Árnyékok árnyai közöttünk II.

2. Az utolsó bejegyzés

Az iratcsomó időrendben utolsó lapja legfelül van. Logikus, hiszen így nem kellett minden újabb lap, minden újabb bejegyzés kedvéért az egész lefűzött aktahalmazt kibontani. Ám a számozás mégis fordított, tehát a legfelső lap viseli az egyes számot. Következésképp ez a számozás csakis az iratcsomó végleges lezárása után kerülhetett rá, amikor egyértelmű volt, hogy a legfelső és egyben legutolsó lap viseli az egyest. Az én iratcsomómban ez a felső-utolsó oldal egy jelentés 1977. szeptember 30.-áról. Érdekes módon ezt megelőzi egy egész sor papiros 1977 utáni időponttal. A magyarázatot egy, erre az utolsó oldalra kézzel írt bejegyzés adja meg, amelyet a cím fölé írtak: „1990. április 11.-én Budapestre utazott felesége unokatestvéréhez N.J.-hez, a V.P. utcába, Magyarországra.” (Az eredeti iratban a név is, az utca is teljes névvel szerepel, a törlés a fénymásolatban tőlem származik.) A fiatal nemzedéknek mesélem: 1989-ben a securitate megszűnt. Irattárát és minden jel szerint személyi állományát az 1990 márciusában megalakított Román Hírszerző Szolgálat, a SRI vette át, és – amint ez a megfigyelésem folytonosságából is kiderül – ott folytatta a „munkát”, ahol 1989-ben a securitate abbahagyta. Az iratot aláíró Ignat Alexandru őrnagy, (azaz Ignát Sándor, mivel magyar ember volt) a marosvásárhelyi Electromures vállalat szekusa, annak a referátumnak a címe fölé írta be ezt a megjegyzést, amelyet eredetileg 1977-ben szerkesztett, amikor a katonai szolgálatból leszerelve a munkahelyemre visszatértem.

Az 1977-es referátum tartalmával később foglalkozom, egyelőre csak az 1990-es bejegyzés érdekel. A törvényes rendelkezések értelmében csakis azokba az iratcsomókba lehet betekinteni, amelyeket a kommunista diktatúra elnyomó szervei állítottak össze, de semmiképpen sem a rendszerváltás után létrehozott Román Hírszerző Szolgálat, vagy más, ma is törvényesen működő hatóság.

Az illetékes, akinek arra kellett volna ügyelnie hát, hogy ne kerüljön a kezembe az 1990-es bejegyzés, amely már nem a Securitate, hanem a Román Hírszerző Szolgálat emberétől származott, nyilván csak a gépelt keltezésre figyelt, és így csúszott vissza a SRI nevemre összeállított megfigyelési iratcsomójának első lapja a régi szekus dossziéba, és került – tévedésből - a CNSAS irattárába.

Lám a securitatét váltó SRI a rendszerváltás után változatlan érdeklődéssel követi útjaimat, kapcsolataimat, tevékenységemet. A diktatúra bukását túlélte a hivatalos, hatósági butaság, amely állambiztonsági kockázatot látott a gondolkodásomban, s változatlanul helyteleníti nézeteimet, és figyelmetlenségből erről egy árulkodó bizonyítékot is a kezembe ad.

3. Szökni készülő magyar nacionalista, irredenta és zsidó
Az 1977. szeptember 30.-án elkészített referátum a személyi adataimat tartalmazza, és javaslatot, hogy általános megfigyelés alá helyezzenek. Ez egy kicsit furcsa, mivel ennek elrendelése már 1974-ben megtörtént, és figyeltek is rendesen, amint az iratcsomóból is kiderül.

