ennél is jobban érdekel az, miért hagyta ezt szó nélkül az RMDSZ volt elnöke?

A könyv előszavából megtudom erre is a választ:   

„Miközben kormánytagként azt a különös ellentmondást is el kellett fogadnom, hogy az én asztalomra is kerültek titkosszolgálati jelentések, és ugyanakkor rólam is készültek ilyenek. Viszonylagossá válik minden, és egyre távolodnak tőlünk a gyermekkor abszolút értékei és ítéletei. De szabad-e ezt elfogadnunk? Vajon csak afféle értelmiségi kényeskedés lenne feketére és fehérre bontani a mindennapok szürkeségét? Hiszen az emberi társadalmak így vagy úgy ősidőktől fogva legalizálták a leskelődést, a hallgatózást… és valóban lehet hallgatózni az állampolgár érdekében is.”

Úgy tűnik, Markó Béla észre sem vette, hogy fordított irányba sodródik a damaszkuszi úton. Irredenta üldözöttből az üldözők közé, még pontosabban föléjük került. A megfigyelés megrendelői, felhasználói közé. Fel is menti önmagát – ugye nem meglepő –, s mentő körülménye az erkölcsi relativizmus. Attól függ a megfigyelés, az üldözés erkölcsi megítélése, hogy honnan nézzük. Ami jogsértő volt ’89 előtt, az szolgálhatja ma az állampolgárok érdekeit is. Mindössze ésszerű keretek közé kell szorítani az üldözöttek jogfosztását, be kell őket is vonni a döntésekbe, tiszteletben kell tartani a „kölcsönösség és a testületi döntések elvét.” Mintha elfeledné, hogy a hatalom birtokosai a jogsértéseket minden időben az állampolgárok érdekében követik el, és megtalálják a korszaknak megfelelő retorikát a maguk felmentéséhez.

De túl az általánosságokon, nézzük meg azt is, mi volt az ára annak, hogy a hatalom birtokosa  legyen, megkapva kiváltságként az íróasztalára tett titkosszolgálati jelentéseket is. Markó Béla a román politikusokat megelőzve, elsőként mondta ki, a Székely Nemzeti Tanács népszavazás-kezdeményezése alkotmányellenes. Valójában a román alkotmánynak egy téves, antidemokratikus és jogsértő értelmezése az, amelyre az autonómia ellenzői a népszavazás elleni érveiket alapozták. Ezek után, a könyvének elolvasása nélkül is tudtam, a Securitate átkeresztelt utóda neki is fog jelenteni.