Ennél érdekesebb a javaslat indoklása. Az okok között nacionalista-irredenta megnyilvánulásaimat helyezik első helyre. Nem kell különösebb magyarázat, hogy az ő szóhasználatukban a nacionalizmus mást jelentett, mint az enyémben. Apám nyomdokain haladva szívesen ismételtem Illyés Gyula tanítását: „Nemzeti, aki jogot véd, nacionalista, aki jogot sért.” Ebben a megközelítésben nacionalista az egész rendszerváltás előtti Románia volt, hivatalos ideológiájával, és teljes állami apparátusával, a Ceausescu által meghirdetett homogén nemzeteszménnyel, és az ebből fakadó egységes nemzetállam fogalmával. Egy totalitárius, nacionalista állam, ahol naponta megsértették az alapvető emberi jogokat, és amelyet ma is elrettentő példaként emlegetnek a nagyvilágban, egy sorban Duvalier Haitijével, vagy Idi Amin Ugandájával. Lehet, hogy a 89 után felnőtt nemzedék nehezen érti meg, hogyan találhatta meg a helyét egy magyar ember egy ilyen elnyomó gépezeten belül? Milyen lelkületű lehetett egy Ignát Sándor őrnagy, vagy a bukaresti megfigyelésemet végző Szilágyi Sándor kapitány? Amikor a rendszerváltás után tizennégy évvel megalakul a Székely Nemzeti Tanács, és törvénytervezetet terjeszt Románia parlamentje elé Székelyföld autonómiájára vonatkozóan, akkor egy RMDSZ-es országgyűlési képviselő, a szintén magyar nevet viselő Székely Ervin Hitlerhez hasonlít bennünket, mondván: ilyent még Hitler sem mert volna papírra vetni. El kell mondanom, hogy az egész szekus iratcsomóban nem találtam ennél gyűlölködőbb denunciálást, a magyarellenességben buzgóbb megfelelési igyekezetet. Bizonyságul, hogy nemcsak a hajdani vallató és megfigyelő fogdmegek élnek közöttünk, de az a gondolkodásmód is, amely egyeseket "méltóvá" tett arra, hogy a román politikai rendőrség szolgálatában magyarok ellen magyarként fellépjenek.

A megfigyelésem másik oka, hogy az egyetem elvégzése után szökni akarok nyugatra, egy mese. Alapja egy lakásunkban lehallgatott beszélgetés, amelynek során Budapesten élő unokatestvérem megpróbált rábeszélni, hogy telepedjek át Magyarországra, én pedig elmagyaráztam, hogy miért nem tehetem. A lehallgatást rögzítő jegyzőkönyv szerint azt is mondtam, hogy szívesebben mennék Amerikába, ott is sok magyar él. Nem tartom kizártnak, hogy mondtam ilyet. Az értelme nyilván az volt, hogy az ember, ha már megy, ne kerüljön cseberből vederbe, egyik szocialista országból a másikba. Tény az, hogy szent elhatározásom volt, hogy Marosvásárhelyre, azaz haza kerüljek az egyetem elvégzése után, és még a gondolattól is borzadtam, hogy valaha is átutazó turistaként érkezzem abba a városba, ahol felnőttem, és amelyhez emlékeim kötöttek. Ettől függetlenül az ország illegális elhagyásának szándéka nem sokkal a megfigyelésem elrendelése után jelenik meg egy átiratban, (48. oldal) amelyet a Bukaresti Securitate főnöke, Stan Nicolae vezérőrnagy küldött a Securitate Informatikai és Dokumentációs Központjának (Centrul de Informatica si Documentare a Ministerului de Interne, rövidítve CID). Ezt követően az állítást változatlanul másolják át több iratba is, amelyet velem kapcsolatban gyártanak.

Befejezésül egy furcsaságot kell említenem. A nemzetiség rovatba Ignat Alexandru őrnagy, - Isten tudja milyen megfontolásból - azt írta, hogy zsidó vagyok. Szerintem pontosan tudta, hogy ez nem igaz, hiszen apámat is megfigyelték, és soha másnak nem vallottuk magunkat, mint magyarnak. Ez állt az útlevelünkben és minden iratunkban, ahol volt ilyen rovat, de a felmenőim között sem találhatott az őrnagy úr egyetlen zsidót sem. Református székelyek voltak az őseim, dédapám, akit szintén Izsák Balázsnak hívtak, a családi emlékezet és a Református Egyház anyakönyve szerint Egerpatakon született, ahol ma is élnek Izsákok. Akár el is tekinthettem volna ennek a kis tévedésnek a kommentárjától, mondván: az embert nem a származása minősíti, hanem a cselekedetei, a jelleme. És ez alól én sem vagyok kivétel. Megítélnek majd, elismerve talán a jót, amit életemben tettem, s elmarasztalnak az utánam jövők a tévedéseimért, vagy mulasztásaimért. Mégis érdemesnek tartottam szólni erről az „elírásról”, mert szándékosság van benne. A vasgárda mentalitását őrző, és annak szellemében működő securitate szitokszóként használta a zsidót, és mit is rakhatott volna rá az „irredenta, nacionalista" erdélyi magyarra, mint azt, hogy mindezek tetejébe még zsidó is! De terjesztették is ezt a valótlanságot a maguk sajátos eszközeivel a securitate munkatársai, kollaboránsai, hogy épp az általuk gerjesztett antiszemitizmus légkörében fokozzák a bizalmatlanságot irántam, amint a mai román szélsőjobb kommentátorai sem mulasztják el személyemmel kapcsolatban a zsidózást, ha a Székely Nemzeti Tanácsra vonatkozó sajtóhíreket kommentálják

Árnyékok árnyai közöttünk I.

1. Bevezetés

Emlékeimben úgy él a román politikai rendőrség, a securitate, mint egy világunkkal párhuzamos valóság. Tudtunk róla, bár láthatatlan volt, ritkán említettük, de amikor másról beszéltünk is, ott lapult a szorongásainkban, a félbeszakadt mondatokban, vagy ahogyan Illyés Gyula írja: „a száj elé hulltan/ pisszt jelző ujjban”. Követtek néha, hangtalanul és oly természetesen, mint az árnyék, de minden létező dolognak volt valami lenyomata náluk. Fényképek, hangfelvételek, régi levelek, ügynöki jelentésekben rögzített, rég elfelejtett mondatok. A rendszerváltás pillanatában úgy tűnt, ennek örökre vége. Ám attól, hogy a rendszer összeomlik, vagy átalakul, a szereplői még tovább élnek és tevékenykednek. A vallató tisztek, a besúgók, a velük közösséget vállalók közéleti szerepet vállalnak, újságot szerkesztenek, befolyásolják a közvéleményt, egyszóval hatást gyakorolnak a társadalom egészére. Történnek megmagyarázhatatlan dolgok néha, amelyek okai ebben az elmúltnak vélt, árnyvilágba gyökerezhetnek.

Amikor lehetővé vált a bepillantás a securitate iratcsomóiba, megkérdeztem az apámtól, éljünk-e a lehetőséggel? Ha akarod, nézd meg, engem nem érdekel – volt a válasz. Az intézmény iránti megvetése és haragja írhatta felül azt a kíváncsiságot, amely minden érintetett – feltétezem, hogy őt is – elfogta, amikor dossziék megtekintése előtt megnyílt az út. Ha olyan vita zajlott, amelyhez illetékesként szólhatott volna hozzá, de amelyeket hangnemük vagy tartalmuk miatt méltatlannak tartott, soha nem szólalt meg. Unszolásomra, sürgetésemre ilyenkor is azt válaszolta: „Százszor elmondtam fiam, nem nyúlok a csatornába!”

Nem titkolom, édesapám és édesanyám nagyobb hatással voltak rám, mint az iskoláim vagy az olvasmányaim. Tőlük tanultam a legtöbbet, gyerekként, felnőttként őket tekintettem példaképeimnek. Osztottam hát apám véleményét, s magam is megvetettem az intézményt, amelynek milliónyi írott papírját meddőhányónak tartottam, nem gondolva arra, hogy a megfigyelt, értékes emberek jóvoltából, bekerülhetett néhány jó gondolat, találó megállapítás is a megfigyelési iratcsomókba. Végül azonban nem ez késztetett arra, hogy kérjem a hozzáférést a magam és édesapám ügycsomójához, hanem az egyre erősödő meggyőződés: nem lesz addig tiszta és áttekinthető közélet, amíg fény nem derül a múlt árnyékaira.

Ez év március huszonegyedikén alkalmam volt bepillantani a magam megfigyelési iratcsomójába. Néhány hónap várakozás után az igényelt fénymásolatokat is átvehettem. Nem lepett meg, hogy létezik egy ilyen iratcsomó, hiszen pontosan tudtam, hogy megfigyeltek. Meglepett viszont az, hogy a lakásunkba mikrofonokat szereltek, és lehallgatták a beszélgetéseinket, és az is, hogy a megfigyelésemet maga Dumitru Borsan vezérőrnagy, a belföldi hírszerzés, azaz a belügyminisztérium egyes igazgatóságának főnöke rendelte el. Az indoklás szerint a politikai rendőrség érdeklődését helytelen álláspontom és nézeteim (poziţia si concepţiile necorespunzătoare) keltették fel, amelyek nagyrészt édesapám negatív befolyásának tulajdoníthatók, akinek hasonló módon tudnak „magyar nacionalista tevékenységéről.” Az iratcsomóból az nem derül ki egyértelműen, hogy miért tulajdonítottak kiemelt fontosságot nekünk. Ebből és néhány emlékemből, amelyekre a későbbiekben visszatérek, arra lehet következtetni, hogy hiányos az iratcsomó, amelyet a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) őriz. Az viszont kiderül a megfigyelésemet elrendelő okiratból, hogy a Maros megyei securitate egy három oldalból álló "anyagot" juttatott el a belügyminisztérium egyes igazgatóságára, azaz a securitate belföldi hírszerzéséhez, amelyeket "speciális eszközökkel" állítottak össze. A jelen blogbejegyzéshez is csatolt dokumentumot 1974. október 22-én gépeltek, és november 14.-én iktattak a belügyminisztérium egyes igazgatóságán, és Dumitru Borsan mellett Wagner Ioan alezredes, osztályvezető is aláírt. A lap alján egy kézzel írott megjegyzés, amely arról szól, hogy a megfigyelésen túl a környezetemet és közeli kapcsolataimat is követni kell. Huszonkét éves voltam, és negyedéves a Bukaresti Politechnikai Intézet Energetika karán.

A kegyosztó érdeme?

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román vezetősége úgy döntött, hogy a tandíjas helyeket egy ügyes manőverrel kizárólag román diákoknak juttatja. Ezzel, - túl a magyarok hátrányos megkülönböztetésén - tesz egy nagy lépést az egyetem elrománosítása felé. Alig telt el néhány nap, a sajtóból arról értesültünk, hogy Markó Béla miniszterelnök-helyettes közbenjárására a tanügy-minisztérium negyven tandíjas hellyel „segítette ki” a magyar diákokat. Bár nem ért véget sem a tanulságok levonása, sem az e tárgyban folytatott közvita, mondhatjuk, hogy ennyi a történet. A különböző internetes fórumokon, de akár utcai beszélgetésekben is visszatérő érv, hogy lám milyen nagyszerű, hogy van egy képviseletünk a román fővárosban, ismételten sikerült valamit elintézni.

Ma már csak az ötvenéveseknél idősebbek nemzedéke őrzi személyes emlékei közt a diktatúra nyolcvanas éveinek a hangulatát. A korábbi évekhez képest is nyomasztóbb idők voltak, a fenyegetettség érzése és a félelem nyomta rá bélyegét a mindennapokra. Valódi híreket, igazat legtöbben a Szabad Európa Rádióból hallgathattunk. Így jutott el az emberek többségéhez a hír 1982 végén, hogy fiatal erdélyi értelmiségiek egy csoportja, az egyetlen romániai szamizdat folyóirat, az Ellenpontok szerkesztői egy beadvánnyal fordultak a helsinki értekezlet megállapodásának betartását ellenőrző madridi konferencia résztvevőihez. A romániai magyarság helyzetét feltáró memorandum és „jogfosztott helyzetének megváltoztatása érdekében” megfogalmazott programjavaslat időközben történelmi dokumentum lett. A mai olvasónak tudnia kell, hogy a lényeget megragadó, pontos megfogalmazásokkal a kortárs magyarok nagy többsége egyetértett, és úgy érezte, hogy a szerzők a nevükben, helyettük mondták el, amit a helyzetről mindannyian gondoltak. A két dokumentumnak számos megállapítása, sajnos ma is érvényes. Íme, egy idézet: „Bármiféle kérelem megvalósulása elképzelhetetlen valamely befolyásos személy központi támogatása nélkül, teljesítése pedig a hűbéri kegyosztás gesztusával történik. (…) A kegyúri gesztus tárgya nem a kérelmező joga, hanem a kegyosztó érdeme.”

Véssük mindannyian emlékezetünkbe a súlyos demokrácia-deficitet jelző mondatot, amely úgy érkezik a múltból a jogfosztottság diagnózisaként, mint palackpostával sodródó üzenet:

A kegyúri gesztus tárgya nem a kérelmező joga, hanem a kegyosztó érdeme.

Kérdezzük meg egyben azt is magunktól, egymástól, hogyan lehetséges, hogy azt a demokrácia-deficitet, amelyet a diktatúra ránk kényszerített valamikor, ma szabad akaratunkból fenntartjuk? Nem ismerjük az alternatívát? Nem volt elég húsznál is több év megtanulni, hogy a jogokat nem alkalmanként kikönyörögni, hanem intézményi és törvényi garanciákkal szavatolni kell? 1982-ben az Ellenpontok szerzői, a már említett dokumentumban többek között ezt követelik: „Nyerjen Székelyföld újból – ezúttal valódi és egész területére kiterjedő autonómiát.”

Ez a megoldás, amelynek közképviseletére a Székely Nemzeti Tanács 2003-ban megalakult, akkor lehet sikeres, ha mindannyian őszintén akarjuk, és teszünk is érte. Ha nem a kegyosztók kiváltságát akarjuk fenntartani, hanem az autonómia intézményei révén szavatolni azokat a közösségi jogokat, amelyek megilletnek, beleértve az önrendelkezés jogát is. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen történtek is azt példázzák, hogy nem Bukarestben kell dönteni a minket érintő kérdésekben, hanem itthon. Tény, hogy erre nincsen meg a vezetőkben a szükséges politikai akarat, de tény az is, a közösség ki tudja kényszeríteni azt. Ennek eszköze minden választási évben, így 2012-ben, is a mi kezünkben van.

A Székely Nemzeti Tanács és a jobboldal

Az év utolsó napja hagyományos módon kínálja az alkalmat a mérlegkészítésre. Az ember visszapillant a végéhez közeledő esztendőre, és előre nézve terveket készít az újévre. A Székely Nemzeti Tanács utolsó ülésén is ez a szándék vezetett, amikor az elmúlt időszak eredményeit értékelve a jövő tennivalóiról is szóltam. Hadd emeljek ki ezekből egyetlen egyet: határozott lépeseket kell tennünk a kapcsolatépítés és együttműködés érdekében az erdélyi magyar szervezetek felé. Készek vagyunk egyenrangúak közti partneri viszony kiépítésére minden autonómiának elkötelezett erdélyi magyar szervezettel.

Ezzel kapcsolatban kell megemlékeznünk azokról a bíztatásokról, amelyek egy jobboldali tömörülés felé terelnék a Székely Nemzeti Tanácsot. Lukács Csaba a Magyar Nemzet december nyolcadiki számában arra buzdít, hogy félretéve a „személyi ellentéteket”, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári Párt és a Székely Nemzeti Tanács „egy ütőképes jobboldali pólust” hozzon létre. Hasonló igényt fogalmaz meg a Magyar Polgári Párt sarmasági szervezete is, közös fellépést sürgetve, amely az „erdélyi magyar jobboldalt is helyzetbe hozhatná.”

Nincs személyi ellentét köztem és a Lukács Csaba által felsorolt szervezetek vezetői között. Elvi vitáink voltak, és vannak ma is az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetőivel, ezeket viszont nem lehet a szőnyeg alá söpörni, mint nem létezőket, sem túllépni rajtuk, mintha valóban csak személyi ellentétek lennének. Feloldani őket csakis tisztázó szándékkal lehet, akár a nyilvánosság bevonásával. Ez legyen azonban egy következő bejegyzés tárgya, és maradjunk most egyelőre a jobboldal és az SZNT viszonyánál.

A Magyar Nemzet cikkírója által felsorolt szervezetek jövőbeni együttműködésének tárgyalását azzal a megállapítással kell kezdenünk, hogy a Székely Nemzeti Tanács nem jobboldali szervezet és a jövőben sem válik azzá. Bármilyen ideológiai betagolása jobb vagy baloldalra, eredeti céljának a feladását jelentené. Furcsa, hogy ezt több mint hat esztendővel az SZNT megalakulása után még mindig magyarázni kell. Pedig milyen egyszerű az a meghatározás, amelyet az SZNT honlapján is olvashatunk:

„Mi a Székely Nemzeti Tanács?
Székelyföld őshonos közösségének, a székelységnek közképviseleti testülete.”

Egy közképviseletben pedig helye van jobb és baloldalnak, RMDSZ és MPP tagoknak, vagy éppen pártoktól egyenlő távolságot tartó függetleneknek, akárcsak egy parlamentben. Próbáljuk meg felmérni annak az igénynek az abszurditását, hogy a FIDESZ, a Jobbik és a magyar országgyűlés, hármasban alkosson egy jobboldali pólust! Ugye képtelen felvetés? A parlamenttel nem lehet összefogni, mert maga a parlament az összefogás intézményi kerete. Olyan politikai erők összefogása valósul meg általa, amelyek a plurális demokráciát, a többpártrendszert közös értéknek tekintik, és parlamenti szerepvállalásukkal megjelenítik és megerősítik ezeket.

Hasonlóan a Székely Nemzeti Tanács közképviseleti jellegének alapja is egy közös érték, egy közös jövőkép: Székelyföld önrendelkezése, amely az autonómia intézményei révén megvalósítható. A küldöttek pártállásuktól függetlenül ennek elkötelezettjei.

A jövőben tovább kell erősítenünk a Székely Nemzeti Tanácsot. Ennek érdekében létre kell hozni a települési székely tanácsokat ott is, ahol még eddig ez nem sikerült. Válasszanak a helyi közösségek küldötteket a testületbe a maguk soraiból.

Ha a választott küldött MPP tag, akkor hozza magával pártja elkötelezettségét az autonómia iránt.

Ha RMDSZ tag, hozza megvalósítandó feladatként az RMDSZ által szervezett Csíkszeredai Önkormányzati Nagygyűlésen megfogalmazott célt: „régiónk és közösségünk jövőjének egyetlen törvényi garanciája Székelyföld területi autonómiája lehet.”

Ha más párt tagja, hozza magával párttagságát is felülíró személyes hűségét szülőföldje iránt.

Ha párton kívüli, hozza meggyőződését, hogy pártkötődés nélkül is lehet küzdeni a székely szabadságért.

De hozzák mindannyian felelősségüket az őket megválasztó falugyűlések közössége iránt, hozzák szigorúan kötött mandátummal a székely falvak, városok népének akaratát. Így, és csakis így fog hitelesen, vállalt céljainak megfelelően működni a jövőben is a Székely Nemzeti Tanács.

Kívánok boldog újesztendőt minden magyarnak, minden székely embernek, bárhol éljen a nagyvilágban, kívánok hitet és erőt, és reményeink valóra válását a közeli jövőben.

Közösségként legyünk megkerülhetetlenek!

Kilépve a szavazó helyiségből megkérdezett engem is egy közvéleménykutató, hogyan szavaztam? Elmagyaráztam neki, ő pedig jelezte – amint várható volt – erre nincs rovat a kérdőíven. Bár sejtettem a választ, rákérdeztem: az érvénytelen szavazatra sincs? Hogyan is lenne, hiszen a közélet szereplői közt van egy hallgatólagos megegyezés: a romániai politikai rezsim megfelel a demokrácia kívánalmainak, és azt mindenkinek el kell fogadnia. Szociáldemokraták, liberálisok, nagyromániások, vagy RMDSZ politikusok, mind résztvevői a látszatdemokrácia nagy játékának, amelynek legfontosabb szabálya: rajtuk kívül nincs más választás! Mindannyian ellenségnek tekintik azt, aki az egész politikai rezsimet elutasítja, és kimondja róla, hogy voltaképpen a demokrácia látszata mögött egy antidemokratikus, jogsértő hatalmi mechanizmus rejtőzik, amely a 89 előtti diktatúra tudatosságával tör a magyarság felszámolására.

Ezért nincs helye ebben a berendezkedésben a magyarság kollektív jogainak, nincs helye Székelyföld autonómiájának, hiszen nemkívánatos minden olyan megoldás, amely a magyar nemzeti közösség fogyatkozásának gátat vetne.

Ez a rezsim nem ismeri el a lehetőségét sem annak, hogy lehetnek olyanok, akik elutasítják a rendszert, akik tiltakoznak ellene. Nem akar tudomást venni arról, hogy az érvénytelenített szavazat tudatos állampolgári magatartás kifejezője is lehet, az szerinte tévedés, bocsánatos emberi ügyetlenség. És ebben a rezsim támogatójaként lép fel a közvéleménykutató is. Hiszen ha jelezné előre az érvénytelen szavazatokat, azzal éppen a mögöttük álló tudatosságot bizonyítaná! A hazugság úgy hatékony, ha egy államilag is támogatott gépezet áll mögötte. Egy hazugsággép, amelynek a politikai közszereplők, a sajtó és a közvéleménykutatók alkatrészei.

Megkerülhetetlen kérdés, van esélye ilyen körülmények között az autonómiának? A válaszom: van. De a közösségi jogok elismertetésének előfeltétele, hogy közösségként is viselkedjünk. Ne váljunk például szavazóivá olyan román politikusoknak, akik nem ismerik el jogunkat az autonómiára, s még arra sem tesznek ígéretet, amire Románia nemzetközi kötelezettséget vállalt. (Lásd az Európa Tanács 1201-es számú ajánlását.) Legyünk szolidárisak egymással a jogkövetelő következetességben, s tegyünk naponta azért, hogy közösségként legyünk megkerülhetetlenek a román és nem román politikusok számára.

Késleltetett interjú

Meglepődve olvastam a Krónikában a Fodor Imrével készült interjút. Nem a tartalma lepett meg, hiszen ismerem a Marosszéki Székely Tanács elnökének egy összmagyar erdélyi szervezetre vonatkozó régebbi elképzeléseit. A meglepő elsősorban a megjelenés időpontja. Tekintettel arra, hogy az interjúból nem derül ki, hogy az a tegnap készült-e, vagy korábban, magától az interjúkészítő Szucher Ervintől kértem választ erre a kérdésre. Megtudtam, hogy a ma megjelent interjú több mint két hete készült.

Miért fontos ez? Mert pont az SZNT önállóságával kapcsolatban történt egy és más az elmúlt két hétben. Volt például egy állandó bizottsági ülés, épp a csíksomlyói Fodor-házban, ahol egy, az SZNT önállóságára vonatkozó nyilatkozatot vitatott meg és fogadott el a testület, és döntött arról, hogy azt a Székely Nemzeti Tanács elé terjeszti. Ez meg is történt, az SZNT pedig elfogadta az önállóságra vonatkozó határozatot, amely kimondja: „A Székely Nemzeti Tanács független, önálló közképviselete Székelyföld autonómia-törekvésének, és a székely nép önrendelkezési akaratának. Nem tagja, nem része, nem alárendeltje sem most, sem a jövőben egyetlen más szervezetnek sem.” Ezzel az SZNT lényegében megerősítette az Állandó Bizottság februárban elfogadott, hasonló tartalmú határozatát. Ezek után már nincsen értelme arról beszélni, hogy az SZNT részese lesz-e bármilyen integráló szervezetnek. A válasz nyilván: nem.

A határozat azt is leszögezi: „A Székely Nemzeti Tanács az empátia és a nemzeti szolidaritás jegyében, az erdélyi magyarság és a nemzet egésze iránti felelősséggel, a továbbiakban is kész az együttműködésre, a romániai magyarság többi szervezetével, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, a Magyar Polgári Párttal, az RMDSZ-el, a magyar egyházakkal és a székelyföldi önkormányzatokkal, a civil szervezetekkel, amelyek felvállalják Székelyföld autonómiáját.” Hol itt a szélsőség? Nyilván sehol.

Nem tudok egyetérteni Fodor Imre azon megállapításával, hogy egy integráló szervezetben azért nem veszünk részt, mert „Izsák Balázs elköveti azt a hibát, hogy azt vallja: a Székelyföld területi autonómiájának a kiharcolásában egyetlen hiteles szervezet létezik, és az az SZNT” Hogy Izsák Balázs mit vall, célszerű lett volna magától Izsák Balázstól megkérdezni. Mert a nekem tulajdonított, ráadásul idézőjelbe tett gondolatot, sehol nem fogja senki megtalálni, sem írásaimban, sem nyilatkozataimban.

Tény azonban, hogy vallom: maguknak a székelyeknek kell eldönteniük, hogy milyen legyen Székelyföld autonómiája, milyen legyen Székelyföld jövője. A székelység kinyilvánított akaratát támogathatja minden magyar közéleti személyiség. Mi több, ez erkölcsi kötelességük. A küzdelmet pedig, amelyet a székelyek ügyéért az egyes közszereplők folytatnak, emberi és erkölcsi tartásuk teheti hitelessé. Ezt megítélni viszont nem az én tisztem. Megteszi majd a közvélemény, és az utókor.

Milyen lesz a magyar összefogás?

Az MPP tizenhárom, vezető tisztséget viselő tagja az EP választásokat megelőzően felhívásban fordult a közvéleményhez, mert „bízva a magyar összefogás jövőbeli kiteljesedésében” úgy látták, „itt az ideje annak, hogy vasárnap, június 7-én mi is elmenjünk szavazni. Szabad akaratunkból, senki által nem kényszerítve, egyedül a nemzet érdekét tartva szem előtt.” A felhívás megfogalmazói így érveltek:

„Amikor Sólyom László köztársasági elnököt szinte kitiltják Romániából nemzeti ünnepünkön, amikor Szlovákiából ki akarják tiltani Orbán Viktort, a Fidesz-MPP elnökét, amikor Ukrajnában nyelvtörvénnyel lehetetlenítik el kárpátaljai testvéreink oktatását, amikor Délvidéken a Vajdaság autonómiájának a lényegét lúgozzák ki a szerb nacionalisták, amikor Romániában pártállami időket idéző módon távolítják el a magyar szakembereket csak azért, mert magyarok, akkor nem ülhetünk tétlenül.”

A felhívás logikai buktatója, hogy az úgynevezett „magyar összefogás” három képviselőt juttathat be – jó esetben – az Európa Parlamentbe, pont azt a hármat, aki abban az időben is EU képviselő volt, amikor a felhívásban felsorolt sérelmek megestek. A felhívás megfogalmazói a status quo fenntartásában látnák a változás zálogát? Ne találgassunk, elégedjünk meg annak megállapításával, hogy beismerték, nem látnak sem utat, sem eszközt a felsorolt jogsérelmek orvoslására vagy megelőzésére, csak a választókat akarnák az urnákhoz terelni, és hirtelen a fentieknél hitelesebb kampányszöveget nem sikerült kitalálniuk.

De nem ez ösztönzött elsősorban arra, hogy bírálóan szóljak a felhívásról, hanem az a megelőlegezett bizalom, amely a „magyar összefogás jövőbeli kiteljesedésének” szól. A felhívás megfogalmazásakor már a közvélemény előtt is ismert volt Nyárádszereda Székely Tanácsának a választási kampány bizonyítási kényszerét kihasználó kezdeményezése - próbára téve egyben a „magyar összefogás” erejét és hitelességét is, - hogy sikerre vigye a népszavazás ügyét a helyi tanácsban. Ismert volt az is, hogy sem a bizonyítás kényszere, sem az adott szó megtartásának erkölcsi parancsa nem tudta az autonómia ellenzőit rávenni arra, hogy ezúttal megszavazzák a népszavazás kiírását, amint azt már előttük megtette közel negyven székely önkormányzat.

Milyen lesz a „magyar összefogás” kampányon kívül? Csak annyira lesz autonómiaellenes, mint a kampányban volt, vagy vannak még fokozatok?

Tudott dolog, hogy a rendszerváltás után az egység-demagógia egész Kelet-Európában a kommunizmus haszonélvezőinek lett az ideológiája. Szemben állva a többpárti rendszerváltókkal, a régi, pártállami egységet és vele saját hatalmukat féltették és féltik. Nekünk, erdélyi magyaroknak sem az „egység” elvesztése vagy hiánya a legnagyobb gondunk, hanem az, hogy késik azoknak az intézményi garanciáknak a megteremtése, amelyek hosszú távon szavatolnák a jogainkat. Maga az erdélyi közélet polarizációja, a szakadás is akkor kezdődött, amikor kiderült, hogy a hatalom uszályába került politikai elit alapvető közösségi érdekeket feladott, és éppen azokról az intézményi garanciákról, azaz az autonómiáról mondott le, amely a magyar összefogás egyedüli alapja lehet. Következésképp akkor lesz újra egységes az erdélyi magyarság, ha az autonómia ellenzői irányt váltanak, és cselekedni is fognak az autonómiáért. Tehát érte tesznek és nem ellene. Ez önmagában elegendő lesz az egység megteremtéséhez, nem lesz szükség a pótcselekvés látványos, testületeket és bizottságokat fialó, ám erkölcsi, szellemi fedezet nélküli gesztusaira.

Június hetedike van, este kilenc óra. Az urnákat lezárták, ez a beírásom senki szavazókedvét nem fogja befolyásolni.